Fehér Erzsébet: A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben. Tudománytörténeti vázlat.
Nyelvtudományi Értekezések 147. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000. 84. p.
Vass László
Értekezésében a hazai – szűkebb értelemben vett – nyelvészeti szövegkutatások alig több mint két évtizedes történetéről, általános kérdéseiről és fő irányairól nyújt reflexív-értelmező áttekintést FEHÉR ERZSÉBET – jószerével elsőként a magyar szakirodalomban. A dolgozat a történeti és a tematikus nézőpont szerves egységében mutatja be a magyar szövegnyelvészet kialakulásának körülményeit, fejlődésének folyamatát, illetőleg azokat a területeket és témaköröket, amelyek mélyreható változásokat idéztek elő a magyar nyelvészeti gondolkodásban, s ezáltal lehetővé, illetőleg szükségessé vált a szövegnyelvészeti vizsgálódások szaktudományos jellegének megalapozása, feladatrendszerének kijelölése is.
1.1. Az „Elméleti viták és a szövegkutatás kezdetei a magyar nyelvészetben” című első fejezet (11-28) az elméleti-módszertani viták közegében vázolja fel a hazai szövegkutatások kibontakozásának nagyjából az 1960 – 70-es évek fordulójáig tartó periódusát. Arra a kérdésre keres választ, hogy a háború utáni ellentmondásos, ideológiai-politikai előítéletekkel, burkolt vagy nyílt preferenciákkal terhelt időszakban történtek-e lépések, és ha igen, milyen jelleggel, egyrészt a „nyelvhasználat elméleti megalapozása irányában”, másrészt a „mondat nyelvészetétől a szöveg nyelvészete felé” (12). Válaszait A III. Országos Magyar Nyelvészkongresszus (1954.), az 1961-es elméleti eszmecsere, az 1973 – 74-es strukturalizmusvita és A Magyar Nyelvészek III. Nemzetközi Kongreszszusa (1977.) motivikusan rokon témaköreinek alapos elemzéséből bontja ki FEHÉR ERZSÉBET, majd három korai szövegmodellt mutat be.
1.1.1. A strukturalista orientációk ideológiai elmarasztalásának jegyében megrendezett 1954-es nyelvészkongresszus anyagából ELEKFI LÁSZLÓ hozzászólásának a beszédaktus értelmezésére vonatkozó megállapításait emeli ki a szerző. A beszédaktus – idézi ELEKFIt – „azokat a mozzanatokat foglalja magában, amelyek a nyelvi eszközök használatát a konkrét beszédhelyzettel, illetve az adott beszédhelyzetben a tárgyi valósággal összekötik. A beszédaktus elsősorban a beszédtevékenységet kíséri, de szerepe van a nyelvi mű létrejöttében és megértésében is, tehát magában foglalja a beszéd jelentéstani oldalát” (13). Mai szemmel nem nehéz összefüggést teremteni ELEKFI gondolatai és AUSTIN valamivel később kidolgozott elmélete között, különösen a jelentés pragmatikai meghatározottságát illetően, ami a szövegnyelvészet szempontjából is fontos felismerés.
1.1.2. A strukturális és matematikai metódusok bevezetéséről folytatott 1961-es vitát a technikai fejlesztés, mindenekelőtt a komputerizáció és az automatizálás igénye hívta életre. Minthogy ennek következtében előtérbe kerültek a nyelv formai aspektusai, illetőleg a nyelvtudomány formális irányzatai és az alkalmazott nyelvészet különböző ágai (például a számítógépes nyelvészet), úgy-ahogy sor kerülhetett a strukturalizmus ideológiamentesítésére is. S jóllehet kívülről irányított folyamatok szervezték az eszmecserét, mégiscsak hozzájárult »az elméleti nyitás«-hoz. A vitaanyagból MARTINKÓ ANDRÁS és PÉTER MIHÁLY (szövegnyelvészeti érdekű, így például az aktuális mondattagolás szövegszervező szerepét érintő) hozzászólásaira hivatkozik a szerző, illetőleg SZÉPE GYÖRGY tájékoztatójára, mely a modern nyelvészeti irányzatokról és interdiszciplináris kapcsolataikról nyújtott panoramikus képet.
