SZIMBÓLUM vagy JELKÉP (gör. ’ismertetőjel, bélyeg, jegy’) – metaforából származó szókép. (Eredetileg, a régi görögöknél, a felismerést lehetővé tevő, sokszor titkos jel volt.) A szimbólum valamely gondolati tartalom (eszme, érzés, elvont fogalom vagy egész gondolatsor stb.) érzéki jele. A költői nyelv egyik legnagyobb hatású kifejező eszköze. Nemcsak helyettesíti a kifejezendő gondolattartalmat, hanem vele kapcsolatban egész gondolatsort, különböző érzéseket, hangulatot, bonyolult lelki tartalmat képes felidézni. Ezek megfejtése gyakran nem könnyű. A szimbólumban (szemben a metaforával) önállósul a kép, a szimbolizált és a képi jelentés egymás mellett hat. A szimbólumban önállósult kép (ellentétben az allegóriával) inkább megérezteti, sejteti, mint kifejezi a tartalmat.

A szimbólum az egyik legősibb ábrázolási mód: a mesék, a mítoszok, a népköltészet és a mindennapi nyelv tele vannak vele. A műköltészetben is korán megtalálható, de használata csak a XIX. században jelentkezik határozottabban.

A jelkép alapulhat hasonlóságon és érintkezésen. Hasonlóság révén vált szimbólummá például a gyűrű. A gyűrűnek ugyanis, hasonlóan az örökkévalósághoz, nincs eleje és vége, ezért először az örökkévalóság, majd a házastársi hűség jelképe lett. A lánc viszont érintkezés (ok–okozati kapcsolat) révén lett a rabság jelképe, a rabokat ugyanis megláncolták.

Megkülönböztetünk köznyelvi és költői szimbólumokat.

Köznyelvi szimbólumok a galamb (’béke’), a kígyó (’álnokság’), a csiga (’lassúság’) stb.

Költői szimbólumok a következők:

Az alkotmány rózsája a tiétek,

Töviseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

(Petőfi Sándor: A nép nevében)

Egyik kezében ekeszarva,

Másik kezében kard,
Így látni a szegény jó népet,

(Petőfi Sándor: A nép)

A Nyár heves s a kasza egyenes.

Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe,
Rettenetes, nagy dühvel özönöl?

(Ady Endre: Dózsa György unokája)

Fönn, fönn a fagy baltája villog,

………………………………..
– Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz –
a széles fejsze mosolyog.

(József Attila: Favágó)

tűz
te gyönyörű
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

(Nagy László: Tűz)

Szimbolikus kifejezésmódról akkor beszélünk, ha a jelképekben való ábrázolás az egész költeményt áthatja. A szimbolikus kifejezésmód irodalmunkban leginkább Ady Endre költészetére jellemző.

Lásd még: Allegória, Metafora, Szimbolizmus, Szókép.