A szimbólum az egyik legősibb ábrázolási mód: a mesék, a mítoszok, a népköltészet és a mindennapi nyelv tele vannak vele. A műköltészetben is korán megtalálható, de használata csak a XIX. században jelentkezik határozottabban.
A jelkép alapulhat hasonlóságon és érintkezésen. Hasonlóság révén vált szimbólummá például a gyűrű. A gyűrűnek ugyanis, hasonlóan az örökkévalósághoz, nincs eleje és vége, ezért először az örökkévalóság, majd a házastársi hűség jelképe lett. A lánc viszont érintkezés (ok–okozati kapcsolat) révén lett a rabság jelképe, a rabokat ugyanis megláncolták.
Megkülönböztetünk köznyelvi és költői szimbólumokat.
Köznyelvi szimbólumok a galamb (’béke’), a kígyó (’álnokság’), a csiga (’lassúság’) stb.
Költői szimbólumok a következők:
Az alkotmány rózsája a tiétek,
(Petőfi Sándor: A nép nevében)
Egyik kezében ekeszarva,
(Petőfi Sándor: A nép)
A Nyár heves s a kasza egyenes.
(Ady Endre: Dózsa György unokája)
Fönn, fönn a fagy baltája villog,
(József Attila: Favágó)
tűz
te
gyönyörű
jegeken
győztes-örömű,
ne
tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben
szakállasodva,
hűlve
latoló józanságban,
ahol
áru és árulás van,
öltöztess
tündér-pirosba,
röptess
az örök tilosba,
jéghegyek
fölé piros bálba,
ifjúság
királya,
tűz!
(Nagy László: Tűz)
Szimbolikus kifejezésmódról akkor beszélünk, ha a jelképekben való ábrázolás az egész költeményt áthatja. A szimbolikus kifejezésmód irodalmunkban leginkább Ady Endre költészetére jellemző.
Lásd
még: Allegória, Metafora,
Szimbolizmus, Szókép.