1.1.3. Az 1972-ben újraéledő strukturalizmusvitát HERMAN JÓZSEF és SZÉPE GYÖRGY vitaindító, illetőleg vitazáró tanulmánya (HERMAN – SZÉPE: 1973. és 1974.) reprezentálja a kötetben.
1.1.4. Ilyen előzmények után programszerűen a 70-es években jelenik meg a szövegkutatás a magyar nyelvtudományban. Az 1977-es nyelvészkongresszuson már a bemutatott, „egymástól koncepcionálisan, illetve elméletileg eltérő grammatikák mindegyike számol a mondat határain túlmutató nyelvi jelenségekkel, vagyis a szöveg grammatikai aspektusaival” (17). RÁCZ ENDRE nyelvtana például a koreferenciával, az anaforával, a pronominalizációval, az egyeztetéssel, az ellipszissel stb. Az általa vázolt ’grammatikai szövegmodell’ hatását mutatja NAGY FERENC Bevezetése is. TEMESI MIHÁLY a szöveg szemantikai és a pragmatikai aspektusa mellett érvel, RADICS KATALIN „A mondat, illetve a szöveg szerveződése közötti különbséget abban látja, hogy míg az előbbi egészében »nyelvi konvenciók által szervezett alakulat«, az utóbbi csak részben az” (17). – A dokumentumok körültekintő elemzése alapján FEHÉR ERZSÉBET arra a következtetésre jut, hogy a „szöveg vizsgálata (…) szükségszerűen járt együtt a nyelvészet tárgykörének újraértelmezésével”, illetőleg hogy a „szöveg mint a nyelvészeti kutatás tárgya jelentősen hozzájárult új elméleti kérdések felvetéséhez a nyelvtudományban” (18).
1.2. A szöveg mibenlétére vonatkozó felfogások közül először a hazai szakirodalomban is a konstrukcionális (vagyis a szöveget mondatok sorozataként értelmező) megközelítés jelentkezik, jóllehet már a 60-as években megjelenik a funkcionális (a szöveg kommunikatív funkciójából kiinduló) szemlélet is.
1.2.1. Konstrukcionális megközelítés tükröződik H. MOLNÁR ILONA egyik korabeli tanulmányában (H. MOLNÁR: 1956.). Ebben egy szintaktikai jelenség vizsgálata során a szöveg több olyan sajátosságára figyel föl H. MOLNÁR (kohézió, koherencia, makroszerkezeti egységek, tematikus szerveződés stb.), amelyeket a későbbi kutatások (DEME LÁSZLÓ, PÉTER MIHÁLY és mások eredményei) lényegében igazoltak.
1.2.2. DEME LÁSZLÓ funkcionális szemléletű metodológiája, mely az első és napjainkban is produktív irányzata a hazai szövegkutatásoknak, az 1960-as évek közepe táján bontakozik ki oly módon, hogy DEME a közlés legmagasabb egységeként kezelt beszédműből indulva ki, analitikusan közelíti meg az alapegységként értelmezett aktuális mondatok szerkezeti sajátosságait és kapcsolatait, ezek analíziséből pedig a beszédmű szerveződési mintázatára vonatkozó eredményekhez jut.
A beszédművek, beszédesemények tanulmányozásától BERRÁR JOLÁN ugyanakkor a mondat rendszervonatkozásaival kapcsolatos eredményekre számít (BERRÁR: 1963.). Törekvéseikben végső soron a langue-lingvisztika és a kommunikáció irányultságú nyelvészet dichotómiája jut kifejezésre, annak felismerése, hogy „a nyelvészet csupán kettős szemlélettel: rendszerben és folyamatban egyszerre gondolkodva tudja megoldani soron következő feladatait” (21). Az aktuális mondat perspektíváját képviselő beszédegységet az amerikai strukturalisták (L. BLOOMFIELD, Z. S. HARRIS) nyomán a nyilatkozat (utterance) terminussal nevezi meg BERRÁR. S minthogy a nyilatkozat a kommunikáció része, funkcionális kritériumok alapján határozandó meg aktusként is (megnyilatkozás) meg produktumként is (nyilatkozat). (Lásd még PÉTER: 1986.)
