DR. VASS LÁSZLÓ: SZÖVEGTAN: KIVONAT A 11. ELŐADÁS ANYAGÁBÓL

A szenzus vizsgálatához célszerű abból kiindulni, hogy a komplex jel szignifikánsa (jelölő összetevője) valamire utal. (A szignifikáns és a szignifikátum közt ugyanis a jelölés relációja áll fenn.)

Az ’utalás’ kifejezésére a szakirodalomban többféle terminus technicus használatos, gyakran eltérő értelemben. (Az ezzel kapcsolatos problémák egyfelől az utalt „dolgok” és az emberi megismerőtevékenység metafizikus elkülönítéséből, másfelől a dolgokat általában jelölő nominálisok szemantikai jellemzésének módjaiból erednek.)

Nézzük először ezeket.

(a) deszignátusz: fogalomra való utalást jelöl (konceptuális, intenzionális).

A deszignátum: a dolgok / tényállások osztálya, amelyre a jel / komplex jel általánosítva, fogalmilag utal.

Az „asztal” szó / jel a fogalomra utal, mintegy deszignálja a tárgyat.

(b) denotál: ez reális (extenzionális) felfogást tükröz, a tárgyra utal, mintegy denotálja azt.

(c) referál: ez egy kimmunikációszituáció kontextusában lévő tárgyra („asztalra”) utal.

(Lásd mégKivonat a 7. előadás anyagából.)

A koreferencia pedig: referenciaazonosság (azonos vonatkozás).

A koreferencia bonyolult pszichológiai, pszicholingvisztikai, valamint logikai jelenség, amely a nyelvben különböző szintaktikai törvényszerűségeken (pronominalizáció, ellipszis stb.) keresztül valósul meg.

Példaelemzés

A koreferencia

Az utalás lehet endoforikus(szövegbeli anaforikus vagy kataforikus) és exoforikus (helyzetbeli).

Exoforikus utalásra példa a deiktikus utalás.

A deiktikus utalás (gör.-lat. ’rámutató, valamire utaló’): nyelvi elemeknek, elsősorban névmásoknak az a funkciója, amellyel adott kontextusban rámutatásszerűen utalnak tárgyakra, személyekre vagy a kontextus egyéb vonatkozásaira, tényezőire.

Deiktikus (rámutató) elemek például a következők:

– én / mi = a kimondó egyén / csoport,

– most = idő,

s ezek a nyelv felől sokkal többet nem is jelentenek (vö. ÉrtKSz). Például:

Az, hogy egy adott nyelvi elem kire vagy mire vonatkozik (utal), a kommunikációszituációban dől el, abban konkretizálódik. Például az:

-od, -ed eleme a nyelv felől nem konkrét, vonatkozása nincs meghatározva.

áll előttünk, akkor a nyelv felől azt tehetjük vele, hogy a „jövök” és a „holnap” szóhoz is hozzárendeljük azt az értelmet (nagyjából az értelmező szótárbeli jelentéseket), amellyel a nyelvi ismereteink alapján rendelkezünk. (Lásd még Kivonat a 7. előadás anyagából.) De azt, hogy ez a:

mire utal ténylegesen, a valóságban, nem tudjuk eldönteni. Mert lehet:

– csupán egy információ, amellyel a beszélő munkatársával akarta közölni, hogy „jön holnap”, és folytathatják együtt a munkát;

– lehet ígéret is, például

Következésképpen:

– a nyelvi jelentés (értelem)

– és az utalt jelentés

A szenzus a jelölt (szignifikátum) egyik közvetlen összetevője. A vehikulum értelem-szemantikai felépítése (architektonikája). Elemzésének alapja a szöveg létrehozásához felhasznált nyelv rendszerére vonatkozó értelem-szemantikai ismeretek.

szempontjából vizsgálható / vizsgálandó. Két aspektusa különböztethető meg:

A szenzus tehát a vehikulummal és a benne kifejeződő világdarabbal kapcsolatba hozható értelem. A rendszerszerű értelem a vehikulum, a kontextuális értelem a vehikulumban kifejeződő világdarab függvényében áll. (Mindkettő értelem–szemantikai kategória, s nem tekinthetők egymás ’fordításainak’.)

A rendszerszerű szenzus és a kontextuális szenzus között a kontextualizáció relációja áll fönn. A kontextualizáció:

Közülük a diktum tekinthető leginkább interszubjektívnak, s legkevésbé az evokátum.

Gondoljunk itt arra, hogy tulajdonképpen mi történik akkor, amikor egy szöveget befogadunk, s vegyük a következő elemi megnyilatkozásszerű példát.

