A
KOMMUNIKÁCIÓSZITUÁCIÓ
Egy szöveg összetevőinek adekvát tárgyalásához ezt a szöveget ‘működtetnünk’
kell egy adott vagy feltételezett kommunikációszituációban. A szövegek
interpretálására és / vagy produkálására ugyanis mindig valamilyen kommunikációszituációban
kerül sor.
Ezekkel
a tényezőkkel legáltalánosabban az üzenetközvetítés általános elmélete
a kommunikációelmélet foglalkozik. Tárgya:
a kommunikáció valamennyi
fajtájának, tényezőjének, összetevőjének és funkciójának vizsgálata.
A
kommunikációelmélet nem azonos az információelmélettel, mely az
üzenetközvetítés módjait, folyamatait tanulmányozó tudományág. Az információelmélet
a beszédet / szöveget információnak tekinti,
amely megfelelő kód alapján közölhető
és/vagy dekódolható. (A nyelvi jelek előfordulási helyzetét, gyakoriságát,
a közlemény hírértékét stb. többnyire matematikai–statisztikai módszerekkel
határozza meg.)
Számos
előnyös tulajdonsága mellett a technikai értelemben vett információelmélet
káros hatással is volt a nyelvészeti kutatásokra, amennyiben például azt
az érzést keltette a kutatókban, hogy a jelentés olyan valami, ami az egyik
oldalon (az adóén) mintegy belekódolódik egy üzenetbe, a másik oldalon
(a vevőén) pedig egyszerűen csak dekódolják azt. Tehát ‘becsomagolunk’,
‘feladunk’, majd ‘kicsomagolunk’ valamit. Nem egészen erről van azonban
szó.
A KOMMUNIKATÍV FUNKCIÓK
Bühler
nyomán (az 1930-as évek közepétől) 3 fő kommunikatív funkciót különítünk
el. Ezek a (voltaképpen Arisztotelészig visszamenő) fő funkciók a következők:
(1)
kifejezés,
más szóval expresszív
funkció, mely legtöbbször visszairányul a
jeladóra. Például: Jaj!
(2)
felhívás,
más szóval apellatív funkció,
(3)
beszélés, más szóval ábrázoló funkció. Az ilyen szöveg: deszkriptív
(leíró) / denotatív (a jel tárgyára vonatkozó) / referenciális.
A
(3) deszkriptív szöveg általában kifejezésre juttat valamit, vagy
ahogyan mondani szokás, szól valamiről.
Az
(1) expresszív szöveghez voltaképpen még csak jól formált szó sem
szükséges, hiszen például felordíthatunk fájdalmunkban.
A
(2) apellatív szövegek vizsgálatához adva van a beszédtett-elmélet.
A felhívás egyébként elég gyakran lehet implicit. Például:
–
De
hideg van itt.
Ez
a megnyilatkozás jelenthet csupán egy tényközlést,
de például azt is, hogy
–
Csukd be az ablakot!
A
többi funkció ehhez a háromhoz társult hozzá a későbbiekben. A közismert Jakobsoni
modell, mely a korábbiaknál nagyobb szerepet tulajdonít a nyelvnek, az
1950-es évek végére alakult ki.
Jakobson
hat kommunikatív funkciót tart szükségesnek megkülönböztetni. Ezek a következők:
(1)
emotív
vagy önkifejező (= expresszív),
(2)
konatív
vagy valamire felhívó/felszólító (= apellatív),
(3)
referenciális
vagy valóságos vagy fiktív eseményeket közlő (=ábrázoló),
(4)
fatikus
vagy kapcsolatfelvevő, -fenntartó és –megszüntető,
(5)
metanyelvi
vagy a használt nyelv/kód működését ellenőrző,
(6)
poétikai
vagyis elsődlegesen a közleményre irányuló funkció.