A megnyilatkozás maximális egysége DEMÉnél a beszédmű. Minimális egység a mondat: a langue felől rendszer-, a kommunikáció oldaláról szövegmondat. Az utóbbit a kommunikatív funkció(k), a kontextusfüggőség és a konstrukcionális jegyek specifikálják. A funkcionális pozíciót a mondategész (közlési alapegység), a konstrukcionálisat az (egy predikatív viszonyt tartalmazó) mondategység képviseli. A mondategész konstrukcionális relációira a megszerkesztettség és a beszerkesztettség függvényszerű kapcsolatával utal DEME. A beszédmű vertikumát szorosabb szemantikai-logikai kapcsolódású egységek, tömbök dominálják, ilyenformán a „tömb a szövegszerveződés konstrukciós formája” (24). A tömbösödés kérdése később a szöveg bekezdésstruktúráinak, illetőleg témaszerkezetének vizsgálatához vezet (lásd BÉKÉSI: 1982., vö. 24). DEME LÁSZLÓ korabeli – az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek közepéig keletkezett – munkái a mondatnyelvészettől a szövegnyelvészetig vezető út állomásainak tekinthetők, állapítja meg FEHÉR ERZSÉBET (24), majd összehasonlítja DEME és a forrásirányzatok (az amerikai deskriptivista iskola, a prágai strukturalizmus stb.) eredményeit.
1.2.3. A harmadik kezdeményezés a vizsgált időszakban a KANYÓ ZOLTÁN vezette szegedi germanista irodalmárok körében fejlődött ki. KANYÓ komplex: generatív, pragmatikai, művészetszemiotikai alapozású megközelítésével az úgynevezett egyszerű formák (német közmondások) vizsgálatától a szövegfajták általános pragmatikai és szociokulturális meghatározottságainak aspektusaihoz jut el.
Az eddig vázolt út FEHÉR ERZSÉBET szavaival „a mondatok lineáris kapcsolatából adódó nem lineáris jelenségek vizsgálatától a szövegnek mint kommunikációs egységnek értelmezésén át a szövegtípusnak mint szociokulturális eredetű, pragmatikai feltételek által meghatározott kognitív struktúrának a felismeréséig vezet” (28).
2.1. „A nyelvészeti szövegkutatás tudományrendszertani helye és elméleti alapjai” című második fejezet (29-58) – imponálóan gazdag forrásanyag felhasználásával – az »elméleti nyitás« újabb, nagyjából az 1970-es évek elején kezdődő szakaszát tekinti át. – A kommunikációs nyelvészet hazai recepciójának, illetőleg a pragmatikus módszerek elterjedésének bemutatása feltételezi a szövegnyelvészeti kutatások interdiszciplináris keretének körvonalazását, vagy legalább azoknak a kritériumoknak a számbavételét, amelyek alapján ez a keret kijelölhető. Ilyen kritériumok lehetnek: a szövegkutatás tárgytartománya, célkitűzései, az alkalmazott metodológiák produktivitása és persze a gyakorlat. A szövegnyelvészet diszciplínakörnyezetét alkotó (rendszerint angol és amerikai eredetű) elméletek – szemiotika, pragmatika, beszédaktus-elmélet, interakcióelmélet – recepcióját nem annyira a hazai szövegkutatás, mint inkább a generatív grammatika, a tömegkommunikáció elvárásrendszere, az irodalomelmélet és a stilisztika egyengette (vö. 31 kk.).
2.1.1. A szemiotika hazai recepciója az 1960-as évek második felében kezdődött, elsődlegesen nem primer források, hanem a JURIJ LOTMAN vezette tartui szemiotikai iskola, majd a francia szemiológusok (ROLAND BARTHES, JULIA KRISZTEVA és mások) eredményei alapján. LOTMAN művészetszemiotikai munkásságának, főként szövegszemléletének („a ’szöveg’ bármely »jelnyelven« folyó kommunikáció egy aktusának eredménye”, 34) hatása érezhető HORÁNYI ÖZSÉB, TERESTYÉNI TAMÁS és PETŐFI S. JÁNOS munkáiban. A francia szemiológusok koncepciója az analitikus nyelvfilozófiára és a neoavantgárd irodalmi gyakorlatra megy vissza. Felfogásuk szerint a jelentés „az értelmezés függvénye; állandó változékonyságának eredője a szöveg (a mindig többértelmű szöveg)” (34). A szemiózis hasonló módon „kiterjesztett értelmezése jellemzi a hazai szövegkutatás PETŐFI S. JÁNOS vezetésével 1990 óta Szegeden működő szemiotikai textológiai irányát” (35).
