DR. VASS LÁSZLÓ: SZÖVEGTAN: PÉLDAELEMZÉSEK

Szimbolikus kontextualizáció és intertextualitás

A következőkben a szimbolikus kontextualizációval és az intertextualitással kapcsolatos megjegyzések kiegészülnek olyan kommentárokkal, melyek Nagy László Inkarnáció ezüstben című költeményének szimbolikus (másodfokú) interpretációjára vonatkoznak.

A költő talán máig legavatottabb értője, KissFerenc szerint Nagy László életművének az – 1970-es évekre eső – utolsó periódusára jellemzően: egy minden korábbinál „(...) vadabb terep marconább küzdelmeihez stilizálódott (...) sors és helyzettudat teremt félelmetesen mai áldozatmetaforát az Inkarnáció ezüstben színjátékából, s juttatja új érvényhez a Cantata profana szilaj szabadságvágyát”. (Nagy László. In: Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945 – 1975. II. 2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 748-781, 769).

A költemény szimbolikus kontextualizálásakor (Kiss Ferenc nyomán) célszerűnek látszik Bartók Béla Cantata profana című művét, valamint az alapjául szolgáló, variánsainak összességében ránk maradt folklór alkotásokat kiindulópontnak, viszonyítási keretnek tekinteni. Ennek elvi akadálya aligha lehet, hiszen „(...) művelődésünk körén belül számos hajdani témának alapszövege kel új meg új életre.”

A Cantata profana librettóját lásd Megjegyzések szövegek makroorganizációjával kapcsolatban. In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön – külföldiek Magyarországon I-III. III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Kft. Budapest – Szeged, 1993. 1471-1477.

A Cantata profana közismerten Bartók legjelentősebb alkotásainak egyike, s tudvalevő az is, hogy „(...) a magyar értelmiség gondolkodásában példátlan másodlagos mítoszképződésnek lett kiindulópontja.” (Tallián Tibor: Cantata profana – az átmenet mítosza. Magvető, Budapest, 10.)

A mű alapja a nagy zeneköltő, előadóművész és folklorista által gyűjtött kolindakincs. Ennek anyagát jellemezve, Bartók Béla megállapítja, hogy e „(...) szövegek legfontosabb része – talán egyharmada – semmi kapcsolatban nincs a keresztény karácsonnyal: a betlehemi történet helyett csodálatos, győzelmes harcokról szól a még soha le nem győzött oroszlánnal (vagy szarvassal); egy legenda kilenc fiútestvérről tud, akik addig vadásztak a rengetegben, míg szarvasokká nem váltak (...).”

Szükséges megjegyezni, hogy ez a legendatípus a világ mitológiakincsének általános eszkatológiai alapmondája (genotextusa), amelynek „(...) ősidők óta megvan a maga misztikus jelentése”. (Tallián Tibor: Cantata profana – az átmenet mítosza. Magvető, Budapest, 163.)

Bartók az Idecspatakán és Felsőorosziban gyűjtött népi forrásokat sorveszteség nélkül maga alakította, „egyéni módon ötvözte megzenésítésre alkalmas s ugyanakkor önértékű irodalmi műként is helytálló librettóvá, mely már nem nevezhető »kolindaszövegnek«, hanem kolindaszövegeken alapuló Bartók-költemény.” (László Ferenc: A Cantata profana keletkezéstörténetéhez. In: Bartók Béla. Tanulmányok és tanúságok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980. 213-254, 221.)

A kantátalibrettó és szövegváltozatai, valamint a vele összefüggő folklór alkotások együttesét áttekintve, itt csupán az Inkarnáció... szimbolikus kontextualizálása szempontjából relevánsnak tekinthető aspektusok vázlatos bemutatására szorítkozom.

Az alapmonda (s vele a librettó) mitémái közül legfontosabb a szarvas. Főbb jelentései a következők: (a) változásra utaló asztrális-kozmogóniai jelentés: a Zodiákus szarvas-állatképe (Capricornus) és Nap-szimbólum, más szóval a téli napforduló konstellációjában a kozmosz újjászületése; (b) női princípium; de (c) szarvasalakban férfi is megjelenhet; (d) ítélkezés, a rontás eltávolítása; (e) vadászzsákmány; (f) egyéb, ‘szóródó’ jelentések.

