SZIMBOLIZMUS
– a XIX. század vége felé létrejövő stílusirány,
amely elsősorban a társadalmi bizonytalanság eredményeként szimbólumokban,
szimbólumrendszerekben sejteti meg mondanivalóját. A szimbolisták a valóságot
egy-egy lelkiállapot rajzával inkább megéreztetik, mint megértetik; tehát
nem gondolatokat, hanem főként hangulatokat közvetítenek. Ennek elérésére
szimbólumokkal élnek, sőt belőlük egész rendszert alkotnak. A szavaknak
általában nem a fogalmi jelentése fontos számukra, hanem mindaz az érzés,
hangulat, sejtelem, amit felébresztenek. Kiaknázzák ezen kívül a nyelv
zenei elemeit is.
Irodalmunkban
a szimbolizmus legjobban Ady Endre költészetére jellemző. Ady szimbólumai
jobbára a kor legégetőbb, legsürgősebben megoldandó kérdéseit szólaltatják
meg. Például:
Elvadult
tájon gázolok:
Ős,
buja földön dudva, muhar,
Ezt
a vad mezőt ismerem,
Ez
a magyar Ugar.
Lehajolok
a szent humuszig:
E
szűzi földön valami rág.
Hej,
égig-nyúló giz-gazok,
Hát
nincsen itt virág?
(Ady
Endre: A magyar Ugaron)
Kipányvázták
a lelkemet,
Mert
ficánkolt csikói tűzben,
Mert
hiába korbácsoltam,
Hiába
űztem, hiába űztem.
Ha
láttok a magyar Mezőn
Véres,
tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok
el a kötelét,
Mert
lélek az, bús magyar lélek.
(Ady
Endre: Lelkek a pányván)
Lásd
még: Jóhangzás, zeneiség, Korstílus
vagy stílusirány, Szimbólum.