E recepció folyamatát egyfelől a pragmatika önállósodása, másfelől a szemiotikai inspirációjú témák bemutatásának igényével követi nyomon FEHÉR ERZSÉBET. A forrásanyaghoz, illetőleg a felhasznált művekhez (KANYÓ ZOLTÁN: 1972., CSÚRI KÁROLY – MASÁT ANDRÁS: 1982., VOIGT VILMOS: 1972. stb.) fűzött kommentárokból árnyalt és meggyőző kép tárul az olvasó elé többek között: a kételemű lingvisztikai jelfelfogás háromelemű (jelölő – jelölt – jelhasználó) relációvá való szélesedéséről (a szintaxis, a szemantika és a pragmatika CHARLES MORRIStól a 30-as években kidolgozott kölcsönviszonyáról); a jelhordozó, a jelalak, a jelentés, a denotátum és a jelhasználó elkülönítéséről; a század elején CHARLES PIERCE által kidolgozott jeltipológiáról (ikon, index, szimbólum); a szemiotika rendszertani státusáról stb. Az irodalomszemiotika és a szövegnyelvészet párhuzamaira CSÚRI KÁROLY „lehetséges világ”-okkal operáló modelljének (CSÚRI: 1987. 7-40) analízisével világít rá, megállapítva, hogy az irodalomszemiotikai modell „megfeleltethető a legkorábbi magyar nyelvészeti szövegmodellnek: DEME LÁSZLÓ funkcionális szövegkoncepciójának is” (39).
2.1.2. Magyar nyelvű összefoglalás hiányában a nyelvészeti pragmatika főbb témaköreiről – deixis, társalgási implikatúrák, előfeltevések, beszédaktusok, referencia, interakciós stratégiák stb. – és célkitűzéseiről, valamint a pragmatika és a szövegelemzés kapcsolatáról a külföldi szakirodalom (elsősorban LEVINSON és YULE pragmatikáinak) alapján nyújt tájékoztatást az értekezés. A „pragmatikai fordulat” első szakaszáról és a pragmatika kidolgozásának menetéről KANYÓ ZOLTÁN számolt be elsőként (KANYÓ: 1972.). Az alfejezet KIEFER FERENCnek a pragmatika szerepkörére vonatkozó (az indexváltozókkal, az interakciós komponenssel és a nyelven kívüli ismereteinkkel kapcsolatos) megállapításaival zárul (KIEFER: 1983.).
2.1.3. A beszédaktus-elmélet mint a pragmatika egyik domináns elmélete az 1970 – 80-as évek fordulóján – a generatív grammatika és az analitikus filozófia nyelvfelfogása közti ellentmondások elmélyülésének kontextusában – került a hazai kutatók érdeklődésének homlokterébe. Lingvisztikai interpretációja – inkább még mondatelméleti keretek közt – főleg jelentéstani kérdéseket vetett fel, elsősorban a nyelvi (szemantikai) és a használati (pragmatikai) jelentés elkülönítésének problematikáját. Elsőként RADICS KATALIN tekinti át (AUSTIN és SEARLE művei alapján) a beszédaktus-elmélet szemléletmódját, a cselekvéselmélet nyelvészeti relevanciáját, a lokúciós és illokúciós jelentés kölcsönviszonyát, a cselekvésérték kérdéseit stb. (RADICS: 1975.). Ezt követően két szöveggyűjtemény, majd PLÉH CSABA és RADICS KATALIN tanulmánya jelzi a magyar nyelvészet „pragmatikus fordulat”-át (PLÉH – RADICS: 1982.). E tanulmány a beszédaktus-elmélet lingvisztikai hozadékát összefoglalóan a következőképpen értékeli: „a) Megkerüli a jel fogalmát; a jel ábrázoló (kognitív) funkciója a konkrét beszédszituációban maga is beszédaktus-értékel bír; b) Felismeri a jelentés rétegeltségét, és fogalmilag elkülöníti a rétegeket: a grammatikailag kifejtett szó szerinti (lokúciós), a logikai (propozíciós) és a sugallt beszédaktus (illokúciós) jelentést; c) A nyelvhasználatot mint társadalmi cselekvést értelmezi (…)” (46).
