ÁLLÍTMÁNY – a mondat fő része. Stilisztikai szempontból az igei és a névszói állítmány különbsége fontos tényező.

Az igei állítmány a változást, a mozgást érzékelteti, ezért élénkké teszi a stílust, használata aktivitást, mozgalmasságot visz a stílusba. Például:

Hát Marci beül a padba. A nagy barna báránybőr-satyakot begyűri maga elé. A kis zömök tintásüveget leoldja a madzagról, és a padra állítja. Oda állítja az új sárga borítékú irka fölé. Aztán belenyúl a vászontarisznyába, s kiemel onnan egy táblát, egy nagy fanyelű bicskát, egy könyvet, egy birsalmát, és egy tekercs madzagot. Végül már könyékig nyúl a tarisznyába, s még az ottmaradt szerszámok közül egy tollszárat kotor elő.

(Gárdonyi Géza: Bűntárgyalás)

feltámadtam a világ ellen,

dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

(Váci Mihály: Szelíden, mint a szél)

A névszói állítmány elsősorban a leírásokban és a lassított ütemű elbeszélésekben gyakori. Állóvá, mozdulatlanná, nyugalmassá teszi az ábrázolt jelenségeket, eseményeket. Nem a mozgást igyekszik megragadni, hanem azt, ami első látásra szembeötlőnek s állandónak tűnik fel előttünk. Például:

Az útszél: csupa pitypang,

A bokrok: csupa füttyhang.

(Tóth Árpád: Áprilisi capriccio)

Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendőnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence.

(Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér)

Egy-egy korszakra, stílusirányzatra jellemző az igei és a névszói állítmány előfordulási aránya. Különösen fontos stilisztikai szerephez jutottak például a névszók a századforduló táján kialakult szimbolista és impresszionista stílusban.

Lásd még: Főnév, Ige, Impresszionizmus, Nominális stílus, Szimbolizmus.