Lásd
még a 2. ábrán.
referenciális
(ábrázoló)
poétikai
emotív
(kifejező)------------------------------konatív (felhívó)
fatikus
metanyelvi
2. ábra
A KOMMUNIKÁCIÓ ALAPVETŐ
TÉNYEZŐI
A
kommunikatív funkcióknak megfelelően a kommunikáció alapvető tényezői a
következők:
(1)
szövegalkotó
(a szövegalkotó szerepében működő kommunikátor),
(2)
befogadó
(a befogadó szerepében működő kommunikátor),
(3)
kontextus
(denotáció)
(4)
kontaktus
(csatorna)
(5)
kód
(nyelv)
(6)
üzenet
(megnyilatkozás, szöveg, kommunikátum).
Lásd
még a 3. ábrán.
kontextus
üzenet
feladó---------------------------------------------------címzett
kontaktus
kód
3. ábra
A
KOMMUNIKÁCIÓSZITUÁCIÓ
TÉNYEZŐI
A
kommunikációszituáció tényezőit lásd a 4. ábrán, amely a szöveg összetevőit
magában foglalja ugyan, az alkotói / befogadói modelleket (ismeretrendszereket
stb.) s a további tényezőket (hely, idő stb.) azonban nem tartalmazza.
4. ábra
A 4. ábra
szimbólumainak értelmezése a következő (szögletes zárójelben a korábban
alkalmazott szimbólumok vagy elnevezések találhatók):
KSz: kommunikációszituáció
A kommunikációszituáció
két összetevőjét „egységbe foglaló” szaggatott vonal azt kívánja kifejezni,
hogy a két félszituációnak nem kell sem azonos térben, sem azonos időben
egymással összekapcsolva lennie.
KA:
az alkotó szerepében működő kommunikátor
KB:
a befogadó szerepében működő kommunikátor
SA:
az alkotó által létrehozott nyelvi objektum mint komplex jel
SB:
az alkotó által létrehozott nyelvi objektumnak a befogadó által végrehajtott
rekonstrukciója. Másként: a SA fizikai
hordozójához a befogadó által rendelt interpretáció
TA:
az a téma, amelyről szándéka és meggyőződése szerint az alkotó – a SA
fizikai hordozóját létrehozva – kommunikál
TB:
az a téma, amelyről a befogadó – SB-re
alapozott – meggyőződése szerint az alkotó kommunikál
VeIm:vehikulum-imágó
[Ve]: a szöveg fizikai hordozójának értelmi (mentális) képe
Fo: formáció:
a szöveg formai felépítése
Se:
értelem (szenzus):
a szöveg szemantikai felépítése
Re: relátum:
a szövegen kívüli (extratextuális) jelöltet alkotó világdarab (tényállás-konfiguráció)
ReIm: relátum-imágó
[Re]: a szövegen kívüli világdarab értelmi (mentális) képe
Az
alkotó és a befogadó számára komplex jelként csak a Ve fizikai hordozó
a közös. A SA
és SB
nagy valószínűséggel minden esetben különbözik. (Ezt kívánja kifejezni
az a mód is, ahogyan összetevőik ábrázolva vannak.)
Egy
kommunikáció eredményes végrehajtása csupán azt kívánhatja meg, hogy SA
és SB
az adott kommunikációszituáció szempontjából lényeges összetevőikben egyezzenek
meg. (Adott esetben a TA
és TB
is különbözhetnek egymástól.)
K
o m m u n i k á l t k o m m u n i k á c i ó s z i t u á c i ó
A
nyelvi objektumok egy része olyan tágabb értelemben vett kommunikátum,
amelyben egy teljes kommunikációszituáció fejeződik ki. Ha ez az eset áll
fenn, a 4. ábraSA
és SB
szimbólumai helyére közvetlenül nem e szövegek összetevőit, hanem egy KSz-szel
analóg kommunikációszituáció szimbólumait kell behelyettesíteni. Ez utóbbit
„másodlagos vagy kommunikált kommunikációszituáció”-nak nevezhetjük. Például
Vas István Második párbeszéd két ismeretlen között című
verse így kezdődik:
Hogy
állsz? – Készen vagyok.
