AZ INTERTEXTUALITÁS








A világra vonatkozó ismeretek között jelentős szerepet játszanak az intertextuális ismeretek. Nem tabula rasaként kezdünk el egy szöveget olvasni, hanem egy sereg más szöveg ismeretében, s szövegek között könnyen létesítünk asszociációs kapcsolatokat, függetlenül attól, hogy azok mennyire nyilvánvalóak (mennyire motiválhatók), mennyire nem.

Az intertextualitás – a vehikulum, a formáció, a szenzus és a relátum mellett – jószerével az ötödik fő szövegösszetevő.

Az intertextuális ismeretek:

a nyelvre és a világra vonatkozó ismeretek határterületére eső ismeretek. A B3 bázis tartalmazza őket (lásd Kivonat a 13. előadás anyagából).

Vizsgálatakor az alapvető feladat:

– az intertextualitás főbb megnyilvánulási formáinak felfedése és osztályozása,

– valamint az egyes osztályok interpretációt befolyásoló / meghatározó aspektusainak feltárása és leírása.
 
Különbséget szokás tenni:
 
tipológiai és
referenciális
 
intertextualitás között úgy, hogy e két szempont egymással összefonódva is jelentkezhet.
 
Tipológiai intertextualitás két (vagy több) szöveg között akkor áll fenn, ha
 
– vagy valamelyik jelösszetevőjük jellege alapján,
– vagy annak a kommunikációszituációnak valamely tényezője szempontjából, amelyben létrejöttek/befogadtatnak
 
azonos típusba sorolhatók.
 
Referenciális intertextualitás két (vagy több) szöveg között akkor áll fenn, ha
 
az egyik ténylegesen vagy nyilvánvalóvá tehetően utal a másikra. Ennek az utalásnak a szöveg alkotója részéről sem szándékosnak, sem tudatosnak nem kell lennie.
 
Az intertextuális tipológia ily módon azoknak a relációknak a tipologizálása, amelyek különböző szövegek közt fennállhatnak.
 
Mert hogy valamilyen relációkat feltételezhetünk, mondjuk, Karinthy Frigyes Így írtok ti című humoreszkjei és az eredeti szövegek közt, az egészen bizonyos. Van, amikor oly mértékű ’hasonlóságra’ bukkanunk, hogy azt mondjuk: „Érdekes, ez a szöveg ugyanarról a témáról beszél, mint ez vagy amaz”.
Példaelemzés

Intertextualitás

 
Ez idáig rendben is van. Ettől kezdve azonban számos kérdés felmerülhet. Például:
 
– létrehozható-e olyan elmélet, amely az intertextualitás kritériumait körvonalazni tudja, felismerését, azonosítását lehetővé teszi?
 
– a különböző intertextuális kapcsolatok között vannak-e ekvivalenciakapcsolatok, illetve -típusok?
 
– hogyan választhatjuk ki az intertextuális reláció lehetséges interpretációi közül a kérdéses esetben releváns interpretációt vagy interpretációkat? Stb.
 
A referenciális intertextualitásnak két fő fajtáját különböztethetjük meg:
 
(a) Az egyik ténylegesen fellelhető szövegekben manifesztálódik, amelyek között valamilyen – szignifikánsspecifikus vagy szignifikátumspecifikus – kapcsolat kimutatható.

(b) A másik olyan szövegekben manifesztálódik, amelyeknek bizonyos elemei egy kulturális rendszer elemeire utalnak úgy, hogy e kulturális rendszer elemeivel kapcsolatban nemigen jelölhetünk meg egy őket tárgyaló szöveget mint az intertextuális kapcsolatot képező szövegpár másik elemét.

Példa a referenciális intertextualitás (a) fajtájára

Példaszövegek Vas István Párbeszéd két ismeretelen között, Második párbeszéd két ismeretlen között, Harmadik... és Negyedik párbeszéd két ismeretlen között. (A Második párbeszéd… teljes szövegét lásd Kivonat a 9. előadás anyagából, 8. ábra.)
 