Valaki jön, és azt mondja, hogy:

Ezt kell megértenünk, illetőleg ehhez kell jelentést hozzárendelnünk.

(1) Ennek a jelentésnek van egy értelmi (nyelvi–logikai) összetevője. Ez abban áll, hogy a levél és Péter között fennáll egy reláció, az írás relációja, s ezt a logikai értelmet parafrazeálhatom, tehát leírhatom, mit jelent az, hogy levelet írni, s ezt a leírást összekapcsolhatom Péterrel. Ez az értelem: a nyelvi–logikai: a diktum.

(2) Az (1) nyelvi–logikai értelem nagyon sokszor egy képi értelemmel is párosul. Ezt a pszichológiai kutatások tették nyilvánvalóvá (vö. G. A. Miller). Ha a „Péter levelet ír” megnyilatkozást halljuk, attól függően, hogy mennyire ismerjük Pétert és szituációját, elképzeljük, hogy ül az íróasztalánál, előtte levélpapír, és írja a levelet.

Az empirikus pszichológiai kutatások igazolták, hogy amikor történeteket mondatnak vissza különböző életkorú alanyokkal, a visszamondott szövegben sok esetben szerepelnek olyan megnyilatkozásrészek, amelyek az eredetiben nem találhatók meg. A pszichológusok (elsősorban Miller) arra a következtetésre jutottak (s ezt később tesztelték is), hogy a szóban forgó „képi értelem” a szöveg visszamondásakor megjelenik. A kísérletben résztvevő személy tehát látja is azt, amiről beszél. Így kerülhetnek bele a visszamondott szövegbe olyan részletek, amelyek az eredetiben nem szerepeltek (például a Péter szeme színére vonatkozó kijelentések). Vagy például ha valami nagy zajról van szó, szinte halljuk is e nagy zajt. Ez az apperceptum.

(3) Ezen túlmenően tapasztalataink is vannak. Természettudományi szakos hallgatókkal folytatott kísérletek során kiderült, hogy laboratóriumi tapasztalat nélkül nem értik meg az elméleti leírásokat, vagy fordítva. Kémikusoknak, fizikusoknak tettek fel különböző kérdéseket, s a rájuk adott válaszokba olyan elemek / kijelentések is belekerültek, amelyek nem voltak meg a kérdésekben, tehát csakis a hallgatók laboratóriumi tapasztalatai révén szerepelhettek a válaszokban. Ami az írást illeti, mindenkinek vannak tapasztalatai. Nyilvánvaló, hogy ez a tapasztalati értelem irodalmi szövegek olvasását, interpretálását is befolyásolhatja. Ez az evokátum.

(1) A diktum: a szövegben verbálisan kifejeződő nyelvi–logikai értelem, más szóval: a verbalizálható konceptuális jelentés. Az a szenzus(összetevő), amelyet a szöveg szavaihoz (adott verbális kotextusban) hozzárendelhető fogalmi verbális jelentések (‘értelmező szótárbeli jelentés’-ek) kombinációjával nyerhetünk.

(Létrehozása egy nyelv- és konvenciórendszer-specifikus thesaurus (lexikon plusz enciklopédia), valamint a szövegelemek rendszerszerű értelmének létrehozását vezérlő szabályrendszerek felhasználásával történik.)

A szöveg szerveződési formái közül (részletesebben lásd Kivonat a 14. előadás anyagából) alapvető fontosságú az alábbi három:

(2) Az apperceptum: a vehikulumhoz – a diktum közvetítésével – hozzárendelhető (bármely érzékszerv által létrehozott) ‘kép’. Fogalmi nem verbális, vagy teljes mértékben nem verbalizálható jelentés. (Vizuális kép rendelhető például Vas István Második párbeszéd két ismeretlen között című versében (lásd Kivonat a 9. előadás anyagából, 8. ábra) a nyári alkonyatban... remontálnak a rózsák stb. kifejezéseihez.) Relacionális, konfiguracionális és inferenciális szerveződési formákról az apperceptummal kapcsolatban is beszélhetünk (a 6. ábrán ezek az aspektusok nincsenek feltüntetve). Az apperceptumot a TV erősíti.

(3) Az evokátum: a vehikulumhoz – a diktum és/vagy az apperceptum közvetítésével – hozzárendelhető tényleges vagy elővételezett tapasztalat, érzelem. Konceptuálisan nem, vagy nem teljesen kifejezésre juttatható értelem(összetevő). Evokátumot Weöres Sándor XVI. egysorosához – Vajúdik a sírásó felesége – könnyen rendelhetnek azok a nők, akik maguk is vajúdtak. Az evokátummal kapcsolatban is beszélhetünk relacionális, konfiguracionális és inferenciális szerveződési formákról (a 6. ábrán ezek az aspektusok nincsenek feltüntetve).