–
Ebben a nyári alkonyatban?
–
Épp most...
E
költeményben egy kommunikációszituációban két (szimbolikusan értendő) ismeretlen,
akik voltaképpen Vas István két énjét reprezentálják, folytat egymással
kommunikációt. Ez a kommunikáció azonban – a 4. ábrát tekintve – a SA
helyén zajlik le. A versben egy dialogikus kommunikáció került monologikus
kommunikációs keretbe. (Lásd még Kivonat a 9.
előadás anyagából, 8. ábra.)
AZ
ALKOTÓ ÉS A BEFOGADÓ SZEREPÉBEN MŰKÖDŐ KOMMUNIKÁTOR
A
fenti példa talán annak megvilágítására is alkalmas, hogy miért váltották
fel az adó és a befogadó terminusokat az alkotó és a befogadó szerepében
működő kommunikátor terminusok. Miként látható, ezek nincsenek egyszer
s mindenkorra rögzítve, sokkal inkább szerepekről van szó. Mert a két (szimbolikusan
értendő) ismeretlen a versen belül végig váltogatja a szerepét. Hol az
egyik az alkotó, a másik a befogadó, és fordítva, ahogyan ez normál dialogikus
helyzetben általában lenni szokott.
Végső
soron az egész kommunikációs séma behelyettesíthető még egyszer a SA
helyére, s így felhasználható a legkülönbözőbb szövegtípusok elemzésére.
A mindennapi kommunikáció elemzésére éppúgy, mint mondjuk Platon dialógusainak
vizsgálatára.
D
i s c o u r s e a n a l y s i s - t e x t a n a l y s i s
A
4. ábrán bemutatott kommunikációs sémát tekintve, a szövegtani kutatásnak
két fő ága alakult ki.
(1)
Az egyik ág kizárólag olyan szövegek vizsgálatára vállalkozott, amelyek
élőbeszéd
által létrehozott konverzációk (társalgás,
beszélgetés) eredményeként jönnek létre. Ezt a legkülönbözőbb néven nevezik: konverzációanalízis,
diskurzusanalízis stb., s kizárólag ilyen (dialogikus) kommunikációra
alkalmazzák.
(2) Elválasztották ettől az írott vagy egyéb más
fix (nyomtatott) formában létrehozható szövegekkel történő kommunikációt,
tehát a szövegelemzést vagy textanalízist.
Kezdetben
úgy látszott, hogy ez a két kutatási ág két különböző irányba indul. Később
azonban kiderült, hogy nemcsak különböznek egymástól, hanem nagymértékben
hasonlítanak is egymásra. Csak egyetlen példa a hasonlóságukra:
amikor
egy írott szöveget olvasunk, azt nemcsak látjuk, hanem halljuk is, belső
hallással.
S
hogy ez a belső hallás mennyit változtathat a szövegen, annak jelentésén,
könnyen meggyőződhetünk róla, ha belehallgatunk olyan lemezekbe, amelyeken
ugyanazt a szöveget (verset) különböző interpretátorok adják elő. A különböző
előadások lexikális (jelentéshordozó) anyaga ugyanaz marad, de azáltal,
hogy más (az adott előadó belső hallását is kifejező) intonációval (hanglejtéssel,
hanghordozással), más prozódiával halljuk a szóban forgó szövegeket, esetleg
más jelentést is rendelünk hozzájuk. (Lásd még Kivonat
a 8. előadás anyagából.)
A
konverzációanalízis
tehát összekapcsolja a két kommunikátort, és az élőbeszédre szorítkozik,
a szöveganalízis viszont egyrészt írott szövegekkel foglalkozik
inkább, másrészt nem köti meg azt, hogy a kommunikációszituáció két fele
minden esetben azonos térben és azonos időben kapcsolódjék össze.