2.1.4. GRICE interakcióelméletének hazai recepciója hozzávetőlegesen egybeesett a beszédaktus-elméletével, s számos szemponttal gazdagította a nyelvhasználat, illetőleg a kommunikáció kutatását. Bemutatása TERESTYÉNI TAMÁS érdeme, aki később önálló szövegelméleti koncepciót dolgozott ki felhasználásával. Az interakcióelmélet jelentőségét röviden így foglalhatni össze: a jelentés explicit és implicit, szemantikai és pragmatikai aspektusainak, a szándék és a jelentés kapcsolatának, valamint a kommunikáció intencionalitásának felismerése.
2.2. A „Milyen terjedelmű és típusú nyelvi egység a szövegkutatás tárgya” című alfejezetben (49-58) a nyelvészeti indíttatású szövevizsgálatok tárgytartományának, objektumainak aspektusait tárgyalja FEHÉR ERZSÉBET, s három (egy konstrukcionális és két, különböző alapozású funkcionális) szövegfelfogás-típust mutat be.
2.2.1. KIEFER FERENC több tanulmányában is foglalkozik a mondat és a szöveg kapcsolatával, elsősorban a mellérendelés problematikájával összefüggésben. A generatív alapú szövegelmélet és/vagy szöveggrammatika létrehozására irányuló kísérletek bírálatától az alábbi következtetésekhez jut el KIEFER. A szöveg fogalmát illetően: „a) »A szöveg fogalma nem nyelvészeti fogalom, de vannak nyelvészeti aspektusai«; b) Fontos eleme a szövegkoherencia, ami nem tisztán nyelvészeti fogalom”; a szövegnyelvészet feladatait illetően pedig: „a) »A szövegkoherencia grammatikai mutatóinak vizsgálata« (…); b) »A szövegalkotás pragmatikai műveleteinek tisztázása« (…); c) »Az elemi dialógustípusok leírása« (…)” (52). (Vö. KIEFER: 1979. stb.) – Mind a szövegfogalommal, mind a szövegnyelvészet feladataival kapcsolatban fontos adalékokat szolgáltat a pszicholingvisztika (lásd például PLÉH: 1980.).
2.2.2. DEME LÁSZLÓ közismert – funkcionális, adott kommunikációszituációra értelmezett – szövegmeghatározása 1979-ből származik, melynek definitív jegyeit a hazai pragmalingvisztikai szakirodalom alapján kommentálja FEHÉR ERZSÉBET (vö. 54). – A szöveg mibenlétének, pragmatikai és szociokulturális meghatározottságának tisztázásához jelentős eredményekkel járultak hozzá KOCSÁNY PIROSKA, ALBERTNÉ HERBSZT MÁRIA és mások kutatásai is (lásd például ALBERTNÉ: 1992.). „A bemutatott koncepciók alapján csupán valószínűsíthetjük – összegzi tárgyát a szerző –, a) hogy a pragmatikai megközelítés általánossá válik; b) hogy idővel el fog különülni egymástól a szöveg és a társalgás vizsgálata (…)” (58).
3.1. „A magyar nyelvészeti szövegkutatás irányai, tárgykörei” című harmadik fejezet (59-72) az 1970-es évek második felétől kibontakozó hazai szövegtan irányait, illetőleg a szűkebben értelmezett szövegnyelvészeti kutatások főbb témáit, eredményeit tekinti át napjainkig. A szóban forgó irányok elkülönítésének kritériumai a következők: a szövegfogalom és a szövegfajta, a vizsgált aspektusok, a célok és a módszerek, a kutatás tárgyértelmezése és szerepköre, valamint a kutatási terület megnevezésével kapcsolatos terminológiai reflexiók és az interdiszciplináris kapcsolatok.