Vas István Második párbeszéd két ismeretlen között című versét illetően például (lásd még Kivonat a 9. előadás anyagából, 8. ábra):

– a 14-15. sorban található megnyilatkozásra vonatkozóan a szintaktikai szerkezet alapján tudjuk többek között, hogy a „megszólítottnak” sok csatát kell nyernie („nyerned”), s hogy ezt ahhoz kell nyernie, hogy elveszítse a háborút;

– az első sor két megnyilatkozására vonatkozóan a kérdőjel és a pont, a hogy és a készen, valamint az állsz és vagyok szópárok alapján tudjuk például, hogy közöttük kérdés – felelet-reláció áll fenn;

– az egész vehikulumra vonatkozóan a gondolatjel következetes használata alapján tudjuk például, hogy annak melyik megnyilatkozása melyik „ismeretlen” beszédtevékenysége eredményének tekintendő.

Vas István Második párbeszéd két ismeretlen között című költeményében (lásd Kivonat a 9. előadás anyagából, 8. ábra) a 14. sorban található megnyilatkozás szerepelhetne például így is „Még sok csatát kell nyerned ahhoz”, vagy „Ahhoz még sok csatát kell nyerned” stb., de nem ezekben a formákban szerepel („Sok csatát kell még nyerned ahhoz”). Itt az a kérdés, hogy mi és milyen jelleggel változik meg akkor, ha egy elrendezés megváltoztatásával a relacionális diktum nem változik meg.

Vas István Második párbeszéd két ismeretlen között című versének 4. sorát illetően például („Nem utólszor ezen a nyáron”) vagy arra a következtetésre jutunk, hogy e z e n a nyáron fognak még remontálni, vagy arra, hogy az elkövetkező nyáron / nyarakon (is) stb.

Relációs, konfigurációs és inferenciális szerveződési formákról az apperceptummal és az evokátummal kapcsolatban is beszélhetünk (hasonló módon), s ugyanez a helyzet a kontextuális szenzus oldalán is. (Lásd még Kivonat a 12. előadás anyagából.)

A konfigurációs és a relációs szerveződési formák analógiát mutatnak a generatív transzformációs grammatikában használatos ‘felszíni struktúra’ és ‘mély struktúra’ terminusokkal / formákkal.

Példaelemzések

A szöveg rendszerszerű értelem–szemantikai felépítésének összefüggőségét (és teljességét) a kompozicionális, illetőleg a texturális kohézió és teljesség minősíti. (A kompozíció és a textúra terminusokkal kapcsolatban lásd még Kivonat a 9. előadás anyagából.)

A kohézió (kohezivitás):

szemantikai természetű tulajdonság; a szöveg értelem–szemantikai (és kodenotatív) jelenségeit minősíti. A rendszerszerű értelem összefüggősége, mind a textúra (texturális kohézió), mind a kompozíció (kompozicionális kohézió) vonatkozásában.

A rendszerszerű értelem összetevőinek (diktum, apperceptum, evokátum) és szerveződési formáinak (különösképpen az inferenciáknak) a természetéből következően a kohézió csak részben tekinthető a szöveg inherens (bennfoglalt) tulajdonságának. A kohézió foka / mértéke szövegtípusonként más és más lehet. A kohézió nem azonos sem a konnexitással (lásd még Kivonat a 9. előadás anyagából), sem a koherenciával (lásd még Kivonat a 12. előadás anyagából).

A kompozicionális kohézió relációs (’mélystruktúra-specifikus’) alapegysége egy elemi propozíció, magasabb fokú egysége pedig egy tematikus propozícióháló (amely mindazokat a propozíciókat tartalmazza, melyeknek vagy valamely argumentumuk vagy valamely a predikátumuk azonos).

A kompozicionális kohézió konfigurációs (’felszínistruktúra-specifikus’) alapegységei az első fokú kompozícióegységek, magasabb fokú egységei pedig ezekből épülnek fel. (A kompozícióegységekkel kapcsolatban lásd Kivonat a 10. előadás anyagából.)

A kompozicionális kohézió főbb megnyilvánulási formái:

– a kommunikatív,

– a tematikus és

– a kötőszók alkalmazásával létrehozott

(A formáció körébe tartozó kompozícióegységek: a bekezdés, az alfejezet stb. egybeeshetnek, de nem szükségképpen esnek egybe az értelem–szemantikai kompozícióegységekkel.)