A szövegváltozatok lényeges eleme a kilences szám és a híd is. Változásra, elkülönülésre utalnak ezek is. (A híd azonban valószínűleg forrásidegen, Bartók-i lelemény.) A szarvasokká vált fiúk száma természetesen nem csak kilenc lehet. Az idecspataki kolinda például két fiúról mesél.

A Bartók-műhöz explicit formában hozzárendelt interpretációk meglehetős változatosságot mutatnak. Itt csupán néhány értelmezésre utalok: (1) a románság eredetmítosza; (2) „a régi világtól való elszakadás” fájdalma (Tóth Aladár); (3) szellemi kivonulás, nagy Exodus (Kerényi Károly); (4) a „tiltott erdők” mítosza (Giorgo Vigolo); (5) a vadászatnak mint természetellenes bűnnek a drámája (Kardos Tibor); (6) a szarvasünő-mitológia (Lendvai Ernő); (7) „tipikus és sokrétű rite de passage epikodrammatikus” transzformációja.

E sokféleségben valószínűleg a feldolgozott anyag funkciójából kiinduló megközelítések bizonyul(hat)nak legtermékenyebbeknek. Azok, amelyek a kolindálást az etnológiától a kalendáriumi ünnepek körébe sorolt rítusok egyikeként vizsgálják, a kolindát pedig a szöveg- és a szokáskomplexum szerves egységében magyarázzák.

A mítosz s így a Bartók-i kolindák váza, lényege ugyanis nagyjából megegyezik a kalendáriumi rítusokéval. Vagyis a mítosz jelentőit a nyelvi alkotóelemekkel, a rítuséit pedig a cselekedetekkel azonosíthatjuk. A nyelvi alkotóelemek és cselekedetek így egy gyékényre kerülnek, de viszonyukban a tetté, tehát a rítusé a prioritás. A rítus viszont alapvető azonosságot és viszonylagos állandóságot mutat, s ezt a ’motívumok vándorlásával’ nemigen lehet magyarázni. A rituális-mitikus komplexumban tudniillik „(...) a felismert azonosság a lényeget érintő változás, az átmenet az egyik állapotból a másikba. Az emberi, természeti és kozmikus létezés nagy átmeneteinek szerkezeti azonosságát fejezik ki az azokat megünneplő (és szakrálisan előidéző) rítusok szerkezeti azonossága. (...) A mitológiák nagy átváltozásmítoszai lényegileg azonos szerkezetűek az átmenet rítusaival.”(Tallián Tibor: Cantata profana – az átmenet mítosza. Magvető, Budapest, 143.)

E szempontok figyelembevételével a szokás- és mítoszkörhöz, illetőleg a szarvaskolindá(k)hoz általam (is) hozzárendelhetőnek tartott interpretáció (a korábbiaknál kissé kifejtettebben) a következő: a fiúk és az apa küzdelmének megjelenítésével két életforma megütközése, s ennek eredményeként új ’kozmosz’, új – a függetlenség, a szabadság, a nembeliség szférájába lendülő – személyiség, közösség (világkép) kialakulása (előzményeivel, folyamatában és kimenetelével).

Az egyik életformát az apa (a továbbiakban az F_űző szimbólum is utalhat rá), a másikat a szarvasvadász fiúk (F_üldözött) képviselik. Megütközésük eredményeként az F_üldözött átlényegülése be is következik mind a Cantata...-ban, mind pedig az alapjául szolgáló metamorfózisos (traszcendens) kolindatípusban.

A vadászkolindáknak azonban van egy másik, számszerűen tekintélyesebb családja is, az, amelyikben az F_űző(vadász) legyőzi, elejti a vadat. Ennek variánsait egyszerű vagy küzdelem típusú (immanens) kolinda néven szokás számon tartani. Benne a szarvast nemritkán oroszlán helyettesíti. Ilyen a következő, Bartók gyűjtéséből való kolinda(részlet) is.

Vajon találkozik-e

Valaki kötélen hoz

Oroszlánt sértetlenül.

Puskával meg nem lőve,

Íjjal meg nem nyilazva?