Itt tehát ténylegesen fellelhető szövegek állnak egymással intertextuális kapcsolatban, s ez a kapcsolat explicit módon jelölve van már a versek címében.
 
Legegyszerűbb az olyan, könnyen szembetűnő relációk vizsgálata, mint például a következő:
 
Most is mi van a kezedben?
Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
(Párbeszéd két ismeretlen között)
 
– Pedig elférne a kezedben:
Úgy látom, nincs benne pohár, se toll
Se cigaretta. –
(Harmadik párbeszéd két ismeretlen között)
 
Bonyolultabb azoknak a relációknak a vizsgálata, amelyek mélyebbre ható szemantikai interpretációt kívánnak meg. Például annak vizsgálata, hogy mi az összefüggés az egyes versek ’partnerekhez’ rendelhető dialógusrészei között, hogy konvergál-e vagy milyen irányban tart a versek egymásutánjában a dialógus stb.
 
Még bonyolultabb azoknak a relációknak a vizsgálata, amelyek úgy valósulnak meg, hogy a szövegek egyikében csupán egy jelzésszerű (nem explicit) utalás található a másik szövegre. Példa lehet erre az altípusra Nagy László Bagolyasszonyka című verse (alcíme: Balladáink közt a Bagolyasszonyka rejtelem, vele még nem foglalkozott senki. Szakértők megjegyzése). A Nagy László-vers nem mindenki számára nyilvánvaló módon utal a Puszta malomban ... című régi, középkori balladánkra.
 
S előfordulhat az is, hogy a szöveg szemantikai felépítése egy elfogadható / motiválható jelentés hozzárendelését csak akkor teszi lehetővé, ha az ebből a szempontból kulcsfontosságú intertextuális relációkra rátalálunk.

Példa a referenciális intertextualitás (b) fajtájára

 
Nagy László Kérés, nem teljesítve
 
Csigolyámra ömlő hajamat
fordítsátok félre vagy föntre,
nehogy visszarúgja a bárdot.
Én tisztelem a tiszta csapást –
De ki hallott ilyet, ki látott?
A bárdot megetetik hajjal
s gyalázzák a nyakát sokáig.
 
(1574-ben Hunyadi Lászlóra sújtott le így a bárd. Harmadjára sem végzett vele, csak negyedszerre oltotta ki életét.)
 
Az intertextualitásnak jelenleg még nincs általánosan elfogadott tipológiája.
 
Példaelemzés

Szimbolikus kontextualizáció és intertextualitás

A FORMAI FELÉPÍTÉS ÉS A JELENTÉS

 
A szövegtani kutatásnak egyik központi kérdése a formai felépítés és a jelentés összefüggése.
 
Az alapkérdés az, hogy a formai felépítés (illetőleg a rá vonatkozó ismeret) milyen mértékben befolyásolja a jelentés megalkotását.
 
A közismert elemzések egyike-másika, például a Jakobson-i, Lotman-i interpretációk, elemek olyan leltárát nyújtják, amelyeknek felismerését / létrehozását egy átlagolvasótól nemigen lehet elvárni, mert e leltárok megalkotását még teoretikusan sem könnyű követni. Továbbá, amíg e leltárok leírása, vagyis a formai tényezők számbavétele tart, úgy tűnik, hogy az elemzés valóban szilárd alapokon áll, ám amikor a leírás befejeződik, Jakobson (és nem csak ő) átváltozik csaknem hagyományos filológussá, vagy talán még azzá sem.Jakobson (és persze több más kutató is) valahogy megérzi a szöveg jelentését, és megpróbálja azt a formai felépítéssel összekapcsolni. Más szóval: nincs meg a tényleges átmenet a formai felépítés és a jelentés létrehozása között. Ez ingerelt több kutatót is arra, hogy a Jakobson-i stb. elemzéseket újra elemezze, annak tisztázása érdekében, hogy a leltárba vett formai tényezők (ellentét, paralelizmus stb.) mily mértékben befolyásolják a jelentés létrehozását.
 