A texturális kohézió főbb megnyilvánulási formái:

– a visszatérő verbális egységek,

– a kodenotatív egységek és

– az azonos szemantikai (lexikai) mezőhöz tartozó egységek.

A szemantikai (lexikai) mező a jelentésben egymáshoz viszonylag közel eső, általában rendszernek tekinthető szavak összessége. Ilyen mezőt alkotnak például az ér, csermely, patak, folyó; tengerszem stb., vagyis a természetben található vizek. (Jó, ha egy nyelvben van fogalmi szótár is.)

A szemantikai felépítés teljessége abban áll, hogy a befogadó a szöveg szemantikai szerveződését képes lezárt egésznek tartani.

A lexikai rendszerszerű szenzus első fokú kompozícióegységei

A lexikai rendszerszerű szenzus magasabb fokú kompozícióegységei

A fogalmi keretek, sémák

A tudás alapegysége a fogalom. A fogalmak összekapcsolódnak, azaz (fogalmi) sémákat, kereteket (frame) vagy forgatókönyveket (szcenárió) alkotnak, amelyek kognitív rugalmassággal tárolódnak az elmében, s amelyeket a közlésfolyamat mintaadó és -közvetítő rendszerekként (re)aktivál a partnerekben, lehetővé téve ezáltal a szövegértelem beszédhelyzettől független komponenseinek létrehozását, illetőleg megértését. A fogalmi séma nyelvi reprezentációja rendszerint nem teljes. (Vö. Tolcsvai Nagy Gábor: A magyar nyelv szövegtana, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. 70 kk.)

Ha meghalljuk például az esküvő szót, akkor automatikusan társulnak hozzá az ide tartozó elemek (menyasszony, vőlegény, nász stb.) A szcenáriók a kötőszókhoz hasonlóan működnek, tehát kohézióhordozók. (A fogalmi keretekkel kapcsolatban lásd még Kivonat a 12. előadás anyagából és Kivonat a 14. előadás anyagából.)

A kötőszók

Már az egy nyelven belül végrehajtott interpretáció során is fontos szerepet játszik az a kérdés, hogy mikor és miért nem használ egy szerző az általa létrehozott szövegben bizonyos kötőszókat, és milyen kötőszókat interpretál bele a szövegbe a befogadó utólag.

A kötőszók furcsa módon működnek. Explicit használatuk révén belénk rögződnek az általuk összekapcsolt megnyilatkozásokban kifejeződő események közötti relációk, s kialakul bennünk e relációk tipológiája is.

S ha ez a tipológia empirikusan már belénk rögződött, nem feltétlenül szükséges használnunk a kötőszókat, mert a megnyilatkozások által megnevezett események között ezek nélkül is feltételezzük e relációk valamelyikét.

Például: világos ok–okozati összefüggés esetén elmaradhat a mert kötőszó, elegendő csupán annyit mondani:

Nem szükséges tehát az ok–okozati összefüggés explikálása a mert kötőszóval, e megnyilatkozás nélküle is kohezív.

És ha egy bizonyos eseménypárral kapcsolatban nem rendelkezünk egy ismert relációval, a kötőszavas relációkra vonatkozó tipológiai ismereteink alapján ehhez a megnyilatkozáspárhoz is hozzá tudunk rendelni egyet. Ezt az esetet szemléltetheti egy olyan példa, mint a következő (először kötőszóval, majd anélkül):

E két esemény között nem áll fenn ismert ok és okozati összefüggés; az első esetben kauzális összefüggést implikál azonban az explicit módon jelenlevő „mert” kötőszó, a második esetben pedig mi tételezünk fel kauzális összefüggést, ha e szöveget kohezívnek gondoljuk. Az alap mindkét esetben az, hogy egyrészt ismerjük az ehhez hasonló megnyilatkozáspárok funkcionálásának módját, másrészt tudjuk, hogy vannak hiedelmek / babonák (idiosynkretikusak is), és ez elegendő egy interpretáció megalkotásához vagy egy kauzális reláció feltételezéséhez.

Az interpretatív ’kiegészítés’ problematikus lehet azonban szövegfordítás esetén. Problematikus lehet, ha a fordító – akár csak a célnyelvi olvasó munkájának jóhiszemű megkönnyítése érdekében is – a célnyelvi szövegbe beépít a forrásnyelviben meg nem lévő kötőszavakat. (Ennek következtében a fordítás esetleg olyan jelentést implikál, amelyet ha az eredeti szöveg lehetővé tesz is, nem tekinthetünk az egyetlen lehetséges interpretációnak.)

