0. Társas érintkezés, társalgáselemzés

0.1. A társas érintkezés beszédaktusainak tanulmányozása iránti fokozódó érdeklődés a humán és a társadalomtudományokban az utóbbi két-három évtizedben indult meg, majd alakított ki az 1970-1980-as évek fordulójára egy, az addigi eredmények szintetizálására törekvő, új tudományágat, a beszéd- vagy társalgás-/konverzációelemzést (discourse analysis).

0.2. Bizonyára sokan és sokszor elcsodálkoznak azoknak a tévé- vagy rádióriportereknek a bátorságán, akik a műsoridő lejárta előtt néhány perccel még fel merik tenni gondolkodásra késztető kérdéseiket. Sőt, válaszolni is engedik riportalanyaikat. Néhány másodperccel a műsor vége előtt viszont úgy vágják el a beszélgetés fonalát, hogy még van idejük elköszönni a nézőktől vagy hallgatóktól, és rádiós zsargonnal szólva ezt a „lekeverést” senki nem érzi sértőnek vagy durvának. A riporterek többsége általában sokéves tapasztalat alapján tudja ezt megtenni, nem pedig abból a felismerésből, hogy nemcsak nyelvtani szabályok vannak, hanem a társalgás is szabályok irányította folyamat. Ők tapasztalatból ismerik azokat a módszereket, amelyek meghatározzák azt, hogy a szó kié lehet, vagy milyen fogásokkal lehet azt átadni, éppenséggel visszavenni. A 70-es évektől kezdve viszont a tudomány különböző ágai, a nyelvészet, szociálpszichológia, pszichiátria stb. is elkezdték szisztematikusan vizsgálni a dialógusok szerveződésével kapcsolatos tényeket.

A társalgáselemzés, amely a dialógusokkal kapcsolatos, empirikus kutatásokra épülő elemzések összefoglaló elnevezése a szakirodalomban, PLÉH CSABA szerint „a nyelvtanon túlmenő, a beszélgetés koherenciáját biztosító szabályokat keresi, s ezt a koherenciát nem a mondatok szó szerinti (felszíni) jellegzetességeiben, hanem az általuk megvalósított aktusokban leli meg”. Hozzáteszem, a társalgáselemzés ilyenformán a mindennapi gondolkodás vizsgálata is.

1. A megszólításról

1.1. Ha valaki úgy gondolná, hogy csak a „gyakori” rendszerváltozásokat megélő s ezzel együtt az éppen aktuális megszólítási formákat, szabályokat is felcserélő Közép-Európában merül fel a „Hogyan szólítsam?” örök kérdése, téved. A megszólítás terén a hagyományait féltve őrző angoloknál és más nemzeteknél is van éppen elég bizonytalanság.

1.2. A különböző társadalmakra jellemző megszólítási szabályokat amerikai kutatók írták le. Ezeket egy számítógép folyamatábráihoz hasonló módon lehet ábrázolni. Tájékozódásul lássuk itt legalább az amerikai megszólítást (1. ábra). Bal oldalon van az úgynevezett bemeneti pont. Innen elindulva kettős választások sorozata követi egymást. A diagram minden egyes útvonala a megszólítás valamilyen lehetséges alternatíváját eredményezi. A romboid alakú négyszögeknél választási lehetőségekhez érkezünk. Ezek azok a pontok, amelyek mentén a különböző társadalmi helyzetben lévő emberek különböző utat járhatnak be. Státusjelölt helyszínen értjük például a bírósági tárgyalótermet, az egyetemi tanács vagy a kongresszus helyszínét, ahol mindenki számára világosan jelennek meg a beosztások, rangok stb. (Az ábrán található rövidítések feloldása: VN – vezetéknév, KN – keresztnév, 0 – néven történő megnevezés hiánya. A „cím” a társadalmi helyzetre utal.)

1.3. Egyik kitűnő nyelvészünk, a Párizsban élő F. I. akadémikus a megszólítás nehézségeiről így ír az egyik magánlevelében. „Kedves Kartárs, mindig bajban vagyok a megszólításokkal. Nem szeretem (nem szoktam meg) a "Kedves V. László" típusút. A "Kedves László" valahogy nem megy. A "Kedves Laci"-hoz nincs még jogom, nem is tudom, hogy Lacinak szólítanak-e ismerőseid, barátaid. (A magázás a magyarban bonyolult, és a mi esetünkben indokolatlan lenne.) Elmondanék egy, ma már történelmi jellegű esetet a megszólítással kapcsolatos nehézségek illusztrálására. Nyelvész szakelőadó koromban (10 hónapig tartott 1950-ben) levelet kellett írnom N. Gy.-nénak. Hozzákezdtem és elakadtam. A "Kedves Kartárs" illetlen lett volna. Az akkoriban megszokott, mindenkinek kijáró "Kedves Elvtárs" nem jöhetett szóba. A "Kedves Tanárnő" kurrens megszólítás volt, de elégtelen lett volna. "Kedves Professzornő" nem létezett, "Kedves Professzor Asszony" még kevésbé. Végül is felhívtam telefonon. [...]”

2. Társalgási alapelvek

2.1. Nem nehéz belátni, hogy az egymással beszélgetők nem értelmetlen megjegyzésekkel dobálóznak, nem összefüggéstelen mondatokat mondanak egymásnak. A társalgók valamiféleképpen együttműködve, közösen tesznek erőfeszítést annak érdekében, hogy kölcsönösen megértsék egymást. A diskurzus során a benne résztvevők mindegyike valamilyen célt, kezdettől fogva elfogadott vagy a beszélgetés során fokozatosan körvonalazódó irányt követ. Ez a biztosíték arra, hogy meg lehet találni azokat a mindennapi gondolkodás körébe tartozó ésszerű elveket és szokásokat, azokat az általános társalgási alapelveket – társalgási maximákat –, amiket akár egy könnyed csevegés résztvevői is elvártan követnek.