Találkozik egy legény,

Éppen házasulandó,

Hogy kötélen hoz nekem

Egy oroszlánt sértetlenül,

Szökik erre, szökik arra,

Felszökik a havasokra,

Fenyőfáknak tetejébe,

Úgy lelé meg az oroszlánt.

Meglepte azt mély álmában,

Virágzó csipkebokorban.

Mire maga észbe kapott,

Az oroszlán is felriadt,

S nagy fenszóval így szólalt meg:

Vannak keményebb koponyák,

Még sem merészkedtek hozzám,

De te ide merészkedtél,

Küzdjünk meg hát küzdelemben,

Vagy szablyákkal vagdalkozzunk.

Küzdöttek egy álló napig,

Nyári nap alkonyatáig,

S mi legényünk az oroszlánt

Király udvarába hozza,

Hogy az lányát adja néki,

S jó ólakat hozományba.

A metamorfózisos és az immanens kolindatípus egymásnak inverze, egyszersmind folytatása; értékviszonyaik bilaterálisan szimmetrikusak. Mindkettőre az egyidejű értéknyereség és -veszteség jellemző, csak más előjelekkel.

A metamorfózisos kolinda értékrendszerében az F_üldözött értéknyerésével (Nem nevelte őket / Semmi mesterségre... Hanem csak nevelte / Hegyet-völgyet járni... Szép hídra találtak / Csodaszarvasnyomra... S téged hozzávágunk / Éles kősziklához:/Izzé-porrá zúzódsz... A mi szájunk többé / Nem iszik pohárból, / Csak hűvös forrásból) az F_űző értékvesztesége jár együtt (A fáklyák már égnek, / Az asztal is készen, / A serlegek töltve... És őket hívó szóval hívta... Gyertek vélem haza... A ti jó anyátok / Várva vár magához... Anyátok kesereg... Te csak eredj haza... De mi nem megyünk! stb.); az immanens értékvilágában fordítva.

Más megfogalmazásban a transzcendens kolinda az F_üldözött, az átváltozó, egy adott életformából kilépő fiúk, az immanens viszont az F_űző, a házasulandó, majd apává érő s egy adott életformába belépő fiú narratív szimbóluma. És így tovább: ciklikusan.

A szarvasénekek és a Cantata..., valamint a Nagy László-vers első olvasatban talán nem egészen nyilvánvaló rokonsága, tematikus, strukturális stb. párhuzamai már alighanem jól kivehetők. Az Inkarnáció...-ról ugyanis korábban lényegileg azt állítottuk, hogy nem más, mint a Cantata profana „félelmetesen mai” parafrázisa.

A következőkben a Cantata...-ban feldolgozott anyag és az Inkarnáció... főbb megfeleléseit veszem kissé közelebbről szemügyre.

A Bartók-i epilógustól eltekintve, a Cantata... hat tematikus egységre tagolódik. Hasonló képet mutat az Inkarnáció... tematikus organizációja:

1. A: a szemben álló felek megjelenítése, a szeretők (egyszerű szubsztitúcióval: F_üldözött) megtestesülése, inkarnációja;

2. B: a kolonizációs küzdelem első szakasza – az F_űző-k figyelmeztető felszólítása;

4. D: a kolonizációs küzdelem közbülső szakasza – fenyegetés, az F_üldözött szempontjából ellenséges erők mozgósítása;

A szarvasénekekben (a forgalomban lévő műfajmegjelölésekkel összhangban) mindhárom műnemi mozzanat (az epikai, a lírai és a drámai is) jelen van, az Inkarnáció...-ban viszont nagyrészt csak a lírai.

A külszíni epikai (narratív) rétegen belül a kolindaváltozatokbeli és a Cantata...-ban zajló üldözés, párharc stb. (zeneileg is) dialogikus (drámai) keretben, az Inkarnáció...-beli ellenben inkább monologikusban fejlődik és fejeződik ki. A Nagy László-versben ugyanis a vehikulum paragrafikus komponensének sajátosságai ellenére sem igen lehet szó a Cantata...-belivel analóg kommunikációról a szemben álló felek, az F_üldözött-ek és az F_űző-k között.

