SZIMBOLIZMUS – a XIX. század vége felé létrejövő stílusirány, amely elsősorban a társadalmi bizonytalanság eredményeként szimbólumokban, szimbólumrendszerekben sejteti meg mondanivalóját. A szimbolisták a valóságot egy-egy lelkiállapot rajzával inkább megéreztetik, mint megértetik; tehát nem gondolatokat, hanem főként hangulatokat közvetítenek. Ennek elérésére szimbólumokkal élnek, sőt belőlük egész rendszert alkotnak. A szavaknak általában nem a fogalmi jelentése fontos számukra, hanem mindaz az érzés, hangulat, sejtelem, amit felébresztenek. Kiaknázzák ezen kívül a nyelv zenei elemeit is.

Irodalmunkban a szimbolizmus legjobban Ady Endre költészetére jellemző. Ady szimbólumai jobbára a kor legégetőbb, legsürgősebben megoldandó kérdéseit szólaltatják meg. Például:

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar,
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajolok a szent humuszig:

E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

(Ady Endre: A magyar Ugaron)

Kipányvázták a lelkemet,

Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.

Ha láttok a magyar Mezőn

Véres, tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús magyar lélek.

(Ady Endre: Lelkek a pányván)

Lásd még: Jóhangzás, zeneiség, Korstílus vagy stílusirány, Szimbólum.