Proformák (pronómenek, proadverbiumok stb.) anaforikus és kataforikus szerepben

Anafora

Az anafora (gör. ’visszahozás’): visszautalás (ellentéte: a katafora). A szövegekben az anafora jelensége akkor áll fenn, ha egy megnyilatkozás(rész) valamely eleme totálisan vagy tematikusan, azaz csak részlegesen koreferens megelőző kifejezésekkel, vagyis referenciálisan azonos elemekre utal vissza. A totális visszautalásra példák lehetnek a nevek, főnevek vagy nominális kifejezések névmási helyettesítései, a részlegesre olyan kifejezések, amelyek egy őket megelőző kifejezéssel például hiperonim – hiponim, nem – faj, egész – rész vagy más természetű tematikus viszonyban állnak. Azt, amire visszautalunk, az anaforikus elemek, kifejezések antecedenseinek nevezzük. Az anafora egyik speciális formája az ellipszis.

Katafora

A katafora előreutalás. A katafora jelensége akkor áll fenn, ha egy szövegben valamely elem totálisan vagy parciálisan / tematikusan koreferens utána következő kifejezésekkel, vagyis előreutal referenciálisan azonos elemekre.

Hiperonímia – hiponímia

Hiperonima (gör. ’fölérendelt szó, kifejezés’): egy szót, általában főnevet, akkor nevezünk hiperonimának (tágabb jelentéskörű névszónak), ha tárgyak, dolgok, személyek, fogalmak stb. olyan osztályának megnevezésére szolgál, amelynek tagjai külön-külön is rendelkeznek valamilyen elnevezéssel; a nyelvészetben generikus főnév (nagyjából megfelel a logikából ismert nemfogalomnak).

Az osztály tagjainak külön neve: hiponima (szűkebb jelentéskörű névszó), a nyelvészetben specifikus főnév (nagyjából megfelel a logikából ismert fajfogalomnak). (Természetben található vizek – ér, csermely, patak, folyó; tengerszem stb.)

Egy specifikus főnév – dolgok, fogalmak stb. más osztályára vonatkoztatva – egyben generikus is lehet, és fordítva: egy generikus főnév is válhat specifikussá. (A hiperonímia jelensége mutatis mutandis más szófajkategóriák jelentésrendjében is megtalálható.) (Lásd még Kivonat a 14. előadás anyagából.)

Ellipszis

Az ellipszis (gör. ’kihagyás’): az anafora speciális formája. Az ellipszis a referenciálisan (referencia) azonos nyelvi elemekre való visszautalást adott szövegben, kontextusban a mondat hiányával vagy felesleges, már ismert részeinek elhagyásával valósítja meg.

Proverbumok

Tulajdonképpen igehelyettesítők, például:

„Befestettem az ablakot.”

„Én is azt csináltam.”

A szemantikai teljesség megadására nincsenek általános receptek. A fogalmi keretek, szcenáriók ad(hat)nak ugyan támpontokat, mert ha például azt mondom, hogy esküvő, akkor ezt követi a többi, ide tartozó elem is: menyasszony, vőlegény stb. Egy szövegre vonatkozóan azonban ilyen jellegű szcenáriók elég nehezen adhatók meg, ha egyáltalán megadhatók. (A teljesség érzetét egyébként sem a szöveg kelti fel, hanem a szövegben feltételezésünk szerint kifejezésre jutó tényállások, tényállás-konfigurációk teljessége.)

A rendszerszerű szenzust mint teoretikus nyelvi entitást reprezentálni szükséges. Ez döntően azoknak az elemeknek az explikációját jelenti, amelyek az interpretálandó vehikulumban textuálisan (materiálisan) jelen vannak. Ez reprezentáció így megközelítőleg a formai felépítés értelem-szemantikai interpretációja, célszerű tehát, ha annak felépítésével homomorf (nagyjából azonos) jellegű.

„Jövök holnap”

„Készülj fel, jövök holnap!”

DIKTUM, APPERCEPTUM, EVOKÁTUM

A KOHÉZIÓ

A kompozicionális kohézió konfigurációs (’felszínistruktúra-specifikus’) alapegységei az első fokú kompozícióegységek, magasabb fokú egységei pedig ezekből épülnek fel. (A kompozícióegységekkel kapcsolatban lásd Kivonat a 10. előadás anyagából.)

KOHÉZIÓHORDOZÓK

A fogalmi keretek, sémák

A kötőszók

Anafora

Katafora

Ellipszis

Proverbumok