A
magyar nyelv szövegtanának álláspontja igen határozott ebben a kérdésben. Tolcsvai
Nagy Gábor szerint a szöveg fogalma
az írott és a beszélt szövegekre egyaránt kiterjed, megkülönböztetésük
elvi síkon nemigen motiválható, ezért „mindkét jelzett kategóriát a szövegtan
részének tekinti” (Tolcsvai:
A
magyar nyelv szövegtana, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. 13),
ami lényegében összhangban áll az idegen nyelvű szakirodalomban a tudományterület
megnevezésére szolgáló terminus technicusok (textlinguistics,
discourseanalysis
stb.) referenciájával. (Csak zárjelesen jegyzem meg, hogy a magyar nyelvű
„szövegtan” kifejezésnek más nyelveken nincs pontos megfelelője.)
Tolcsvai
Nagy Gábor az etnometodológiai alapú társalgáselemzés
– fordulóra, szoros vagy szomszédsági párokra, beszélőváltásra stb. vonatkozó
– eredményeit Schegloff – Sacks
(Opening up closing. Semiotica, 7. 1973. 289-327), illetőlegSacks
– Schegloff – Jefferson (A simplest systematics for the organization
of turn-taking for conversation. Language, 1974. 696-735) alapján
vázolja, s egy egyszerű, kétfordulós párbeszéd narratív parafrázisával,
illetőleg a két variáns egybevetésével mutatja ki a dialogikus és
a monologikus szövegek hasonlóságait a mellérendelő viszonyok, a
fogalmi sémák stb. tekintetében (A
magyar nyelv szövegtana, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest,
2001. 300 kk.).
Az
egyik legtekintélyesebb nemzetközi bibliográfia, a Bibliographie
Linguistique de l’ Année vonatkozó szekciója címében is aText
linguistics
– Linguistique de texte kifejezést használja.
A
társalgásról
A
kommunikációszituációnak az alkotói / befogadói modellekkel (ismeretrendszerekkel)
stb. kiegészített sémáját lásd az 5. ábrán.
5. ábra
Az
5. ábra újonnan bevezetett szimbólumainak értelmezése a következő:
Koszi: kommunikációszituáció
PC
= KA: producens
RC
= KB: recipiens
SP
= SA
SR= SB
tP:
az alkotás ideje
tR:
a befogadás ideje
lP:
az alkotás helye
lR:
a befogadás helye
DIP:
az alkotó domináns intenciója
(szándéka)
BTp:
tipológiai bázis (globális hatáskörű)
BI:
interpretációbázis-konfiguráció (globális hatáskörű)
B1...
: lokális bázisok
H:
hipotézisek
Y:
motivációk
#:
diszpozíciók
AZ
ALKOTÁS ÉS A BEFOGADÁS IDEJE ÉS HELYE
E
négy tényező között különböző kapcsolat lehetséges: azonos hely, azonos
idő (például beszélgetés); azonos hely, különböző idő (például egy üzenet
az íróasztalomon); különböző hely, azonos idő (például telefonbeszélgetés);
különböző idő, különböző hely (például Homéroszt olvasva). A lényeg az,
hogy e tényezőket nem szükséges szorosan összekapcsolni, azonosaknak tekinteni.
A
DOMINÁNS INTENCIÓK
Az
intenció
általánosságban
az a szándék, amely a szöveg létrehozását, illetőleg befogadását meghatározza.
Az intenciók típusait a különféle kommunikatív funkciók (önkifejezeő, felhívó,
referenciális, fatikus, metanyelvi, poétikai stb.) gyakorlásának a szándéka
szabja meg. E szándék általában nem tárgyiasul teljesen, a tárgyiasulásban
ugyanakkor szándéktalan kommunikatív funkciók is megnyilvánulhatnak.