Ami a kutatási terület megnevezésére vonatkozó reflexiókat illeti, a hosszú ideig forgalomban lévő (BALÁZS JÁNOS által javasolt) „szövegtan” terminus „használata elmozdult egy kiterjesztett (nem csupán nyelvészeti tartalmú) értelmezés felé” (62). E szerint építkezik a szemiotikai szövegtan extenzív koncepciója is, „amely a verbális és nem verbális (zenei, illusztrációs stb.) szövegek felépítését kívánja leírni ugyanazon elméleti keretben úgy, hogy figyelembe veszi mind a formális, mind a szemantikai, mind a pragmatikai aspektusaikat (PETŐFI – VASS: 1992. 178). Nyelvi szövegekre vonatkoztatva az elmélet két résztudományt foglal magában: a szöveg nyelvi vonatkozásaival foglalkozó ’szövegnyelvészetet’ és a világra vonatkozó ismeretekkel operáló ’szövegtant’ (’textológiát’) (…)” (63). Következésképpen: „a szaktudományként értelmezett szövegnyelvészet a szövegkutatás önálló iránya, mivel tárgya, célkitűzése, módszere szükségszerűen eltér a szövegkutatás extenzív irányzataitól (...)”, továbbá „megfontolást igényel, hogy a terminológiai zavar elkerülése és a szemléleti, módszertani egyneműség fenntartása érdekében nem kellene-e a szövegkutatás újabb eredményeit figyelembe véve azoknak a kutatóknak a gyakorlatát követni, akik e tárgyat a kezdetektől fogva a nemzetközi szakirodalomban szokásos ’szövegnyelvészet’ műszóval jelölik (...)” (64).
3.2. A hazai szövegnyelvészeti kutatások az elmúlt húsz évben – főként a generatív grammatika szintaxisközpontúságának hatására – inkább a szöveg szerveződésére, a szövegen belüli kapcsolatok feltárására irányultak. E kapcsolatok megjelölésére kezdetben (T. A. van DIJK nyomán) a ’lineáris és globális kohézió’ terminus terjedt el, később a konnexió, a kohézió és a koherencia (a grammatikai, a szemantikai és a pragmatikai összefüggőségnek megfelelően).
3.2.1. BÉKÉSI IMRE funkcionális szemléletű, deduktív módszerű kutatásai DEME LÁSZLÓ eredményeiből kiindulva a szövegszerveződés tartalmi-logikai hálózatának feltárására összpontosultak. Kezdeti példaanyagát (napi hírek) később az argumentatív szövegekre is kiterjesztette, s az oppozicionális konstrukciótípusok tanulmányozása révén jutott el a kettős szillogizmus fogalmához (lásd például BÉKÉSI: 1995.).
3.2.2. ANTAL LÁSZLÓ deskriptivista módszerekkel különböztet meg a szövegben független (szerkezetileg önálló) és (szerkezetileg) függő mondatokat (lásd ANTAL: 1979.). Ha az előbbieket töröljük, szétesik a szöveg. A független mondatok tehát kapcsoló szerepűek, tematikus pillérek, ami arra is utal, hogy a szövegszerveződés nem csupán nyelvi természetű. (DEME LÁSZLÓnál a szerkezetileg önálló mondathoz hasonló funkciójú a ’tételmondat’.)
3.2.3. RÁCZ ENDRE a mondatok felől közelítve a szöveghez, a speciális szöveggrammatikai jelenségek feltérképezésére és rendszerbe foglalására vállalkozott (RÁCZ: 1992.). RÁCZ a determinációt, az anaforát és kataforát, az ellipszist, az egyeztetést, a konnektorokat, az igeidőket és módokat, a tematikus progressziót, az előfeltevéseket és az idézés formáit tekinti speciális konnektív elemeknek. „A felsorolt legtöbb jelenség kapcsoló szerepének tárgyalása a szövegnyelvészet legkidolgozottabb része a magyar szakirodalomban is” (69), állapítja meg FEHÉR ERZSÉBET, majd számba veszi az ezen a területen folyó vizsgálódások újabb fejleményeit (komplex, integratív megközelítésmód, az aktuális tagolás topik–fókusz szerkezetének aspektusai stb.).