H. PAUL GRICE amerikai nyelvfilozófus az együttműködési alapelvből kiindulva, miszerint a társalgásban való részvételed olyan legyen, amilyet az adott ponton a társalgás elfogadott iránya vagy célja szükségessé tesz, a filozófus KANT fogalmait alkalmazva a mennyiség (informativitás), minőség (igazság), kapcsolat (lényegében a relevancia) és modor (világosság, rövidség, pontosság) maximáit állítja fel.

2.1.1. A mennyiségi maxima azokra az információkra vonatkozik, amiket a beszélő nyújtani akar, és a következők esnek hatálya alá: csak annyit mondj, amennyit a társalgás pillanatnyi céljai megkövetelnek, és ne legyél a szükségesnél kevésbé vagy jobban informatív.

2.1.2. A minőség maximájának alapelve: „Próbáld hozzájárulásodat igazzá tenni!”, azaz ne mondj olyasmit, amiről tudod vagy hiszed, hogy hamis, nem igaz, és olyat se mondj, amire nézve nincs megfelelő bizonyosságod.

2.1.3. A kapcsolat, azaz a viszony, az odatartozás maximája nem más, mint a „Légy releváns!” elve, azaz amit mondasz, legyen odaillő.

2.1.4. A modor, a stílus maximája nem azzal kapcsolatos, hogy mit mondunk, hanem azzal, hogyan mondjuk. GRICE a „Légy érthető!” szupermaximát sorolja ide, valamint azt, hogy kerülni kell a kifejezés homályosságát, a kétértelműséget, a szükségtelen bőbeszédűséget, és rendezettnek kell lennünk.

2.2. Nézzünk egy egyszerű esetet, amikor két ismerős késő este találkozik az utcán.

A: – Nagyon szomjas vagyok. Jó lenne inni valamit.
B: – Most nem érek rá, de te elmehetsz a Béke Tanszékre.

Ha B nem akar együttműködni, vagyis tudja azt, hogy e kocsma zárva van, vagy a Béke Tanszék nem is kocsma, hanem egy felsőoktatási intézmény egysége, akkor nem tartja be sem a minőség, sem a relevancia maximáit. Szerencsére az efféle kooperációellenesség ritka, csak tréfából, ritkábban rosszindulatból fordul elő. Az esetek többségében egyszerűen a mennyiségi maxima mellőzéséről van szó, azaz B nem tudja, hogy a szóban forgó kocsma be van zárva, mert nem ismeri a záróra időpontját, és véletlenül küldi oda A-t.

A hétköznapi társalgás során gyakran adódnak félreértések. Ezek többnyire akkor szoktak bekövetkezni, amikor a társalgásban résztvevők feltételezik egymásról, hogy megfelelő ismeretekkel rendelkeznek, de kiderül, hogy ez nem így van. Ilyen esetekben a megakadt beszélgetést újra kell kezdeni, vagy jöhet a pontosítás, az ellenőrzés, az ezt már mondtam neked; sajnálom; hogy is van ez? Például: – „Meg tudnád mondani az időt?” – „Nem! Mondtam neked, hogy elvesztettem az órámat.” – „Ja, bocs. Elfelejtettem”.

3. A forduló

3.1. A spontán beszédaktusok elemzése irányította a nyelvészek, szociológusok, pszichológusok, filozófusok stb. figyelmét arra a problémára, hogy vajon miként váltják egymást a résztvevők a beszédben, hogyan kezdenek társalgást, hogyan zárják le azt, mi módon egyeztetik beszédüket a többiekével úgy, hogy a beszédben résztvevőkkel együttesen érhessék el a maguk egyenkénti célját.

A társalgás egyik legfőbb formai szabálya az, hogy egy időben csak egy személy beszélhet. Átfedés lehet, de ennek ideje legtöbbször alig néhány (tized) másodperc. Minthogy a társalgásban résztvevő minden személynek lehetőséget kell adni a beszédre, és a beszélők sorrendje nem rögzíthető előre, a beszélőváltás csak két résztvevőből álló társalgás esetén egyszerű (A után B, majd megint A és így tovább), minden más esetben egy beszélőváltási rendszer kiépítésére van szükség.

3.2. A társalgás egyik fontos szerkezeti egysége a beszélők egy megszólalása, másképpen a forduló, ami grammatikailag lehet egy szó, egy mondat, de akár hosszabb ideig tartó fejtegetés is. A forduló végén az úgynevezett átmeneti pont van, vagyis az az időben behatárolható helyzet, amikor vagy átadjuk a szót a következő beszélőnek (befejezzük kérdésünket, ránézünk a másikra stb.), vagy habozásunkat, elhallgatásunkat kihasználva, elveszik azt tőlünk. A riporter például akkor tud sikeresen közbevágni, ha a riportalanya éppen egy ilyen lehetséges átmeneti ponthoz közeledik, például a mondatát készül befejezni. Az átmeneti pontok elkerülése vagy a forduló magunknál tartása érdekében alkalmazható stratégia többek között az, hogy nem hallgatunk el, hanem özünk (ö-ö-ö-ö), kerüljük a társak tekintetét, valamilyen gesztussal töltjük ki a szünetet. Ha úgy érezzük, hogy beszélőtársaink közül valaki átmeneti pontot akar kierőszakolni, önkéntelenül is hangosabban, gyorsabban kezdünk beszélni. Ha mi akarjuk átvenni a forduló jogát az átmeneti pont közeledtével, a lényegtelen dolgokat (csak azt akarom mondani..., akarom mondani..., csak azt...) mintegy ismételve együtt mondjuk a beszélővel addig, míg az elhallgat, és csak akkor kezdjük el a tényleg közlésre szánt gondolatunkat ismertetni.

3.3. A beszéd koordinálásának feladatát, azaz a fordulók elosztását segítik megoldani azalábbi, H. SACK, E. SCHEGLOFF és G. JEFFERSON nyelvészek alkotta szabályok.

1. A következő beszélő az a személy lesz, akit az adott beszélő megszólít, akihez
    szavait intézi.
2. A következő beszélő az a személy lesz, aki elsőként szólal meg.
3. Ha a jelenlegi beszélő visszaveszi a szót azelőtt, hogy bárki más megszólalna, ismét
    a jelenlegi beszélőé lesz a szó.

4. A szomszédsági párok

4.1. A társalgás másik fontos szerkezeti eleme a forduló mellett a szomszédsági vagy szoros pár, amely két, szorosan egymáshoz kötődő, egymást feltételező, párba rendeződött megszólalásból áll.

Tipikus, mindennapi életünkben gyakori szoros párok a kérdés – válasz; üdvözlés – ajánlat – elfogadás vagy visszautasítás; kijelentés – tudomásulvétel; bókolás – elfogadás vagy visszautasítás; kérés – teljesítés, mint amilyen a – „Szevasz.” – „Szevasz.”; – „Rágyújtasz?” – „Kösz, most nem.” típusú párbeszédek.

A telefonbeszélgetés is kiváló terep a szoros párok illusztrálására. Már a tárcsázás után megjelenik egy szoros pár első, sajátos tagja, ami nem egy verbális megnyilatkozás, hanem csörgés. A felhívás – válasz szekvenciák mögött rejtőző implicit szabályok ismeretének hiánya törvényszerűen vezet (egyébként elkerülhető) mérgelődéshez, a kommunikáció zavaraihoz. Ahogyan egy utcai találkozásnál „Szervusz”-t köszönve tesszük közzé felhívásunkat, amivel azt szeretnénk elérni, hogy a másik visszaköszönjön, és ezzel hajlandóságot mutasson a kapcsolatfelvevésre, úgy várjuk a csengetés után a választ: „Tessék, Horváth lakás” vagy egyszerűen „Tudakozó”. Amennyiben ez elmarad, és a telefonba nem szól senki, az elmaradt válasszal a felhívás a folytatásra is elmarad. A beszélgetés még azelőtt megakadhat, mielőtt ténylegesen elkezdődne. Az sem jobb, ha nem várjuk meg, hogy valaki válaszoljon felhívásunkra (csengetésünkre), hanem rögtön belefogunk mondandónkba. Ha a felhívás egyszer már elhangzott, akkor arra mindenképpen válasznak kell következnie.

A szomszédsági párok hosszabb szakaszba tömörítése segítséget nyújt a társalgás megkezdéséhez vagy esetleg lezárásához.

4.2. A társalgás elindításához először is fel kell hívnunk magunkra a másik figyelmét, el kell érnünk, hogy az hajlandóságot mutasson az együttműködésre, azaz a társalgásban való részvételre. Ezt a célt szolgálja a (már említett) felhívás – válasz szekvencia. Még a rendezett családokban is hányszor kell feleslegesen megismételni az olyan jellegű mondatokat, mint a „Rékuskám, menj már lefeküdni!”. Sokkal hatásosabb, ha először csak a felhívás hangzik el: „Kislányom!”, majd csak az igenlő – „Igen” vagy „Tessék” stb. – válasz után mondjuk ki kérésünket.

Sokkal bonyolultabb a társalgást mindkét fél kölcsönös egyetértésével befejezni. SCHEGLOFF és SACKS szerint ez úgy történik, hogy a felek két fő lépéssel zárják beszélgetésüket. Az első a zárást megelőző állítás és az erre adott válasz. Ha az egyik fél úgy gondolja, hogy a téma kimerült, összefoglalhatja az addig elhangzottakat, például „Szóval, így történt”; „Nem is gondoltam volna arra, hogy ez megtörténhet”, vagy olyanokat mondhat, hogy „Hát, ez van”, „Oké”, „Na, jó”, „Hát, akkor...” stb., mintegy ezzel jelezve a téma lezárását. Az ilyen jellegű mondatok révén megnyílik a lehetőség a zárásra. A társ ilyenkor vagy új témát vezet föl, vagy beleegyezik a társalgás befejezésébe. A második, záró rész ily módon a zárást megelőző állítással (állításokkal) és a rá adott válasszal (válaszokkal) kezdődik, és a végső megnyilatkozásváltással fejeződik be. Miután a felek mindegyike semmitmondó szavaival tulajdonképpen lemondott a forduló jogáról, a végső zárást még megelőzhetik az udvariassági formulák („Add át üdvözletemet Kingának”), jókívánságok vagy mondjuk egy későbbi találkozás szándékának vagy időpontjának jelzése („Akkor majd holnap találkozunk”), de ezután általában már csak az elköszönés marad.

Ezek a társalgási konvenciók nagyon erősek. Be nem tartásuk időveszteséggel, rosszabb esetben sértődéssel, társadalmi következményekkel is járhat.

4.3. A gördülékeny társalgásban döntő szerepet játszanak a kérdések, mert a beszélgetést ezekkel vezéreljük. A kérdések nemcsak a partnerek kölcsönös érdeklődésének jelei, hanem a társalgás fenntartói is.

A kérdéseket többféle szempont szerint osztályozhatjuk. Közülük az egyik a preferenciairányulási elv, mely abban áll, hogy lehetőleg ne okozzunk kellemetlenséget a partnernak. Preferált a válasz, ha azt halljuk, amit hallani szeretnénk. Az elutasítás nem preferált válasz. Például:

A: – Tudnál szólni az érdekemben a bátyádnak?
B: – Nagyon szívesen.                                          (preferált válasz)
B: – Sajnos nem, mert... (magyarázkodás)         (nem preferált válasz)
B: – Szólhatok, de...                                              (feltételhez kötött
                                                                                    preferált válasz)

A preferált válasz, melyet sugallni is lehet, például az ugye módosítószóval, mindig rövidebb és direktebb, míg a nem preferált válasz, mely adott esetben mindkét félnek kellemetlen lehet, mindig hosszabb, bonyolultabb, s magyarázkodással, mentegetőzéssel jár.

A beszéd és cselekvés tipikus iskolai példája, amikor a tanár feltesz egy kérdést, a diákok „licitálnak”, azaz jelentkeznek a válaszadás jogáért, a tanár kiválaszt valakit a válaszadásra, a tanuló válaszol, a tanár pedig értékeli a választ. A párbeszéd például ilyen lehet:

A: – Ki fedezte fel Amerikát?
B: – Kolumbusz.
A: – Igen, tényleg ő volt.

A: – Jól utazott?
B: – Ha nem számítjuk azt, hogy nagyon erősen
        fűtöttek, egész jól.
A: (nem mondhatja) – Igen, nagyon erősen fűtöttek.

5.1. A társas érintkezés kontextusát strukturált helyzetek (szituációk) alkotják, eszközét pedig a sorozatos (szekvenciális) szerveződésű beszélgetés. A kétféle strukturáltság (M. ARGYLE szerint) hasonló és különböző jellegű is.

Az interakció létrehozásában fontos, de korlátozott szerepet játszanak a kétlépéses szekvenciák, a már tárgyalt szomszédsági párok. Ami ezeket illeti, legáltalánosabb szabálynak tekinthető a relevancia követelménye és a közös tudás, melyhez mindig valami újat kell hozzátenni.

5.2. A kétlépéses szekvenciákon túl az interakciókban bizonyos, akár több szinten is ismétlődő ciklusok szerveződnek. Ezek az elemzés nagyobb egységei, melyek egy még nagyobb elemzési egységgé, a periódussá rendeződnek. Ezeken felül különböztethetünk meg epizódokat mint a társas érintkezés olyan szakaszait, amelyeket bizonyos belső egyöntetűség (cél, téma, szereposztás stb.) jellemez. A társas érintkezések szerkezete általában öt epizódból áll, ezek a következők: üdvözlés; a viszony kialakítása, a szerepek tisztázása; a feladat; a viszony újramegállapítása; végül az elválás.

A beszélgetések szabályai a szituációktól, melyekre vonatkozóan szervezett ismeretekkel, forgatókönyvekkel rendelkezünk, és a szerepviszonyoktól függnek. Maga a társas viselkedés modellje bizonyos analógiákat mutat a motoros készségek modelljével, de lényeges különbségek is vannak köztük. A társas viselkedést például szabályok vezérlik, jellemzi a másik szerepének felvétele, mások független kezdeményezése stb. Eredményessége, a társas kompetencia számos tényezőtől (udvariasság, tapintat stb.) függ. A sikeres tanárok például többet alkalmazzák a dicsérést, az illusztráló példákat, a diákok gondolatainak továbbfejlesztését és -strukturálását, kedvesek és lelkesek.

5.3. Az összetett szakmai készségek meglehetősen kidolgozott szekvenciák felépítését igénylik. Íme néhány tétel, amelyet a tanítással kapcsolatban állított fel ARGYLE.

1. A tanárnak egy elv megfogalmazását példával kell folytatnia.
2. Létre kell hoznia az interakció bizonyos ciklusait, mint például:
    előadás – kérdés – válasz – megjegyzés.
3. Ciklussorokat kell alkalmaznia, hogy oktatási epizódokat építsen föl,
    melyekkel egy adott tudásegység megtanítása a célja.
4. Érzékenynek kell lennie a visszacsatolásra, és módosítania kell
    viselkedési stílusát, amikor arra szükség van.

6. Vonal, homlokzat

6.1. A verbális és a nem verbális cselekedeteknek azt a mintázatát, amely a szituációról, a résztvevőkről és a magunkról alkotott értékelésünket juttatja kifejezésre, (E. GOFFMAN alapján) vonalnak nevezhetjük. Annak a pozitív szociális értéknek a megjelölésére pedig, amelyet e vonal révén egy adott kontextusban magunknak megkövetelünk, a homlokzat terminust használhatjuk. Nem más ez, mint társadalmilag megerősített tulajdonságok által körvonalazott énkép, egy olyan konstruktum, melyet a pillanatnyi szituációval és a tágabb társadalmi kontextussal összefüggésben tart fent az ember, s melyhez azonnali érzelmi reakció fűzi.

Homlokzatunk egyrészt negatív, mely a cselekvési szabadságunkat nem korlátozó igényeinket, másrészt pozitív, mely a kívánságainkat kívánatosként feltételező igényeinket juttatja kifejezésre. Ha adekvát vonalat viszünk, és ennek megfelelő homlokzatot tartunk fönn, reakcióinkat a magabiztosság jellemzi, ellenkező esetben viszont nem könnyen integrálható eseményeket vihetünk az érintkezésbe (megzavarhatjuk azt, zavarba jöhetünk magunk is, az egyensúlytalanság állapotába kerülhetünk stb.), sőt társas homlokzatunkat akár meg is vonhatja tőlünk a társadalom. A saját és mások homlokzatának megóvása, a vonalak kölcsönös elfogadása feltétele az érintkezésnek, általában tehát érdeke az interakció résztvevőinek.

6.2. A homlokzatóvás többféle típusát és módját különbözteti meg P. BROWN és S. LEVINSON: elkerülő eljárások, kiigazító eljárások, váltás stb. E praktikák természetesen előnyszerzésre is alkalmasak, ezért fontos a helyes homlokzatóvás megválasztása, sőt az abban való együttműködés is.

A homlokzatot a verbális vagy nem verbális aktusok különféleképpen fenyegethetik. Például az utasítások, tanácsok, figyelmeztetések, ígéretek, bókok stb. a hallgató negatív homlokzatát, a helytelenítés, kritika, ellentmondások, a tiszteletlenség stb. a hallgató pozitív homlokzatát fenyegethetik. Egyes aktusok a beszélő, mások a hallgató (negatív vagy pozitív) homlokzatát veszélyeztethetik. A homlokzatfenyegető aktusok kontextusában bármely racionális cselekvő vagy a szóban forgó aktusok elkerülésére törekszik, vagy a fenyegetés minimalizálására irányuló s ezzel egyidejűleg bizonyos típusú nyereségekkel járó stratégiák alkalmazásához folyamodik, mégpedig azonos feltételek között azonos stratégianemet választva közülük.

E (nem tudatos vagy tudatos) stratégiák készlete a következő: mikrofonba pőrén, orvoslás nélkül; mikrofonba orvosló akcióval; mikrofon mellé; végül „ne tedd meg a homlokzatfenyegető aktust”.

6.2.1. A mikrofonba pőrén, orvoslás nélkül a maximálisan hatékony kommunikáció, nagyjából a H. P. GRICE-i maximáknak megfelelően. Szokványos körülmények között egy homlokzatfenyegető aktust ilyen módon például akkor tesz meg A, ha B homlokzatának veszélyeztetése nagyon kicsi, mint például a kínálások, kérések, javaslatok stb. esetében, amelyek nyilvánvalóan B érdekében állnak, s nem kívánnak tőle nagy áldozatokat, például „Gyere be, ráérek!”, „Ülj le!” stb.

6.2.2. A mikrofonba orvosló akció (az előzővel szemben) nemcsak végrehajt egy aktust, hanem homlokzatot is ad a hallgatónak, s megnyilvánulhat pozitív, másként közeledésen alapuló vagy negatív, másként elkerülésen alapuló udvariasság formájában. Példák a pozitív udvariasságra: „Milyen fantasztikus könyvtárad van!”, „Nem gondolod, hogy ez nagyszerű?!” stb. A negatív udvariasságot a visszahúzódás, a tartózkodás, a formalitás stb. jellemzi, például „Csak annyit mondok, nem könnyű kijönni vele”, „Nagyon nagy szívességet szeretnék kérni Öntől” stb.

6.2.3. A mikrofon mellé jelleggel végrehajtott aktus esetén az A megnyilatkozásának nem tulajdonítható egy egyértelmű szándék, amellyel kapcsolatban A határozottan elkötelezettnek lenne tekinthető. Például „A fenébe, elfogyott a pénzem.” Meglehet, hogy A ezzel a megnyilatkozásával rá akarja venni B-t arra, hogy adjon neki kölcsön pénzt, de B nem mondhatja A-ról, hogy az határozottan elkötelezte magát ezen szándék mellett. B erről csak akkor győződhetne meg, ha ezt a kihívást intézné A-hoz: „Ez a tizedik alkalom, hogy pénzt kérsz kölcsön tőlem.” A mikrofon mellé stratégiák nyelvi realizációi továbbá a metafora, az irónia, a szónoki kérdések, az utalások, a kicsinyítés stb.

A homlokzati kockázat súlyának felmérését a legtöbb (de alighanem az összes) kultúrában egyrészt a résztvevők kölcsönösen feltételezett társadalmi távolsága, másrészt viszonylagos hatalma, harmadrészt a tolakodás abszolút rangsora dominálja. E dimenziók természetesen kontextusfüggőek, s mint ilyenek motiválják egy adott homlokzatfenyegetési aktus nyelvi „kódolását”.

7. Az argumentáció elemzéséről

Az argumentum terminus itt egy állításra, illetőleg az érvelés logikai folyamatában való alkalmazására utal; az érvelés logikája kifejezés arra a szabályrendszerre vonatkozik, amelynek alapján egy állítás érvként szolgál egy másik állítás érvényessége mellett vagy ellen, amelyre az előző sikerének értékelése irányul; az argumentációelemzés pedig olyan módszert jelent, amely megpróbálja rekonstruálni az argumentatív szövegek konkrét és logikai szerkezetét. Az argumentációelemzésnek makro- és mikrostrukturális szintjeit különbözteti meg J. KOPPERSCHMIDT. A makrostrukturális elemzés az érvelési folyamat globális struktúráját hivatott rekonstruálni. Ez a cél általában a következő öt analitikus lépésben valósítható meg: a probléma meghatározása; a vitatott állítás megfogalmazása; az érvek földarabolása; az argumentáció sávjainak (más szóval a részleges argumentációknak) a rekonstrukciója; végül magának az argumentatív globális struktúrának a rekonstrukciója. A mikrostrukturális elemzés pedig a következő három lépésben zajlik: az argumentatív módon működő állítás szerepének elemzése; az argumentatív potenciál (az állításnak egy adott tény alátámasztására vagy gyengítésére vonatkozó) elemzése és a formális elemzés; tehát az egyedi részleges argumentáció struktúráját tárja fel.

Példaként két baloldali értelmiségi, a lengyel Adam Michnik és a német Jürgen Habermas helyenként vitába átcsapó beszélgetéséből idézek, melyet Adam Krzeminski vezetett.

[...]

KRIZEMINSKI: Ez érdekes. Ön továbbra is védelmezi a haladást, és „hívő optimistaként” lép föl, míg Adam Michnik, aki egykor önmagát hozta veszélyes helyzetbe a „szabadság egylépésnyi előrehaladásáért”, maradéktalanul pesszimistának látszik.
MICHNIK: Három kérdést tennék fel önnek, professzor úr. Először is meglepett, hogy a német baloldal legnagyobb erkölcsi és intellektuális tekintélye a történészvitában hirtelen nagy Amerika-barátnak mutatkozott. Másodszor: mi maradt meg az ön számára a szocializmusba, a marxizmusba és a haladásba vetett hitből? Mert nekem kizárólag a hit maradt meg. Harmadszor pedig: én soha nem dőltem be annak a németellenes hisztériának, amelyet Lengyelországban tudatosan szított a kommunista propaganda. Nos, nincs többé kommunizmus, megszűnt a propaganda, és én elkezdtem félni a németektől. Félek Hoyerswerdától és Rostocktól. Ha kinyitom az újságot, félek, hogy megint azt fogom olvasni: menekülteket égettek el elevenen. Thomas Mann, aki valóságos guru a számomra, azt írta, hogy azok a németek, akik követték Hitlert, egyáltalán nem más németek voltak. Ezek ugyanazok a derék németek voltak, akiket Thomas Mann szeretett; csak épp ezek a „Buddenbrook ház”-ból ismerős, jóravaló németek tévutakon jártak. Innen ered az a kérdésem, hogy nem lépett-e ezeknek a derék németeknek egy része ma tévútra?
HABERMAS: Nem könnyű kérdések. A legegyszerűbb még az, amelyik az amerikanizmusra vonatkozik. Először is különbséget kell tenni egy mentális és kulturális nyugati orientáció, valamint egy tisztán politikai nyugati orientáció között. Az ötvenes években bíráltam Adenauert, jóllehet ma látom, hogy a külpolitikában helyesen választott. Ennek ellenére változatlanul az a véleményem, hogy Adenauer végzetes hatást gyakorolt a németek politikai kultúrájára, mert az egész múltat a szőnyeg alá söpörte. Csakhogy...
MICHNIK: Csakhogy a német baloldal a szocialista és Amerika-ellenes elképzelés nevében utasította el a német jobboldalt. Hiszen nem létezett olyan hagyomány, amely egyszerre lett volna baloldali és nyugat-európai.
HABERMAS: De igen, létezett. a húszas években a nyugat-európai marxizmus nagyon erőteljes volt.
MICHNIK: A frankfurti iskola?
HABERMAS: Például. Volt egy nyugati marxizmus, amely éppoly hevesen fordult szembe a fasizmussal, mint a sztálinizmussal.
MICHNIK: Ez nem így van. Nem véletlen, hogy Jürgen Habermas soha semmit nem írt a sztálinizmus ellen. (...)
HABERMAS: Rendben. Jómagam éppoly kevéssé foglalkoztam a sztálinizmussal, és nyilvánosan sem képviseltem erősen antikommunista álláspontot. Látni kell azonban a belpolitikai összefüggéseket. A Szövetségi Köztársaságban az antikommunizmus Adenauer óta különleges szerepet játszott, eszköz volt a német történelem kontinuitásának előállításához, egészen az 1985-ös bitburgi látogatásig. Ez elfogadhatatlan volt számunkra. Másrészt senki sem kételkedett abban, hogy nekem semmi közöm sincs a sztálinistákhoz. Nem voltam tagja az SPD és az NSZEP alapértékeket meghatározó bizottságának, és 1988-ig Oroszországba sem mert volna senki meghívni. Kritikánk visszafogottsága nem jelentett titkos támogatást.
MICHNIK: Persze, tudom. Nem is erre vonatkozik a szemrehányásom.
HABERMAS: Hanem arra, hogy nem szálltam elméleti vitába a sztálinizmussal? Rendben van, elfogadom a szemrehányást. De térjünk vissza a nyugati orientációhoz! Annak a számára, aki 1949-ben kezdte el egyetemi tanulmányait, a nyugati marxizmus jelentette a felvilágosodás és az antifasizmus hagyományainak legradikálisabb változatát. Olyan polgári családból származom, amelynek semmiféle marxista politikai háttere nem volt. De német oldalról úgy lehetett leginkább antifasisztának lenni, ha az ember beásta magát a nyugati marxizmusba, amelyet mi nem éreztünk ellentétesnek a radikális demokráciával és a radikális nyugati felvilágosodással.
Amikor elkezdtem írni az „Elmélet és gyakorlat”-ot, a természetjog recepciójához kapcsolódtam, Hobbeshoz, Locke-hoz, Kanthoz, a baloldali Hegelhez, és nyilvánvalónak találtam, hogy nyugati olvasatban Marx mindenképp ugyanehhez az intellektuális univerzumhoz tartozik. Ebből következően a kulturális és mentális nyugati orientáció válasz volt azokra az irracionalista német hagyományokra, amelyek mindig is a francia felvilágosodás ellen irányultak. Nem Nolte volt az első, aki nyugati pályákra terelt. Mindenesetre el kell mondanom: számomra csak a nyolcvanas években vált világossá, hogy helyes volt az a nyugati politikai integráció, amely ellen az ötvenes években még küzdöttem, mert elutasítottam a kapitalizmus restaurációját.
MICHNIK: Nagyszerű, mintha a saját szellemi biográfiámat hallanám!
HABERMAS: És ezért, csakúgy, mint Kohl úr, én is támogatom a gyors európai integrációt.
KRZEMINSKI: Akkor most nézzük a második kérdést: mi maradt a szocializmusból?
HABERMAS: A radikális demokrácia.
MICHNIK: Ezzel teljesen egyetértek.
HABERMAS: Hozzáteszem még, hogy a marxista tradícióból változatlanul lehet kapitalizmuskritikát tanulni, amire talán ma nagyobb szükség van, mint korábban, mivel az államszocializmus összeomlásával felerősödött a kapitalizmus önigazolása. Ma alig akad valaki, aki bírálná a kapitalizmust. Eközben csupán az Európai Unióban tizenhétmillió munkanélküli él, és senki sem tudja, én sem, hogyan lehet kikerülni ebből a jobless growth-ból. Vagyis ki kell valamit találnunk, amivel bíráljuk ezt a rendszert. A mérce azonban kizárólag egy radikális demokrácia megvalósítása lehet, ami persze magába foglalja a kapitalizmusnak a felismerhetetlenségig folytatott szociális állami megszelídítését.
MICHNIK: Én úgy mondanám: ugyanazok vagyunk, akik harminc évvel ezelőtt voltunk, csak kevesebb az illúziónk, és több bennünk az alázat. D’accord?
HABERMAS: D’accord – méghozzá tökéletesen.
KRZEMINSKI: Jöjjön hát a harmadik kérdés: kell-e félni a németektől?
MICHNIK: Nem úgy kérdezem én ezt, mint akinek valami baja van a németekkel. Nincs németellenes komplexusom. Nagyra becsülöm a német kultúrát, és jól is érzem magam Németországban.
HABERMAS: Ami engem illet, 1982-ig, Kohl kormányra kerüléséig ugyanolyan félelmeket tápláltam, mint most Adam Michnik, vagyis féltem a német erőtől. Az 1977-es év nagyon sok rosszat hozott. Természetesen borzalmas volt, hogy baloldali terroristák elrabolták és meggyilkolták Schleyert. De egy ijesztő reakció következett erre; valóságos pogromhangulat uralkodott Németországban. Amikor viszont Kohl kormányra került, és láttam, hogy nem képes olyan politikát folytatni, amilyet akart, arra a következtetésre jutottam, hogy felnőtt már egy generáció, amely megváltoztatta a légkört, a politikai beállítódást. Így született meg bennem a következő években az az 1988-ig tartó érzés, hogy a Szövetségi Köztársaságban nem lehetséges többé visszaesés. De 1989 óta már nem vagyok ebben olyan biztos. Ennek ellenére mindkét oldalt látni kell. Az egyik oldalon visszatérnek az antiszemita, rasszista, idegenellenes sztereotípiák. Emlékszem még, abban az időben, amikor Kohl és Reagen látogatást tett a bitburgi katonai temetőben, egy vasúti étkezőkocsiban fiatal emberektől, akik negyven év körüli üzletembereknek látszottak, olyan antiszemita megjegyzéseket hallottam, hogy fölvetődött bennem a kérdés, honnan veszik ezt, hogy lehet, hogy bármi történt is a világon, mindez újra visszatér. S közben nem is annyira ezek a fiatal emberek voltak ijesztőek, mint inkább az a szellemi légkör, amely arra bátorította őket, hogy ilyen nézeteket hangoztassanak. Más oldalról úgy vélem, hogy Nyugaton az ötven év alatti németek többsége magától értetődő módon liberális. Nekik már nem volt szükségük arra, hogy ezt beléjük oltsák, ők ösztönösen így éreznek.
[...]

(Kevesebb illúzió, több alázat. Adam Michnik, Jürgen Habermas a multikulturális társadalom válságáról. Kritika, 1994. 7. Július, 16-20. Részlet. [Fordította: Glavina Zsuzsa.])

(1) A probléma meghatározása: kell-e tartani ma a németektől?
(2) A vitatott állítás megfogalmazása: „elkezdtem félni a németektől”.
(3) Az érvek földarabolása:

(a) „Félek Hoyerswerdától és Rostocktól”;
(b) a németek újra menekülteket égethetnek el elevenen.

(4) Az argumentáció sávjainak rekonstrukciója:

(a) a németek egy része követte Hitlert;
(b) a Hitlert követő németek ugyanazok a derék németek
      voltak, akiket Thomas Mann szeretett;
(c) ezek a derék németek tévutakon jártak;
(d) ma a derék németek egy része tévútra lépett.

(5) Az argumentáció globális struktúrájának rekonstrukciója: az argumentatív viszonyok összetett hálójának – többnyire formális létrehozását – jelenti, ettől azonban itt (hasonlóan a mikrostrukturális szint elemzésétől) eltekintek.

A bírósági perekben mint szóbeli interakciókban központi szerepet kap a beszéd valamennyi formája, de a bíróságon folyó beszédeknek kevés empirikus kutatást szenteltek. Ennek okát a következőkben jelölhetni meg: a természetes adatok korlátozott mértékben állnak rendelkezésre; a bírósági beszédek nagy része többnyire nem beszélő hallgatók (az esküdtszék) számára van megtervezve; végül a megelőző és az anticipiált tanúvallomások kontextusára egyaránt reagálni kell. Az utóbbi két tényező egyúttal a bírósági nyelv alapvető sajátossága is.

E sajátosságokat P. DREW kivonatok szekvenciális elemzésével, illetőleg a résztvevők kontextuális irányultságának elemzésével vizsgálta. A szekvenciális szerveződést illetően arra az általánosabb érvényű következtetésre juthatunk, hogy a bírósági beszédeknek visszatérő tulajdonsága többek között, hogy az ügyvéd kontrasztot állít elő, amely inkongruenciát mutat, s ezáltal olyan rejtvényt produkál, hogy az további kérdésföltevés nélkül is megkérdőjelezze a tanú vallomását. A kontextuális irányultság jelentősége pedig e szekvenciák helyi kezelésében, a résztvevők érdekeit képviselő stratégiák (alternatív változatok, a nyílt ellentmondás kerülése, kontraszt stb.) megválasztásában van.

P. DREW a fentieket (többek között) egy olyan kivonattal illusztrálja, amelyben a vádlott védőügyvédje (A) egy állítólagos nemi erőszak áldozatát (B) veti alá keresztkérdéseknek.

A: –  Nos, nem kérdezte magától azon az estén, hogy szeretné, ha a barátnője lenne? Nem
         kérdezte ezt magától?
B: –  Nem, nem emlékszem, mit mondott nekem akkor este.
A: –  Á, hát szóval elég hosszú beszélgetést folytatott a vádlottal, nem? Azon az estén, február
         14-én?
B: –  Á, mindannyian beszélgettünk.
A: –  Ö, nos, maga tudta akkor, hogy a vádlott érdeklődik maga iránt, ugye?
B: – Azt kérdezte, hogy vagyok. Csak, csak ilyesmiket.
A: – Csak azt kérdezte, hogy van, de búcsúzáskor megcsókolta. Így van?
B: –  Igen. Megkérdezte, hogy lehet-e?
A: –  Megkérdezte, hogy lehet-e?
B: –  Ühm.
A: –  Búcsúzáskor megcsókolta. És maga azt mondta, oké? Így van?
B: –  Ühm, hmmm.
A: –  S azt vallja, hogy csak egyszer csókolta meg?
B: –  Ühm, hm.
A: –  Na most. Ezután (...)

9. Hazugság, kiszivárogtatás, csalás

A hazugság szó normális körülmények között az erkölcsi helytelenítés erős kifejezése, amit az udvarias beszélgetésben igyekszünk kerülni, és viszonylag eufemisztikusabb kifejezésként gyakran a valótlanság szinonimával helyettesítünk. A hazugság és a csalás szavakat P. EKMAN nyomán egymással felcserélhetően használom.

