IMPRESSZIONIZMUS (lat. – fr. ’benyomás’) – a XIX. század második felében a hanyatló polgári realizmus folytatásaként kialakuló képzőművészeti és irodalmi irány. A művészet feladatát a pillanatnyi szépség, a soha vissza nem térő hangulat megragadásában látja. A valóság változó képét a művész futó benyomásain, egyéni hangulatán keresztül tükrözi.

Az irodalomban az impresszionizmus igazi területe a líra és a leíró próza.

Legjellemzőbb stíluseszközei: az addig nem ismert színekben pompázó, sokszor szinte varázslatos képek, a szóképek közül a metafora, a megszemélyesítés és a különböző érzéki benyomásokat összeolvasztó szinesztézia. Kedveli továbbá a benyomásokat jól érzékeltető névszókat (főneveket és mellékneveket), a sajátos szerepű értelmezőket, a hiányos mondatokat, mindazt, amit az úgynevezett nominális stílus magában foglal. Szívesen él a nyelv zenei lehetőségeivel is (1ásd Jóhangzás).

Leghíresebb képviselői a magyar irodalomban: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc. Például:

Aranylanak a halvány ablakok…

Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

(Kosztolányi Dezső: Téli alkony)

Az alkonyat, a merengő festő fest:

Violára a lemenő felhőket
S a szürke fákra vérző aranyat ken,

Majd minden színét a Tiszának adja,

Ragyog, ragyog a búbánat iszapja.
(Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)

(Juhász Gyula: Magyar táj, magyar ecsettel)

Lásd még: Korstílus vagy irodalmi irány.