Egy angol kutató például a Jakobson-i elemzések mintájára végigelemzett egy olyan verset, amelyet az irodalmárok közmegegyezésszerűen csapnivalóan rossznak tartottak. És kimutatta benne ugyanazokat a paralelizmusokat (stb.), ugyanolyan mennyiségben és mértékben, amelyeket Jakobson (és más kutató) tárt fel egy-egy Baudelaire- vagy Shakespeare-szonettben. (Vö. Werth, P.: Roman Jakobson’s Verbal Analysis of Poetry. Journal of Linguistics 12. 1976.). Sőt még tovább ment. Vett egy kolumnát (’nyomtatott oldal, hasáb’), sorait kvázi verssoroknak tekintve, s erre is kimutatta ugyanazokat a formai sajátosságokat.
 
Nem arról van szó persze, hogy amit Jakobson csinált, az használhatatlan, csupán arról, hogyan lehetne eredményeit jobban beépíteni a szövegkutatásba, és mit lehetne ezekkel az eredményekkel csinálni annak érdekében, hogy az elemzések megalapozottabbak lehessenek, a formai felépítés és a jelentés közötti reláció nyilvánvalóbbá válhassék.
 
Werth arra a következtetésre jutott, hogy mindez nem csoda, hiszen a nyelv véges számú készlettel dolgozik, tehát természetszerűleg térnek vissza hangok, fonémák, mikro- és makroszintaktikai szerkezetek stb.
Werth három javaslattal állt elő a kérdés tisztázására.

Az egyik javaslata szerint statisztikai vizsgálatokat kellene végezni, amivel ki lehetne mutatni, ha egy-egy versben bizonyos elemek (paralelizmusok stb.) a statisztikai átlagtól eltérő módon fordulnának elő. A formai felépítés és a jelentés közti összefüggéseket azonban statisztikai vizsgálatokkal nem lehet megragadni. Statisztikai vizsgálatokkal legfeljebb azt lehet kimutatni, hogy több szerzőt vizsgálva, az egyiknél ez, a másiknál az az elem van túlsúlyban (de a kérdésre nem lehet választ kapni).

Werthmásik javaslata szerint pszichológiai vizsgálatokat kell folytatni. Egyszerűen azért, mert nem lehet tudni, hogy milyen befogadókra vonatkozóan tekinthetők érvényeseknek az elemzések. Más szóval azt kellene kideríteni, hogy egy-egy befogadó mennyi formai felépítéssel kapcsolatos információt képes a fejében tartani ahhoz, hogy létrehozza a jelentést úgy, ahogy létrehozza. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy vers századik elolvasásakor is talál(hat)unk a formai felépítésben olyan jelentésalkotó relációt, összefüggést, amit addig nem vettünk észre. Mert a szövegek lehetséges világának konstruálása és/vagy rekonstruálása közben bizonyos szövegelemeket más szövegelemekhez viszonyítva jelentéktelennek (elhanyagolhatónak) minősítünk. Az, hogy szövegekhez különféle interpretációkat rendelünk hozzá, ezzel a szelektív olvasási / interpretálási gyakorlattal is magyarázható, nem csak a tudásrendszereink eltéréseivel. (Különben is egy irodalmi mű nem titkosírás, amelyben kivétel nélkül minden elemnek megvan a maga funkciója, átkódolható jelentése.)