A DIP
és a DIR
az adott kommunikációszituációban ténylegesen vagy feltételezetten ható
kommunikatív
funkciók konfigurációjának kiválasztására irányul. Más szóval arra,
hogy miért hozza létre / fogadja be a szöveget a kommunikátor. (Arra vonatkozóan
azonban, hogy miért hozza létre a kommunikátumot a producens, csak hipotéziseket
fogalmazhatunk meg.)
ISMERETRENDSZEREK,
HIPOTÉZISEK, MOTIVÁCIÓK, DISZPOZÍCIÓK
Az
ismeretek részben szöveg- és kommunikációszituáció-tipológiai ismereteket
/ modellbázisokat (BTp),
részben jelösszetevőkre és / vagy interpretációs lépésekre vonatkozó ismereteket
/ modellbázisokat (B…),
részben pedig világra vonatkozó ismereteket (M) foglalnak magukba.
Ezen
ismeretek / modellbázisok közül a domináns szerepűek a szöveg- és kommunikációszituáció-
tipológiaiak (BTp).
(Alapvetően ezek alkalmazása/működése
határozza meg az alkotás / befogadás céljára szolgáló interpretációbázis-konfigurációt
(BI).)
–
a kommunikátorok pszichofizikai állapota (nem patologikus, patologikus
stb.),
–
az intézményesült szituácókonvenciók (köznapi, hivatali, jogi, tudományos,
vallási, irodalmi stb.),
–
az alkotás és a befogadás idő- és helyparamétereinek viszonya,
–
az alkotó és a befogadó kompetenciájának egymáshoz és a kommunikátum
témájához való viszonya és
–
a domináns intenciók.
Az
ismeretek / modellbázisok adott kommunikációszituációbeli alkalmazását
/ működését, illetőleg az interpretációs lépések végrehajtását a (H) hipotézisek,
az (Y) (relevancia)motivációk és a (#)
pszichofizikai diszpozíciók konfigurációja irányítja / vezérli.
AZ
INICIÁLÓ ELEM
A
kommunikációszituáció következő tényezője az alkotás és a befogadás folyamatának
iniciáló (’kezdeményező, kiváltó’) eleme.
Szövegalkotáskor
az iniciáló elem:
általában
egy ténylegesen adott objektum vagy tényállás-konfiguráció
(Re = relátum), vagy egy ilyennek a mentális
(értelmi) képe, de nem szükségképpen.
A
nem
szükségképpen megszorítás azt jelenti, hogy a domináns alkotói intenciónak
nem feltétlenül kell olyan (kommunikatív) funkciókonfiguráció
megválasztására irányulnia, amely a referenciális
funkciót is tartalmazza.
Konkrét
költészet
Ez a
funkciókonfiguráció állhat például a poétikai, a metanyelvi és a konatív
funkcióból. Más szóval ez azt jelenti, hogy a szövegalkotó egy nyelv- és
konvenciórendszer alkalmazhatóságának a lehetőségeit kívánja kutatni művében,
esetleg anélkül, hogy ‘közben’ ténylegesen kommunikálni kívánna valamit
(beszélni kívánna valamely extralingvisztikai objektumról vagy tényállás-konfigurációról).
Ilyen
domináns intencióval hoznak létre szövegeket például a konkrét
költészetképviselői. Természetesen az ő szövegeket is szabad,
sőt kell is interpretálni, de nem muszáj minden áron jelentésük (re-)konstruálására
(is) törekedni. (A konkrét költészettel kaocsolatba lásd még Kivonat
a 9. előadás anyagából.)
Szövegbefogadáskor
az iniciáló (befogadást kiváltó) elem:
az alkotó által létrehozott nyelvi objektum fizikai hordozója
(Ve = vehikulum).
