Alapkérdések
A
komplex jel (signum verbale) összetevőinek vizsgálatakor célszerű abból
az alapkérdésből kiindulni, hogy tulajdonképpen mit vagy miket csinálunk
mi a szövegek elemzésekor, és milyen módon.
1.
Első megközelítésben e kérdésre azt válaszolhatni, hogy:
megpróbáljuk
a szöveg formai és jelentéstani felépítését feltárni.
Kérdés azonban, hogy a feltárható
/ feltárandó formai és jelentéstani felépítés (architektonika) valóban
benne vannak-e a szövegben, más szóval: milyen módon, milyen jelleggel
tárhat fel az interpretátor ilyen vagy olyan formai és jelentéstani felépítést.
2. Második megközelítésben a
feltett alapkérdésre célszerűbb a következő választ adni:
szövegelemzéskor
a szöveghez hozzárendelünk
egy formai
és jelentéstani felépítést.
E hozzárendelés függ az alkalmazott teóriától, metodológiától, azaz teóriaspecifikus.
A
teóriaspecifikus hozzárendelést illetően gondoljunk például prozódiai,
metrikai-ritmikai kérdésekre. Ugyanahhoz a vershez – az alkalmazott teória
függvényében – hozzárendelhetünk hangsúlyos és időmértékes szerkezetet
is, vagy tulajdoníthatunk neki szimultán ‘technikát' anélkül, hogy a szöveg
bármit is változott volna.
3.
Nem biztos, hogy célszerű feltennünk azt a kérdést, hogy mi
a szöveg jelentése. Mert a szöveg inkább potenciális jelentéshordozó,
mintsem egy fix jelentéssel rendelkező objektum. (Vö. Umberto
Eco: A nyitott mű, Budapest, 1976.)
4.
Azt a kérdést sem igen célszerű feltenni, hogy mit akart a költő mondani,
vagy mi a költő üzenete. Ahogy mondani szokás: ha egy mű tartalmát
el lehet mondani, az a legbiztosabb jele annak, hogy a szóban forgó alkotás
rossz. Másfelől nem árt, ha eszükbe jut az Arany János-i „gondolta a fene”.
Vagy például az Énekek éneke, amely minden bizonnyal szerelmi költeményként
született, de amikor a szent könyvek közé másolták, az istenség és a választott
népe közti viszony allegorikus ábrázolásává vált.
Adott
esetben teljesen mindegy, hogy az alkotó mit akart a szöveghez rendelni.
Szépirodalmi szöveget különben sem úgy olvasunk, hogy az mit mond nekünk.
Mert egy szövegben nem csak azt a jelentést lehet megtalálni, amit az alkotó
hozzárendelt. Egy csomó szöveget régen nem olvasnánk, régen elfelejtettünk
volna, ha megtaláltuk volna bennük azt a bizonyos jelentést. Ám
a szövegek jelentős része újraolvasásra ingerel bennünket (olykor még a
tudományos szövegek egy része is). A szöveg jelentését mi hozzuk létre
a mindenkori ismereteink felhasználásával.
5.
A szöveg természetesen irodalomtörténetbe ágyazott objektum is.
De arról, hogy a szerző szándéka mi lehetett a szöveggel, csupán hipotéziseink
lehetnek. E tekintetben lényeges lehet a kortárs interpretációk vizsgálata
is.
6. Egy-egy szöveg akkor is ’mond’
valamit, akkor is hozzárendelhetünk jelentést, ha sem a keletkezéstörténetére,
sem pedig az alkotójára vonatkozóan nem rendelkezünk semmiféle ismerettel.
Miért kellene például Pilinszky Négysorosának interpretálásához
a következő dialógusrészletet ismernünk?
–
Mi motiválta ezt a verset?
–
A feleségem, amikor elhagyott, égve hagyta a villanyt, az utolsó sor pedig
arra utal, hogy aznap volt a válóperem.
És
miért kellene egy interjúrészlet ’információit’ az elemzendő alkotással
szemben előnyben részesítenünk? (Persze az ilyen információk érdekesek,
izgalmasak – főként pszichológiai szempontból.)
7.
A szöveghez nemcsak hozzárendelünk egy jelentést, hanem értékelünk
is a befogadás során. Az értékelést legtöbbször saját értékrendünk alapján
végezzük el. Egy novellában, regényben vannak szimpatikus szereplők, akik
tetszenek nekünk, s vannak kevésbé szimpatikusak, akikről esetleg több
rosszat gondolunk, mint ami a szövegben ténylegesen kifejezésre jut. Hagyjuk
argumentálni a tanítványainkat is. A legfőbb értékelő a kritikus. Az értékeléstől
csupán a teoretikus tekinthet el, jóllehet akarva-akaratlanul ő is értékel.
(Vö. Kivonat
a 4. előadás anyagából.)
A KOMPLEX JEL, A JELKOMPLEXUM
ÖSSZETEVŐI
A
szöveg összetevőihez lásd a 6. ábrát.
6. ábra
Az
ábrán a S – a görög szemeion ’jel’ szó kezdőbetűjeként
– a
jelkomplexust szimbolizálja.