3.2.4. A téma szövegszervező szerepének kutatása az előző megközelítésmódok egyfajta szintézisét képviseli. BÁNRÉTI ZOLTÁN „Az anaforikus főnévi csoport által referált tény és a szövegelőzménybeli kijelentések összevetésével meg tudta ragadni a téma (rész)elemeit a szövegszerveződés folyamatában” (70). Történeti példaanyagon hasonló vizsgálatokat végzett GALLASY MAGDOLNA, hangsúlyozva egyúttal a történeti dimenzió indokoltságát. A szövegtéma területén jelentős eredményeket hoztak DÁNIEL ÁGNES összehasonlító elemzései is.
3.2.5. Az áttekintés lekerekítéséül a szövegtani tematikájú folyóiratokat, periodikákat, gyűjteményes köteteket, összefoglaló munkákat (köztük az Officina textologicát, NAGY FERENC Bevezetését, BALÁZS JÁNOS retorikai indíttatású könyvét, SZIKSZAINÉ szövegtanát, TERESTYÉNI TAMÁS példa értékű téziseit, TOLCSANAI NAGY segédkönyvét stb.) veszi szemügyre a szerző. „A vázlatosan ismertetett szövegtani összefoglalások jelzik azt a tendenciát, ahogy a hazai szövegkutatás is eljutott a mondatból kiinduló szövegnyelvészeti koncepciótól a multidiszciplináris tárgyértelmezésig. Az újabb tanulmányokból kirajzolódnak a továbblépés fő irányai is egy átfogó, moduláris rendszerű metatudomány, illetve egy kommunikációs nyelvészeti (interdiszciplináris) szaktudomány felé” (72).
4. Az értekezés negyedik, „Összefoglalás és kitekintés” című része (73-75) néhány általános (többek között a nyelvészeti szövegkutatás jövőjére, feladataira vonatkozó) kérdésre kíván választ adni, egyrészt de BEAUGRANDE összefoglalója (de BEAUGRANDE: 1994.), másrészt a Szemiotikai szövegtan 5. kötete (PETŐFI S. JÁNOS – BÉKÉSI IMRE – VASS LÁSZLÓ (szerk.): 1992.) alapján. E helyütt de BEAUGRANDE tézisei közül lássunk néhányat:
„a) A szövegnek nem csupán nyelvi, hanem kommunikációs egységként való értelmezése és ennek cselekvés-, megértés- és interakcióelméleti konzekvenciái;Befejezésül meg kívánom jegyezni, hogy FEHÉR ERZSÉBET jószerével egyedülálló tudománytörténeti áttekintése számos olyan szemponttal, tanulsággal és eredménnyel szolgál, amelyek új távlatokat nyit(hat)nak mind a szűkebb értelemben vett nyelvészeti, mind a kiterjesztett, tágabb keretben művelt szövegkutatások terepén, s így jelentősen javíthatják a különböző irányzatok, megközeítésmódok és diszciplínák együttműködésének, végső soron a szövegek vizsgálatának hatékonyságát.b) A tárgy tudományköziségének belátása;
c) A tudomány folyamatos önreflexiójának szükségessége;
d) A kutató által konstruált rövid példák helyett a természetes nyelvi adatok (beszédesemények és szövegek) elemzése;
e) A nyilatkozategészből kiinduló (analitikus) és az összetevők felől közelítő (szintetikus) vizsgálati mód kellő egyensúlya;
f) Annak belátása, hogy a szintaktikai, szemantikai, pragmatikai szintek szerinti vizsgálat nem lehet produktív;
g) Annak a tapasztalatnak az általánosítása, hogy a szöveg elemzése csak többirányú megközelítéssel lehet eredményes, a redukció és a formalizálás nem adekvát módszer; a releváns vizsgálatnak figyelembe kell vennie az adott szöveg típusát is;
h) A szövegnyelvészet szerteágazó irányainak összefogása és tudományos feladatainak ellátása nem nélkülözheti egy olyan koherens elméleti keret kidolgozását, amely egy átfogó kategória köré rendezve teremti meg az irányzatok szintézisét (...)” (74).
Irodalomjegyzék
ALBERTNÉ HERBSZT MÁRIA: