A SZÖVEGEKRE VONATKOZÓ ISMERETEK FORRÁSA

Honnan szerezhet ismereteket a tanár(jelölt) egy egységes szövegelméleti koncepció, vizsgálati metódus kialakításához?

(a) Az egyik lehetősége erre az, hogy elolvas, feldolgoz minden szövegtani koncepciót, a hazai és a külföldi szakirodalmat egyaránt. E feldolgozást természetesen kritikusi hozzáállással kell végrehajtania ahhoz, hogy kidolgozhasson egy olyan metodológiát, amely az oktatás adott kontextusában adekvát és produktív.

A szövegnyelvészet és a szövegtan kérdéseivel foglalkozó magyar nyelvű munkák a hetvenes évek végétől kezdtek megszaporodni, s publikálásuk a kilencvenes évek elejétől vált rendszeressé, nem utolsósorban a Szemiotikai szövegtan (Petőfi – Békési – Vass (szerk.): 1990 –), később az Officina Textologica (Petőfi (főszerk.): 1997 –) című periodikában. Az ezredfordulóra megjelentek az első átfogó, rendszerező összefoglalások is.

Régi ’adósságát törlesztette’ a hazai tudományosság

Robert de Beaugrande – Wolfgang Dressler: Bevezetés a szövegnyelvészetbe, Corvina, Budapest, 2000.
című kötetének magyar nyelvű kiadásával, amely a tudományág alapművének tekinthető.
Petőfi S. János – Benkes Zsuzsa: A szöveg megközelítései. Kérdések – Válaszok. Bevezetés a szemiotikai szövegtanba, Iskolakultúra, Budapest, 1998.
című munkája a szöveg, szövegtan kutatásával és oktatásával kapcsolatos alapkérdéseket világítja meg integratív elméleti keretben.
Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
című kötete „a magyar nyelvű szövegekre érvényes sajátosságokat igyekszik szinkron metszetben megvilágítani (…) a jelenlegi és a jövendő magyartanároknak”. A szerző ehhez gyakorlókönyvet is megjelentetett:
Szikszainé Nagy Irma: Szövegértés – Szövegelemzés – Szövegalkotás. Szövegtani gyakorlatok. Osiris Kiadó, Budapest. 2001.
Fehér Erzsébet: A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben. Tudománytörténeti vázlat. Nyelvtudományi Értekezések 147. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000.
című jószerével egyedülálló tudománytörténeti áttekintése pedig a történeti és a tematikus nézőpont egységében mutatja be a magyar szövegnyelvészet kialakulásának körülményeit és fejlődésének folyamatát, illetőleg kutatási területeit, témaköreit.
 
Ebben a produktív, dinamikusan gyarapodó kutatási és oktatási kontextusban látott napvilágot A szövegek világa című és más nagy hatású mű szerzője
Tolcsvai Nagy Gábor: A magyar nyelv szövegtana, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001.
című munkája, amely „a korábbi strukturalista, generatív és pragmatikai megközelítések eredményeit összegezve és hasznosítva – olvashatjuk a kötet Bevezetésében – alapvetően a kognitív nyelvészet és a kognitív tudomány, valamint a funkcionális nyelvtanok eredményeire épít” (7).
 

Bibliográfiai tájékoztató a szövegtan magyar nyelvű szakirodalmából

Az idegen nyelvű szakirodalommal kapcsolatban lásd Vass László: Bibliográfiák, repertóriumok a szövegtan idegen nyelvű szakirodalmából.

(b) A másik lehetőség erre az önmegfigyelés (introspekció), annak számbavétele, hogy ki-ki, mikor, milyen interpretációs műveletek végrehajtásával, milyen ismeretek felhasználásával stb. jut el egy szöveg értelmezéséhez. E megfigyelések tudatosítása bonyolult és hosszadalmas feladat, mely megfelelő kontrollt is igényel.

(c) Egy szövegelméleti keret kidolgozásához szükséges ismeretekre empirikusan is szert lehet tenni.

Az empirikus vizsgálatok kvantitatív (mennyiségi) és kvalitatív (minőségi) relevanciájával kapcsolatos kérdésekre azonban alig vannak, ha egyáltalán vannak, megnyugtató válaszok. Minden empirikus vizsgálat alapkérdése az, hogy

mekkora és

milyen összetételű
 
legyen az a minta, amelyet a kutatásba bevonunk. A matematikai–statisztikai vizsgálatokban ez a kvalitatív és kvantitatív mintanagyság.
 
A szövegtani vizsgálatokhoz viszont ezeken kívül még egy harmadik paraméterre is szükség van: valamiképpen meg kell tudni állapítani, hogy a kísérletekbe bevont személyek milyen előismeretekkel rendelkeznek. Az empirikus vizsgálatokat végzők azért vezették be az intelligenciateszteket (is) a kutatásba, hogy legalább megközelítő válaszokat kapjanak arra a kérdésre, hogy milyen kapcsolat van az intelligencia és egy szöveg interpretációja között. (Az empirikus vizsgálatokkal kapcsolatban lásd még  Kivonat a 15. előadás anyagából.)
Ezek a próbálkozások igen hasznosak, de nem oldanak meg mindent. Az irodalom, a szöveg, a nyelvi műalkotás és a nyelvészet ugyanis bizonyos szempontból nem empirikus jelenségek, entitások. Részletes elemzés nélkül is belátható, hogy velük kapcsolatban ugyanazokat a kérdéseket ugyanabban a kontextusban nem ismételhetjük meg. A nyelvészeti, irodalmi elemzés tárgya nem olyan, mint például az ingamozgás, amelynek metrikus paramétereit számtalanszor megismételt méréssel határozhatjuk meg és/vagy ellenőrizhetjük. De az empirikus vizsgálatok egy sor olyan jelenséget hozhatnak felszínre, amelyeket nélkülük nem ismernénk, ha nem hoznak is olyan eredményeket, amelyeket biztonsággal általánosíthatnánk. Szerepük lehet például az eredmények, megfigyelések érvényességének ellenőrzésében, kontrolljában is.
 
(Lásd például Benkes Réka – Vass László: Egy adott verbális szöveg relátumával kapcsolatos kreatív-produktív gyakorlatok. Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 10. A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez (II). JGYTF Kiadó, Szeged, 1997. 65-77.)
 
(d) Végül egy egységes szövegvizsgálati metódus kialakításához szükséges ismeretekre szert tehet a tanár(jelölt) az előzőek kombinációja útján.

A SZÖVEG(EK) IRODALMISÁGÁNAK KÉRDÉSE

Mitől irodalmi egy szöveg? Milyen érvénnyel használhatjuk az „irodalmi szöveg” kifejezést? Erre a kérdésre meglehetősen nehéz válaszolni, ha egyáltalán lehet.
 
Előzetesen végezzünk el egy empirikus kísérletet.
 
(a) Tegyünk ki, mondjuk, 20 darab, sorszámokkal ellátott csészeszerű tárgyat.
(b) Majd kérjük fel a kísérletben résztvevő személyeket, hogy a sorszámok felhasználásával rangsorolják a kitett tárgyakat aszerint, hogy melyik a legcsészébb csésze.
(c) Vagy határozzák meg a madárság kritériumát. Azt tudniillik, hogy melyik a legmadarabb madár. (A számításba vehető / kerülhető élőlények között ott lehet például a denevér is).
 
E karikatúra jellegű empirikus vizsgálatok arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy ha még a szöveg fogalmát sem igen tudjuk meghatározni, még nagyobb gondjaink lehetnek a szöveg irodalmiságával kapcsolatban. Milyen az irodalmi szöveg prototípusa?
 
A részben a kései Wittgenstein által megalapozott prototípuselmélet szerint az elme kritériumok alapján kategorizál, éspedig az alapszintű kategória, illetőleg a prototípus hierarchiaviszonyai mentén. A legkorábban (körülbelül kétéves korban) elsajátított alapszintű kategória képviseli többek közt a kategóriatagokat legáltalánosabban jellemző alakot, a leggyakoribb megnevezést és a legtöbb kategóriatulajdonságot. A megismerés és kategorizáció egyfelől a konvención, másfelől a tapasztalaton alapul. A szemantika ezért nem annyira logikai propozíciókon nyugszik, mint inkább enciklopédikus jellegű, azaz a jelentésszerkezetet ismeretrendszerek alkotják vagy alakítják. A prototípuselv érvényesnek tekinthető a grammatikai kategóriákra és a verbális interakciókra is stb., melyekben a konkrét megnyilatkozások a minta, a jóváhagyó struktúra kontrollja alatt igazodnak a szituációhoz. (Tolcsvai Nagy Gábor: A magyar nyelv szövegtana, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. 46 kk.)
 
Intuitíve tudjuk, hogy mi szöveg. Rendelkezésünkre áll egy konvenciórendszer, s ennek alapján döntünk a verbális objektum mibenlétéről, szövegségéről. De a szöveg, az irodalmi szöveg tulajdonságainak összességét – egzakt módon, kritériumokként – valószínűleg nem tudjuk egykönnyen megadni. Az irodalmiság ugyanis nem szükségszerű velejárója a szövegnek.
 
Az irodalmiság (poeticitás) kutatása az utóbbi időben egyre inkább áttevődött a szövegekhez való közelítés, a szövegfeldolgozás irodalmiságának az elemzésére. Azt juttatva kifejezésre, hogy
 
nem a szövegek irodalmiak, vagy nem a szövegek irodalmiak domináns és inherens módon, hanem a feldolgozásuk módja az, ami irodalmi funkciót rendelhet olyan szöveghez is, amely eredetileg nem ilyen funkció betöltésére jött létre.
 
Gondoljunk például Örkény István Mi mindent kell tudni című egypercesére, ami valójában egy régi villamosjegy ’használati utasítás’-a. Ebben a használati utasításban aligha lelhetők fel az irodalmiság jegyei, de mivel Örkény kötetében olvassuk, a feldolgozása olyan lesz, mint az irodalmi szövegeké általában, s ez a feldolgozásmód az, ami az adott szöveget irodalmivá teszi, illetőleg teheti.
 
Vagy vegyük Weöres Sándor XVI. egysorosát!

Vajúdik a sírásó felesége

Az ehhez a megnyilatkozáshoz hozzárendelhető kontextusok (minimálisan) a következők.
 
(1) Az első az, amelyben ezt az egysorost egy nyelvész példamondatként (más szóval: rendszer- és nem szövegmondatként) elemzi. Hogy tudniillik például a vajúdik állítmány, ismeretlen eredetű szó, az -úd feltehetőleg visszaható képző stb. (Lásd még Kivonat a 11. előadás anyagából.)

(2) A második kontextus például az lehet, amelyben valaki lihegve megérkezik a bábaasszonyhoz, és azt mondja: „Vajúdik a sírásó felesége”. Ez a kommunikatív aktus nyilván nem puszta információközlés (referencia), hanem azt jelenti, hogy a bábaasszonynak szednie kell a szükséges holmit, és igyekezni kell, mert nincs sok idő (felhívás).

(3) A harmadik ilyen kontextus az lehet, amelyben például a sírásó szomszédasszonya mondja a barátnőjének, hogy „Vajúdik a sírásó felesége”. Ebben az esetben ez lehet puszta információközlés (referencia), kaphat azonban különböző ‘felhangokat’ is (amelyeknek elemzése a kommunikációelmélet problémakörébe tartozik).

(4) Végül megjelenik e megnyilatkozás egysorosként Weöres verseskötetében. A kötetben e megnyilatkozás ko(n)textusa eleve kioltja bennünk az előző kontextusokra vonatkozó (vonatkoztatható) kontextustipológiai (kommunikációszituáció-tipológiai) ismereteket, és arra figyelmeztet, hogy egy költői szövegként interpretálandó szövegről van szó, nem pedig egy konkrét sírásó konkrét feleségének konkrét vajúdásáról. És ebben az esetben minden bizonnyal mást ‘mond’ ez a megnyilatkozás, mint az előzőekben.

 
Az elemzett kontextusokba való ‘beágyazás’ során a szöveg fizikai hordozója nem változott meg, megváltozott azonban ‘feldolgozásának’ (interpretálásának) az adott kontextus(ok) (kommunikációszituációk) által ‘elvárt’ módja.
 
Az irodalmiságot a kettő együtt, a szöveg és feldolgozásának módja teremti meg. Közöttük fennállhat valamiféle hierarchikus viszony: hol az egyik, hol a másik lehet meghatározó. Adott esetben a szöveg közvetlen környezete a döntő, az például, hogy egy irodalmi műként megjelent kötetben van benne, mint Örkény egypercese vagy Weöres egysorosa. Mert senki nem gondol(hat)ja, hogy Örkény ‘villamosjegy’-e valamiféle tévedés folytán keveredett bele a szóban forgó kötetbe. De még ha így lenne is, mivel az adott kötetben van benne, nem villamosjegy-szövegként kezdjük el olvasni. Az irodalmiságnak tehát egyfelől a szöveg, másfelől az olvasási mód, a szöveg megközelítése a meghatározó feltétele.
 
Ebből az is következhet, hogy az irodalomtanítás alapvetően olvasásmódszertaniprobléma. Azaz az irodalmi szöveg „irodalmisága”, legalábbis a hozzá vezető út elmagyarázható, tanítható, nem vagyunk kizárólag az intuíciónkra utalva.
 
A szöveg irodalmisága végső soron attól a funkciótól függ, amit az interpretátor (befogadó, olvasó) ad neki a befogadás kontextusában. A szöveg(ek)hez ilyen funkciót vagy mások rendelnek hozzá, vagy mi magunk. Az irodalmi funkcióval már ellátott szövegek: a klasszikusszövegek. (Ha ilyenfajta hozzárendelést mi magunk nem végzünk el, akkor csupán klasszikusokat taníthatunk, moderneket azonban nemigen.) (A szöveg esztétikumával kapcsolatban lásd még Kivonat a 9. előadás anyagából.)

A KONTEXTUS ÉS A KOTEXTUS TERMINUS HASZNÁLATÁRÓL

A kontextus terminus használata meglehetősen képlékeny. Általában háromféle jelentésben terjedt el.
 
(1) Azon jelek / információk összessége, amelyek a szöveg (illetőleg egyes részei) (a) szűkebb és / vagy (b) tágabb értelemben vett nyelvi (verbális) környezetét alkotják.
(a) A szűkebb értelemben vett nyelvi környezet a szöveg (vagy szövegrész) közvetlen nyelvi környezete. Ennek megjelölésére célszerű a kotextus terminus bevezetése.

(b) A tágabb értelemben vett kontextus egy közösségi nyelvhasználatra, nyelvi környezetre utal, például a Romániában, Erdélyben beszélt / használt magyar nyelvre.

(2) Azon információk összessége, amelyek valamely szöveg (illetőleg egyes részei) meghatározott értelemben vett nem-verbális környezetét adják (szituáció, beszédhelyzet).
(3) A jelen keretben (lényegileg) az (1) és (2) együtt, azaz
a szövegnek az a környezete, amely magában foglalja a szöveg létrehozási idejének és helyének paramétereit, valamint a szöveg szemantikai és pragmatikai értelmét.
Tolcsvai Nagy Gábor szerint a kontextus viszonyfogalom: a szöveg valamely elemének vagy részletének közvetlen értelmi környezete (A magyar nyelv szövegtana, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. 65 kk.).
 
A kontextuális egységek (a (3) értelmében):
 
kommunikációs egységek, olyanok, amelyek tartalmaznak tényleges vagy lehetséges kommunikációszituációra vonatkozó paramétereket. Végső soron: tényleges vagy lehetséges megnyilatkozások és ezek láncai.
 
A kontextuális elemzés pedig:
 
egyfelől a kontextusokat alkotó paraméterek, másfelől a kontextuális egységek összefüggőségének (kohezivitásának, illetőleg koherenciájának) vizsgálatát jelenti.
 
A kotextuális egységek (az (1a) értelmében):
 
olyan grammatikai, poétikai, retorikai stb. egységek, amelyek tényleges vagy lehetséges kommunikációszituációra vonatkozó paramétereket nem tartalmaznak. Ilyenek az egyszerű és az összetett mondatok, valamint ezek láncai stb.
 
A kotextuális egységekkel kapcsolatban nem indokolt a ‘szöveg’ terminus használata, ahogyan a ‘mondat’ terminus alkalmazása sem célszerű szövegek önálló alapegységeinek a megjelölésére.

A kotextuális elemzés pedig:

a kotextuális egységek grammatikai összefüggőségének (konnexitásának) elemzését jelenti.

A JELENTÉS SZÓ HASZNÁLATÁRÓL

A jelentéssel kapcsolatos alapvető kérdés az, hogy egy jelölőhöz milyenjelöltet adhatunk. A kérdésre háromféle válasz kristályosodott ki. Ezek a következők.
 
1. Adjuk meg a szó fogalmát, értelmét, konceptuális jelentését: szenzusát. Ennek eredménye egy tulajdonságokat tartalmazó lista (lenne), a szó jelentése pedig egy tulajdonsághalmaz. Az
 
asztal
 
szó jelentése például az a tulajdonsághalmaz, amelyet a rá vonatkozó ismeretek alapján adhatunk meg. Ez tulajdonképpen az intenzió.
 
Az így megadott jelentés, természetes nyelvi jel(ek)ről lévén szó, szükségképpen aluldeterminált lesz. A teljes determináltságot csak definícióval lehetne biztosítani, definíciót viszont csak formális tudományokban tudunk adni. (Az asztalt elég nehéz lenne úgy definiálni, mint például a háromszöget vagy a kört).
 
2. A logikai szemantika szerint: a jelentést mindazon tárgyak / objektumok összessége adja, amelyeket az adott szóval meg tudunk nevezni. Ez tulajdonképpen az extenzió.
 
3. Használjuk a jelentést az előző kettő kombinálásával. Így a jelentés a fogalom plusz a tárgyak együttese.
 
Ezek azért jobbára csupán főnevekre érvényesek: „az asztal szó jelentése egy tulajdonsághalmaz”, vagy „a jelentés mindazon tárgyak / obejektumok összessége (...)” stb. A melléknevek jelentését inkább csak szinonim vagy antonim formákkal, az igékét pedig jószerével csak explikációval adhatjuk meg. Az igék tulajdonképpen entitások / argumentumok közti viszonyokat jelölnek, fejeznek ki. (Lásd még Kivonat a 11. előadás anyagából.)
 
A kognitív szemlélet a szemantika enciklopédikus jellégét hangsúlyozza, s vagy a szó konceptuális tartalmát kísérli meg leírni, vagy pedig a fogalmi keret kategóriájával operál. (Lásd még itt A szöveg(ek) irodalmiságának kérdése című alfejezetben.)

JELENTÉSTÍPUSOK – ELSŐ  ÉS MÁSODFOKÚ JELENTÉS

A szövegekhez való jelentéshozzárendelés során háromféle jelentést célszerű megkülönböztetni.
 
1. Az egyik az első fokú, közvetlen vagy direktjelentés. Így interpretálunk többek közt a hétköznapi kommunikációban. A
 
Péter egy oroszlán.
 
megnyilatkozást első fokon interpretáljuk például a cirkuszban vagy az állatkertben (amikor valaki egy Péter nevű oroszlánról beszél). Modern költői alkotásokat gyakran nem egyszerű első fokon interpretálni. (Részletesebben lásd  Kivonat a 13. előadás anyagából.)
 
2. A másik a figuratív(metaforikus, metonimikus) jelentéstípus. A figuratív interpretáció során a megnyilatkozás, megnyilatkozásrész egy részét ’komolyan’, azaz szó szerint kell vennünk, más részét viszont nem. Figuratív interpretációt rendelünk a:
 
Péter egy oroszlán.
 
megnyilatkozáshoz, amikor egy Péter nevű fiú bátorságáról esik szó szó. A példamondat jól mutatja, hogy a ’bátor’-ság figuratív hozzárendelés kontextusfüggő. (Részletesebben lásd  Kivonat a 14. előadás anyagából.)
 
3. A harmadik a másod fokú, közvetett vagy szimbolikusjelentés. Például az:
 

ITT NYUGSZIK A HARMINCKETTES GYALOGEZRED

 
megnyilatkozást értelmezhetem első fokon, amikor valaki valakinek egy sírkertre, temetőkertre mutatva mondja ezt a (szöveg)mondatot.
 
Ha azonban azITT NYUGSZIK A HARMINCKETTES GYALOGEZRED egy kötetben szerepel egysorosként, akkor mint egysorost értelmezzük (kontextualizáljuk), s az lesz a szimbolikus jelentés, amit ily módon rendelünk hozzá. Így találkozva Nagy László Betűk gyászőrsége című mikoralkotásával (Versben bujdosó) már egyetlen elemet sem kell feltétlenül szó szerint vennünk.
 
Más példa. Lewis Carroll népszerű gyermekkönyve, az Alice Csodaországban és az Alice Tükörországban első fokon csupán egy fiktív álom leírása, másodfokon viszont értelmezhető a Viktória királynő korabeli (1819 – 1901) Anglia karikatúrájaként is.
 
Szimbolikus interpretációra akkor kerül sor, ha a befogadó a jelentéshozzárendelést első fokon nem tudja kielégítően elvégezni, és / vagy akkor, ha egy sikeres első fokú jelentéshozzárendelés ellenére is arra a következtetésre jut, hogy a szöveget másodfokon is interpretálnia szükséges. A szimbolikus interpretáció nagymértékben függ a befogadó világra vonatkozó ismereteitől. (A ’használati utasítás’-okat általában nem értelmezzük szimbolikusan.) (Részletesebben lásd Kivonat a 14. előadás anyagából.)

MEGJEGYZÉSEK A METAFORÁKRÓL

Olyan szöveg, amelyben ne lennének figuratív módon is interpretálandó elemek, alig van. Szép számban tartalmaznak metaforákat a tudományos stb. szövegek is.
 
A jelentést általában egy jelentéslehetőségből, jelentéspotenciálból hozzuk létre úgy, hogy a szótári jelentés(ek)ből kiemeljük azokat a jegyeket, amelyekre az adott kontextusban éppen szükség van. Egy kiránduláson például uzsonnához készülődve, egy árnyas-füves helyre mutatva, mondhatjuk hogy:
 
Ez lesz az asztalunk.
 
Senki nem fog megütközni ezen a megnyilatkozáson, mert valahogy úgy járunk el, hogy a szótári jelentések közül kiválogatjuk az adott kontextusban aktuális jelentéselemeket.
 
A metaforákban általában két (vagy több) lehetséges jelentéspotenciált vetítünk egymásra úgy, hogy az adott kontextusban mindkettő kölcsönösen növelheti egymás hatását / potenciálját. (A jelentés a metaforába sincs úgymond becsomagolva.) (A metaforákkal kapcsolatban lásd még Kivonat az 5. előadás anyagából és  Kivonat a 14. előadás anyagából, Az inferenciáról.)
 
A nem művészi célú metaforák lehetnek:
 
(a) pedagógiai metaforák: amelyeket szemléltetésül használunk az oktatásban egy-egy jelenség bemutatására. Például:
 
A világegyetem tágulása olyan, mint egy felfúvódó léggömb felülete.
 
(b) és kreatív metaforák: melyeket adott, feltételezett, más módon nehezen vagy csak körülményesen meghatározható jelenségek megnevezésére használunk. A kreatív metaforák adott esetben igen produktívak lehetnek. Szokás például azt mondani, hogy:
 
A komputer úgy működik, mint az emberi agy.
 
De hogy valójában hogy is működik az emberi agy, erre a kérdésre választ jószerével csak a komputerektől kapunk. A kreatív metaforákat egész egyszerűen nem lehet kiküszöbölni a tudományos kutatásból, s nem is „zavaróbbak”, mint a köznyelv
 
le vagyok törve
fel vagyok dobva
lefegyvereztél
visszaverem az érveid stb.
 
típusú metaforái.
 
A metaforákkal kapcsolatban lásd még többek között Vass László: Stilisztikai alapfogalmak. 2001. (Kézirat.)

PERCEPCIÓ– APPERCEPCIÓ

A percepció érzékszervek által történő érzékelést, észlelést jelent általában, az appercepció pedig az érzékelt benyomások felfogását, megértését. Különbségük bemutatására készíthetünk például egy fenyőfaszerű stb. rajzot.
 
Ez a fenyőfaszerű valami mint fizikai hordozó percipiálva tulajdonképpen két vonal, és semmi több. Ha behunyom a szememet, e két vonalat, fel tudom idézni, mert a percepció során megalkotom e vonalak mentális képét.
 
Az appercepció ettől abban különbözik, hogy elemzem, értékelem a két vonal percipiált értelmi képét (tehát nem a két vonal fizikai hordozóját), s ennek során elhelyezem azt a tudati képek között. Míg a percepció mechanikus–technikai, az appercepció tudatos–intellektuális, lényegében interpretatív folyamat. (Az ember nem tud csupán percipiálni. Appercipiál is.)
 
A szóban forgó rajzo(ka)t tekintve, az appercepció a fizikai hordozó mentális képéhez egy formai felépítés hozzárendelését jelenti. Ez a formai felépítés azonban többféle lehet:
 
– lehet például egy váza, esetleg csésze kontúrja,
– de lehet két egymással szembenéző arcé is.
 
Ez egyfelől azt jelenti, hogy már a mentális kép sem független a befogadó ismereteitől, másfelől azt, hogy már a formai felépítést is a befogadó rendeli hozzá az adott objektumhoz, amelyről csupán akkor folytathatunk érdemben diskurzust, amikor a formai felépítésre vonatkozó döntés megszületett.
 
Az úgynevezett tiszta vagy naiv percepció nem létezik, azaz az érzékszerveink bármelyike által létrehozott ’perceptív kép’-eket legalább részben meghatározzák a percipiált objektumokra, illetőleg az ezek típusaira vonatkozó ismereteink.

 
 
 

Előadásvázlatok 7