A válasz arra a kérdésre, hogy a szóban forgó relációk, összefüggések milyen mértékben járulnak hozzá a jelentés megalkotásához, a relevancia függvényében áll. Vagyis a releváns összefüggéseket kell figyelembe venni. De mi releváns? Az, amit a befogadó egy adott szituációban valamilyen vagy valamelyik konstitutív tényező miatt fontosnak, lényegesnek tart. Csakhogy. Ilyen alapon tulajdonképpen mit is elemzünk? Az olvasókat, illetőleg az egyes olvasók által létrehozott jelentéseket. Általánosítható eredmények megfogalmazásához tehát megalapozott empirikus vizsgálatot kell folytatni. Mikor lesz az empirikus vizsgálat megalapozott? Megfelelő kvantitatív és kvalitatívmintanagyság esetén, valamint a kísérletben résztvevők intelligenciateszttel bemérhető előismereteinek birtokában. Ez hozzájárulhat a formai felépítés és a jelentés összefüggésének világosabbá tételéhez. (Az empirikus vizsgálatokkal kapcsolatban lásd még Kivonat a 7. előadás anyagából.)

Werthharmadik javaslata az volt, hogy először meg kell alkotni a jelentést, s csak ezután kell megvizsgálni, hogy e jelentés szempontjából milyen formai összefüggések lehetnek relevánsak. A szemantika általános jellegű előtérbe kerülésével talán az eddigieknél egzaktabb válaszokat fogunk tudni adni a formai felépítés releváns jelentésalkotó tényezőivel kapcsolatban.

Számos példát lehet találni arra, hogy egy szövegrész szintaktikai szerkezetének megállapításához, leírásához először el kell dönteni, hogy milyen jelentést tartunk relevánsnak, illetve relevánsabbnak, és aszerint lesz a szövegrész szintaktikai szerkezete ilyen vagy olyan. Lásd például Károlyi Amy Egy fülemüléhez című versét (Pakli kártya, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974).

Egy fülemüléhez

Semmire írva
szertemállott
dalolásod
mint füst az égen
nyögő hangod szép gyümölcse
pettyekre porlott tojásod
 
Jobb annak mi
vasba verve
jobb annak mi
kőbe vágva
 
Újra kihajt a szőlőtőke
arany indán arany ciráda
és újra nyílnak a virágok
 
Egyik marad
másik újul
csak a dal száll
egyszer vagyok
 
Áll a fa amiben egykor
fel le hintázott lakásod
hűlt pihéden veréb tanyáz
a helyedre szarka mászott
 
De gyöngyöket dobál a vérbe
cikázik hangod bugyborékol
egy pihe sincsen már belőled
de én vagyok a régi hárs
kinek a gallyán éneked szól
 
A költeményt különböző variációkban lehet fölolvasni, amit az interpunkció hiánya is lehetővé tesz. Például ’olvashatom’ így:
 
Semmire írva szertemállott dalolásod, mint füst az égen,
nyögő hangod szép gyümölcse, pettyekre porlott tojásod.
 
Vagy:
 
Semmire írva szertemállott dalolásod
mint füst az égen – nyögő hangod szép gyümölcse
pettyekre porlott tojásod
 
A különböző variációkat illetően a szöveg más részeiből nyert információk alapján döntünk arról, hogy melyik szintaktikai szegmentálást fogadjuk el.
 
De gondolhatunk itt arra is, hogy milyen fejtörést okoz a kézikönyvek, tankönyvek szerzőinek az, hogy milyen ábrákkal, képekkel, milyen elrendezésben adják meg a szöveg és a kép együttesét. Mit emeljenek ki, hol tegyenek a margóra különböző címszavakat stb. annak érdekében, hogy a formai felépítés elősegítse a jelentésrekonstrukció gyorsaságát, könnyedségét (még ha a jelentés milyenségét ezek az elrendezések nem is befolyásolják). Vagy például arra, hogy ha valaki írásvetítővel tart egy órát, és egymásra helyezett fóliákkal folyamatot szemléltet, mennyire más a formai megszervezettsége ennek az előadásnak, mintha azt fóliák nélkül tartaná. – Ténylegesen fontos kérdés tehát a formai felépítés és a jelentés összefüggésének mibenléte.
 