A hazugság előzetes jelzés nélküli szándékos félrevezetés, a célpont tudomása, beleegyezése nélkül. Két fő módja van. Az egyik az eltitkolás, mely valamely információ visszatartása, tényleges valótlanság állítása nélkül. A másik a hamisítás, mely nemcsak visszatart egy igaz információt, hanem hamisat állít be igaznak. Az emlékezetkihagyás köztes állapot e kettő között, és csak korlátozott körülmények közt (lényegtelen vagy korábbi dolgokra vonatkozóan) hihető.

A hazugok általában az eltitkolást részesítik előnyben, mert veszélytelenebb (könnyebb, passzívabb stb.) a hamisításnál, bár ha rákérdeznek, többnyire már csak a hamisítást választhatják. Ám bizonyos hazugságok már eleve hamisítást igényelnek. Hamisítás már például az érzelmek eltitkolása is, amelynek legjobb módja az álarc, a legjobb álarc pedig a hamis érzelem, bármi legyen is a kifejezője: mosoly, harag stb. Negatív érzelmeket azonban nehezebb hamisítani, mint pozitívakat. Vannak persze kivételek is. Hitler például jó előadó volt, aki könnyen tudta meggyőzően hamisítani a negatív érzelmeket. Egy alkalommal, amikor a brit nagykövettel találkozott, Hitler látszólag tajtékzott a dühtől, és nem volt képes tovább tárgyalni a szóban forgó témáról. Egy német hivatalos résztvevő később a következőképpen számolt be a jelenetről: „Épp csak becsukódott az ajtó a nagykövet mögött, amikor Hitler megpaskolta a csípőjét, nevetett, és így szólt: "Chamberlain nem éli túl ezt a beszélgetést; kormánya még ma este összeomlik."”

Az eltitkoláson és a hamisításon kívül a hazugságnak több módja is van: a gúnyolódó hangszín vagy kifejezés, az igazság eltúlzása, a félig eltitkolás (kevesebbet mondás, a lényeg kihagyása) stb.

Ezek mindegyikét természetesen elárulhatja a csaló viselkedésének valamely vonása. Általában kétféle árulkodó jele van a csalásnak. Az egyik a kiszivárogtatás, melyben a hazug tévedésből föltárja az igazságot, a másik esetben erre nem kerül sor ugyan, de valami (arckifejezés, hangszín, nyelvbotlás, bizonyos gesztusok stb.) utal a hazugságra. E jelek természetesen hibákból származnak.

10. Szóbeszéd és pletykázás

A szóbeszéd, a pletyka, a mendemonda mint tipikus szociolingvisztikai beszédformák (GARY ALAN FINE szerint) szabadalmat adnak arra, hogy véleményt formáljunk mások erkölcsi jelleméről és az események jelentőségéről. Elkülönítésük nehéz; együttes megnevezésükre a mendemonda terminus szolgál. A szóbeszéd alapja a bizonyíték hiánya – függetlenül a témától; a pletyka meghatározza a témát – más emberek erkölcsi tetteit –, de figyelmen kívül hagyja a tényszerűséget. Sok szóbeszéd pletyka; sok pletyka szóbeszéd. A mendemondákat funkcionalista, stratégiai és szituációs felfogás alapján szokás megközelíteni.

A funkcionális felfogás szerint a mendemonda társadalmi szempontból célszerű, tehát funkcionális, afféle közvetett szankciót kínál egy csoport számára, ha közvetlen konfrontációra nincs lehetőség.

A stratégiai elméletek ezzel szemben vagy azt állítják, hogy a mendemonda egy elbeszélő személyes, illetve egy csoport politikai céljait szolgálja (az előbbi a tranzakcionális, az utóbbi a konfliktusos nézőpontú), vagy pedig egy (rendszerint közgazdasági) cseremodell alapján az információ értékére helyezik a hangsúlyt (ez a cserenézőpontú megközelítés).

A szituációs felfogás az előzőektől eltérően a mendemondákban levő információ átvitelének körülményeire és értelmezésükre összpontosít. A mendemondák mint narratívumok fő szövegszerű jellemzői általában a következők: a rövidség, az átadás harmadik személyűsége, kijelentő módja, múlt idő, megtörtént eseményekről szólnak, bevezető (vagy záró) szövegkeretek (például hiteles forrásból hallottam, hogy ...) stb. Például:

Teniszutód készül?
Egyre bizonyosabbnak látszik, hogy a keringő pletykák nem alaptalanok, s Boris Becker menyasszonya, a barna bőrű, szép Babs Feltus valóban gyermeket vár. Állítólag már ultrahangfelvétel is készült a leendő babáról, akit januárra várnak.
(Tvr-hét. 5. 38. 26.)

AUSTIN, J. L.:

• 1990. Tetten ért szavak, Akadémiai Kiadó, Budapest.

• 1988. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest.

• 1984. Who Cares About English Usage? Gret Britain London, Penguin Book.

• 1978. Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség, Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

• 1985. Handbook of Discourse Analysis 1-4, London, Academic Press.

• 1991. Szó-beszéd. A társalgás művészete, Park Kiadó, Budapest.

• 1992. Szemiotikai szövegtan 5. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok, JGYTF Kiadó, Szeged.

• 1986. Szöveggyűjtemény. A pszicholingvisztika tanulmányozásához, Tankönyvkiadó, Budapest.

• 1991. Nyelv, kommunikáció, cselekvés I-II. Tankönyvkiadó, Budapest.

• 1990. A szóbeli befolyásolás alapjai I-II. Tankönyvkiadó, Budapest.

• 1994/1997. Nyelvészeti Füzetek 3. Pápuáktól a Pioneerig, Generalia, Szeged.

• 1993. Síklaki István (szerk.): A szóbeli befolyásolás alapjai I-II. (Ismertetés.) In. PETŐFI S. JÁNOS – BÉKÉSI IMRE – VASS LÁSZLÓ (szerk.): Szemiotikai szövegtan 6. A verbális szövegek szemiotikai megközelítésének aspektusaihoz (II), JGYTF Kiadó, Szeged, 251-265.

• 1987. Közéleti beszédünk, Kossuth Könyvkiadó, Budapest.