A
KOMPLEX
JELEK (JELKOMPLEXUMOK / JELKOMPLEXUSOK)
A
kommunikációszituáció következő tényezője az alkotás / befogadás során
alkotott nyelvi jel(ek), objektum(ok), jelkomplexus(ok): SP
és SR.
A SP
és SR
alapállásszerűen különbözőek. Ez azokban az eltérésekben leli magyarázatát,
amelyek az alábbi ismeretek / tényezők között állnak fenn:
–
a kommunikátorok (BTp)
szöveg- és kommunikációszituáció-tipológiai ismeretei,
–
a kommunikátorok (B…)
jelösszetevőkre / interpretációs lépésekre vonatkozó ismeretei,
–
és az ezek alkalmazását vezérlő (H) hipotézisek és (Y) relevanciamotivációk
között.
Azonosnak
elvileg csak a szöveg fizikai hordozója (manifesztációja): Ve tekinthető,
gyakorlatilag azonban az sem mindig az, éspedig: a kommunikátorok (#)
pszichofizikai diszpozícióinak különbségei miatt.
CSATORNA
Az
alkotó és a befogadó között közvetítő csatorna lehet:
–
auditív (például rádió),
–
audiovizuális (előadóest, tévé stb.),
–
és vizuális (például könyv).
A csatorna
terminus a(z érzékszervi) befogadás (percepció) módjára utal. A különböző
csatornákon történő befogadástípusok között nyilvánvaló különbségek vannak.
Amikor például a tanár felolvas egy verset, felolvasni csak értelmezve
tudja. Amikor viszont elolvastat a tanulókkal egy szöveget, azaz részükről
kizárólag vizuális befogadásról van szó, egy ilyen interpretáció nem áll
a diákok rendelkezésére.
KOMMUNIKÁCIÓVAL
KAPCSOLATOS KIFEJEZÉSEK
Egy
kutató körülbelül 300 olyan – a kommunikációval kapcsolatban használt –
angol nyelvű kifejezést gyűjtött össze és elemzett, amelyek azt mutatják,
hogy ezek a többnyire metaforikus kifejezések a ‘szállítás’ szektorából
származnak (A. Ortoni
(ed.): Metaphor and Thought, Cambridge, 1979.). A hátterükül szolgáló
alapképlet az, hogy:
„egy feladó becsomagol egy jelentést –> azt
elküldi –> a vevő pedig (az érkezési oldalon) kicsomagolja azt”.
Természetesen
más nyelvek is élnek ilyen metaforikus kifejezésekkel. Lásd például:
„nem
tudja szavakba foglalni,
amit mondani akar”
„hiába
beszélek, amit mondok, nem ér
el hozzá”
„nem
jutott el hozzá, pedig neki címezték” stb.
Ezek
azonban félrevezető metaforák, az információelméletből átvett ‘kódolás’,
‘dekódolás’ terminusokhoz hasonlóan. Kissé manipulálhatnak bennünket. (A
metaforákkal kapcsolatban lásd még Kivonat a 7.
előadás anyagából és Kivonat a14. előadás
anyagából, Az inferenciáról.)
Mert
meglehet ugyan, hogy az adó egy számára világosan meghatározott jelentést
„csomagol” verbális matériába, a vevő azonban – akár az adóval egyező,
akár attól eltérő helyen és időben – általában nem ugyanazt a jelentést
„csomagolja ki”. Az üzenet egy olyan „csomag”, amelynek tartalma a kicsomagolás
mikéntjétől (is) függ.
A jelentésnek ez a természete
kívánja meg, hogy nagyobb figyelemmel folytassuk a szövegek jelentéscentrikus
interpretálását, és nagyobb türelemmel folytassunk mindenfajta kommunikációt.
Ha lehet, ne csattanjunk fel mindjárt, mondván: „Miért mondod ezt?”, „Miért
bántasz?”, „Miért sértegetsz?” stb., mert hátha nem ezt a „csomag”-ot akarta
a feladó hozzánk eljuttatni.