Példaelemzés – Tankönyvi szövegek
LANGUE LINGVISZTIKA – KOMMUNIKÁCIÓ IRÁNYULTSÁGÚ NYELVÉSZET

Az alapkérdés az, hogy mire jó a nyelvészet?

Válaszképpen elkülöníthetünk:

– 'tiszta' és

– 'alkalmazott nyelvészet'-et.
 
A 'tiszta (szisztéma-, rendszer-) nyelvészet' célja a nyelvre vonatkozó ismeretek gyarapítása. Voltaképpen nem áll másból, mint a nyelvek összegyűjtéséből és leírásából, olyasféleképpen, ahogyan például a botanikus leírja, leltározza a növényeket.
 
A 'tiszta nyelvészet' keretein belül legkönnyebben a fonológiával foglalkozók maradhatnak, ám ők is csak bizonyos értelemben. Mert a fonológus e szűk kereteken belül maradva, nem fog tudni válaszolni az egyes fonológiai struktúrák kommunikatív funkcióival kapcsolatos kérdésekre. (Sőt az is előfordulhat, hogy a feltett kérdés más felépítésű fonológiát kíván meg, mint az, amit ő képvisel. A tágítás szükségessége tehát már a fonológia és fonetika / prozódia viszonyában fennáll.)
 
Lehetséges persze azt mondani, hogy
 
„én ’szisztémanyelvész’ vagyok, s a kommunikációról még olyan jelleggel sem beszélek, hogy egy-egy nyelvi egység milyen elképzelt kontextusban milyen kommunikatív funkciót tölthet be”. Ezt meg lehet tenni.
 
De ha kikapcsolunk csaknem minden lényeges kérdést, ami a kommunikációra vonatkozik, akkor – Chomsky terminológiáját alkalmazva – kizárólag csak a ’grammatikai helyesség’ kategóriájával operálhatunk. Ebben az esetben nem tehetünk fel még olyan kérdést sem, hogy például egy egyszerű mondatban hány bővítményt vagy egy összetett mondatban hány vonatkozó mellékmondatot engedhetünk meg, mert ez Chomsky értelmében – jogosan! – nem a grammatikai helyesség kérdése.

A 'tiszta nyelvészet'-nek (langue-lingvisztika, szisztémanyelvészet, rendszernyelvészet) természetesen megvan a létjogosultsága. Ám a kizárólagos szisztematizálás kontextusából egyszer ki kell lépnie a rendszernyelvésznek, és választ kell adnia az általa produkált deszkriptív klasszifikációk felhasználhatóságával kapcsolatos kérdésekre. Már csak azért is, hogy tudjuk, hogy az általa végzett kutatás (és/vagy eredménye) milyen más kutatáshoz kapcsolódik, és hogyan. Vagy meg kell mondania, hogy hogyan kell az ő kutatási területének eredményeit egy tágabb kutatási kontextusban felhasználni, vagy olyan formába kell öntenie kutatási területének eredményeit, amilyet a tágabb keretben dolgozó (más kompetenciával rendelkező) kutatók elvárnak.

Fehér Erzsébet értekezése (A szövegkutatás megalapozása magyar nyelvészetben. Tudománytörténeti vázlat. Nyelvtudományi Értekezések 147. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000.) voltaképpen az 1970-es évek második felétől kibontakozó hazai szövegtan irányait, illetőleg a szűkebben értelmezett szövegnyelvészeti kutatások főbb témáit, eredményeit tekinti át napjainkig.

Az 'alkalmazott nyelvészet' célja sokféle lehet, például a nyelvtanulás megkönnyítése, a kommunikációs zavarokkal küszködők segítése stb.

A szemiotikai szövegtan se nem 'tiszta', se nem 'alkalmazott nyelvészet', valahol a kettő között helyezkedik el.

A szövegtan

– 'tiszta nyelvészet' annyiban, hogy gyarapítja a nyelvre, a szövegre vonatkozó ismereteinket,

– s 'alkalmazott nyelvészet' annyiban, hogy másra is irányul.