Az Inkarnáció...-ban a küzdelem a reflexív-gondolati síkon folyik, így például nyoma sincs benne, nem is lehet, a transzcendens kolindáktól felmutatott ’civilizálási’ kísérletnek (hiányzik a Gyertek vélem haza, / Jó anyátok vár már! stb. dialógusrészlet megfelelője). Sőt, szorosan véve összeütközésről sem igen beszélhetünk, legfeljebb csak konfliktushelyzetről, amelyben a „karambol” inkább megtörténhet, mintsem megtörtént volna.

A szarvasénekek mitikus-rituális komplexumában az átváltozás, illetőleg a konfliktus ’ténylegesen’ bekövetkezik, és ilyen meg olyan eredménnyel (az értékviszonyok átrendeződésével) el is dől, fel is oldódik; az Inkarnáció...-ban viszont a szeretők vérének tábortüzénél, húsuknak mákvirág-barlangjában tombol, örvénylik tovább.

A szövegek kódája a szarvasénekekben az F_üldözött fúké, a Nagy László-versben fordítva, az F_űző ellenséges, destruktív hatalmaké. A formai és szemantikai erősítés eszközeivel egyaránt nyomatékosítva (a nagybetűs sorok megháromszorozódása; „figyelmeztetjük”, „felhívjuk”, „fegyver” stb.).

Az Inkarnáció...-ban az F_üldözött és az F_űző ’vonzáskör’-ébe tartozó kommunikációegységek száma csaknem azonos. Az ég vonzáskörébe 38, a földébe 39 sor tartozik. A reflexív-tudati síkon dúló harc (a Cantata...-ban lezajló küzdelemmel szemben) ilyenformán ambivalensnek tekinthető.

Az eddigiek tükrében alighanem azt várnók, hogy az Inkarnáció... értékelrendeződése kongruál a Cantata profana, illetőleg a metamorfóziskolinda értékszerkezetével. Értékállapot-változásai azonban ezek inverzét követik.

Az Inkarnáció... értékrendjében ugyanis az F_üldözött értékveszteségével (két szerető / fölszabadulva az égre forgunk / imádat szárnyas malmai... íjászaim, az eskű, az eskű... az idegek havazzanak... ide kergültünk kénytelenül... itt lerogyunk stb.) az F_űző értéknyerése jár együtt (árulás városa... ez a fény-rózsás agydaganat... Tekints le az érdekek zónáira... a sötét / lelkiismeret hártyái... fülel már az űrbe és minden / hópelyhet kihallgat... ne mókázzanak jelképeikkel... harcra a hó bikái ellen... fegyver is használható stb.).

E folyamat eredményeként az F_üldözött olyan attribútumokkal rendelkezik, amilyenek a metamorfóziskolinda, illetőleg a Cantata... F_űző -jének, a régi társadalomnak általában vett értékvonatkozásait jellemzik (vérünk tábortüze, cédrus-pohár, lenvirág-ing, égő cukor és pörkölt dió aromája: az asztal is készen, gunya, serleg teli borral, tűzhely hamuja), olyanokkal, amelyekből a Cantata...-beli F_üldözött-ek, a szarvassá változott fiúk kiszakadtak.

A szövegváltozatok, illetőleg az Inkarnáció... kontextualizálását további megfigyelés útján számos észrevétellel lehet még árnyalni.

Utalhatni például a vershelyzet térszerkezetének pólusait (ki)alakító szavakra, szószerkezetekre (ég, űr, az éter síkjai, magas hazánk, fővárosunk felett, út, híd, tér, föld stb.), az F_üldözött és világa konkrét, metaforikus és pars pro toto kifejezőire (szerető, férfi, nő, imádat szárnyas malmai, íjászaim, sörényes, nyargaló fejedelem, hó, idegek, köröm stb.), a keresztény mitológiának a civilizált világ képsoraiba rétegzett Júdás-motívumára mint az F_űző attributumaira (árulás városa, hatalmas páncél-mackók, mindben kereken harminc ezüst) stb.

S a sort még folytathatni. Úgy tűnik azonban, hogy az Inkarnáció... szimbolikus kontextualizációja már könnyen és sokoldalúan motiválható.

Vö. még Megjegyzések szövegek makroorganizációjával kapcsolatban. In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön – külföldiek Magyarországon I-III. III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Kft. Budapest – Szeged, 1993. 1471-1477.