MEGSZEMÉLYESÍTÉS
(lat. personificatio) – metaforából származó
szókép, amely elvont dolgokat (érzést, eszmét stb.), természeti jelenségeket,
élettelen tárgyakat élőként mutat be, az élőkre jellemző cselekvéssel,
érzéssel, tulajdonsággal ruház fel, illetve növényeknek, állatoknak is
emberi érzést, cselekvést tulajdonít. A megszemélyesítés stílushatása abban
rejlik, hogy a megelevenítés eszközével életszerűvé teszi a stílust, s
ezzel növeli hangulatiságát, szemléletességét és a mondanivaló hatásosságát.
Szófajilag leggyakrabban ige, néha melléknév, ritkábban főnév. Például:
Ó,
hogy szerettem volna a hajnal rózsaujjú mutogatására megtudni, miért
döngött éjszaka a magános ház esőcsatornája –
(Krúdy
Gyula: A mai Margitsziget)
hol
a vasbányák fuvallata ing,
gép
rugdal,
lánc zúg, jajong ládák léce,
lendkerék
szijja csetten és nyalint,
hol
a fémkeblű dinamókat szopják
a
sivalkodó
transzformátorok,
itt
élünk mi…
(József
Attila: Munkások)
és
lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött
gyermekként csendesen morogtak
a
sovány
levelek.
Fürkészve,
körben guggoltak a bokrok
a
város peremén.
Az
őszi szél köztük vigyázva botlott.
A
hűvös televény
a
lámpák felé lesett gyanakvóan;
(József
Attila: Levegőt)
Megszemélyesítéseket
a köznyelvben is használunk, például: a szél elül,
az ágyú szól, az óra jár, a vers arra tanít stb.
Lásd
még: Metafora, Szókép.