A szövegek végül is nem a nyelvi rendszer használatának, hanem a nyelvi rendszerre és a világra vonatkozó ismeretek egyidejű használatának az egységei.

A SZÖVEGTAN DISZCIPLÍNAKÖRNYEZETE

A szövegtan diszciplínakörnyezetét lásd a 12. ábrában.
 
 

12. ábra

A 12. ábra középső szektorának jobb oldali oszlopában a nyelvészeti diszciplínák szerepelnek:

A magyar nyelv rendszerének nyelvészete:
A magyar nyelv rendszere elemei használatának nyelvészete
A magyar nyelv szövegeinek nyelvészete
A 12. ábra középső szektorának bal oldali oszlopában a textológiai  társdiszciplínák szerepelnek:
A szövegtan - komplexitása következtében - a nyelvészeti diszciplínák vonatkozásában a domináns diszciplína szerepét játssza, a textológiai társdiszciplínák vonatkozásában ez a szerep az egyértelműen meghatározandó 'kooperativitás' jellegét öltheti.

(A 12. ábrában a makroszövegtudományok a szövegtan, a szövegtani társtudományok és a nyelvészeti diszciplínák alkalmazási területei.)

További interdiszciplináris kapcsolatok.

A szövegtan és az interdiszciplináris keret diszciplínáinak kapcsolatait lásd alább.

A SZÖVEGTAN INTERDISZCIPLINÁRIS KERETE

A szövegtan interdiszciplináris keretét (a 12. ábra alsó szektorából) a következő alapozó diszciplínák alkotják:

(1) filozófia (általános és nyelvfilozófia),

(2) szemiotika,

(3) kommunikációelmélet,

(4) pszichológia (általános, kognitív és kísérleti pszichológia) / pszicholingvisztika,

(5) szociológia, antropológia / szociolingvisztika,

(6) a formális metodológiák diszciplínái,

(7) az empirikus metodológiák diszciplínái és

(X) típusspecifikus segédtudományok.

Ez az interdiszciplináris keret alkalmas kontextust nyújt: Az interdiszciplináris keret diszciplínáinak feladatai e három területen.

Lásd még:
 

PETŐFI S. JÁNOS: A magyar nyelvű (verbális) szövegek szemiotikai szövegtana diszciplináris keretének néhány aspektusa. PETŐFI S. JÁNOS - BÉKÉSI IMRE - VASS LÁSZLÓ: Szemiotikai szövegtan 9. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (I). JGYTF Kiadó, Szeged, 1996. 11-17.
PETŐFI S. JÁNOS: A multimediális humán kommunikáció elemzése interdiszciplináris keretének aspektusai. PETŐFI S. JÁNOS - BÉKÉSI IMRE - VASS LÁSZLÓ: Szemiotikai szövegtan 9. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (I). JGYTF Kiadó, Szeged, 1996. 19-25.

PETŐFI S. JÁNOS: Egy szöveg multidiszciplináris megközelítése. PETŐFI S. JÁNOS - BÉKÉSI IMRE - VASS LÁSZLÓ: Szemiotikai szövegtan 10. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (II). JGYTF Kiadó, Szeged, 1997. 11-14.

PETŐFI S. JÁNOS: Egy multimediális szöveg multidiszciplináris megközelítése. PETŐFI S. JÁNOS - BÉKÉSI IMRE - VASS LÁSZLÓ: Szemiotikai szövegtan 11. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (III). JGYF Kiadó, Szeged, 1998. 11-17.

PETŐFI S. JÁNOS: A szövegtan társtudományainak egymáshoz és a szemiotikai szövegtanhoz való viszonyáról (Gondolatok egy diszkusszió elindításához). In: PETŐFI S. JÁNOS - BÉKÉSI IMRE - VASS LÁSZLÓ: Szemiotikai szövegtan. 12. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok (II). JGYF Kiadó, Szeged, 1999. 35-43.


 

Előadásvázlatok 15