Az
ábra (a S alatti vonallal) kifejezi, hogy a
szöveg a jelölő és a jelölt viszonya, egysége.
A
jelölő oldal a szignifikáns: Ss, a jelölt oldalt a szignifikátum:
Sm, a szöveg tulajdonképpeni jelentése. (A szignifikáns és a szignifikátum
között a szignifikáció, a jelölés relációja áll fönn.)
A
VEHIKULUM
A
szövegfeldolgozás során a befogadó először a kommunikátumnak tekintett
nyelvi objektum fizikai
megnyilvánulásával, hordozójával (a szövegtesttel) találkozik.
Egy
retorikából, irodalomelméletből átvett terminussal
a
szöveg fizikai hordozóját vehikulumnak
nevezzük, s a Ve szimbólummal utalunk rá. (A vehikulumot nem tekintjük
a szöveg részének.)
A
befogadási folyamat iniciáló (kiváltó) eleme az esetek túlnyomó többségében
a vehikulum. Ez alól kivételnek tekinthető például
–
a hallucináló ember szöveghallása
–
vagy a misztikusok látomásaiban megjelenő kommunikátumok,
ezekben
az esetekben ugyanis az befogadás iniciáló eleme nem egy adott vehikulum.
A
vehikulumot
az oktatás gyakorlatában képezheti:
(a)
a könyvbeli nyomtatott szöveg, amit ‘eredeti’ vehikulumnak tekinthetünk,
(b)
s a tanár elmondása, amit ‘közvetített’ vehikulumnak tekinthetünk, hiszen
a szöveg tanári előadása már interpretáció eredménye.
Az
oktatásban az eredeti és a közvetített vehikulumot célszerű felváltva alkalmazni.
Az írott / nyomtatott vehikulum befogad(tat)ása tetszés szerint megismételhető,
míg a közvetített vehikulum többszöri olvasáskor más és más, s ennek következtében
interpretációs zavarok keletkezhetnek tanítványainkban. Ezt úgy lehet elkerülni,
hogy a tanár magnóra, esetleg videóra veszi fel a szöveget, ami azonos
közvetítő vehikulumot eredményez minden visszajátszáskor.
Példaelemzés
A szöveg vehikulumával kapcsolatos kreatív-produktív
gyakorlat
A MÉDIUMOK
A médiumok
(közvetítő közeg / anyag / matéria) lehetnek:
1.
természetesek,
ilyen például a kézírás (vagy chirografikus írás)
2.
és mesterségesek, ilyen például a nyomdai (tipografikus) írás, továbbá
a gépírás (vagy daktilografikus írás).
A(z
1) természetes médiumok lehetnek:
1.1.
verbálisak;
ide tartozik például a siketek ’beszéde’, a jelelés is vagy a hajósok
zászló-nyelve stb.
1.2.
paraverbális
médiumok. Ezekkel szorosan véve a paralingvisztika foglalkozik.
A
paralingvisztika az a tudományág, amely
egyfelől
a beszélő gesztusaiban, testtartásaiban, cselekvéseiben megnyilvánuló nyelvvel,
másfelől
a nyelv adott személyre / személyekre jellemző aspektusaival foglalkozik.
A
paraverbális
médiumok a következők:
1.2.1. gesztus, mimika,
1.2.2. proxemikus és kronemikus elemek:
ezek a beszélők egymáshoz való térbeli és időbeli viszonyát fejezik ki.
Általában szociokulturálisan determináltak,
1.2.3.
dermikus,
vagyis bőrre vonatkozó elemek, például az arcpír stb.,
1.2.4.
termikus,
vagyis hőre vonatkozó elemek, izzadás stb.,
1.2.5.
a szűken vett paralingvisztikus médium: a hangzó nyelvnek az a szektora,
amely nincs közvetlen kapcsolatban a kommunikációval (a beszélő
hangulata,
életkora,
neme
stb.).
1.3.
nonverbális
médium: tulajdonképpen minden más: ruházat, haj, ékszerek, smink, környezet,
zörejek stb.
A
vehikulum közvetítő anyaga (mediális matériája: MedMa) tartalmazhatja a
felsorolt elemeket is, ezért adott esetben lényeges lehet a különböző médiumok
szerepe, illetőleg a különböző médiumok egymáshoz való viszonyának szerepe
a kommunikációban.
FIGURA ÉS NOTÁCIÓ
A
vehikulumot a szöveg fizikai hordozójaként, azaz fizikai objektumként
értelmeztük. A vehikulum azonban egyben szemiotikai
objektum is. Mert nyilvánvalóan nem egy olyan fizikai valami,
mint például a kréta ebben a kontextusban. Természetesen a kréta is lehet
szemiotikai objektum. Rá vonatkozó kérdéseket tehetnék fel, megkérhetném
a hallgatókat, hogy válaszoljanak ezekre a kérdésekre, ha a választ igaznak
találom, bólintanék, ha hamisnak, nemet intenék stb. Ebben a pillanatban
a kréta szemiotikai objektummá, a közöttünk folyó dialógus részévé válna.
Ilyen módon végső soron minden fizikai objektum szemiotikai objektummá
is válhat A krétával szemben viszont a szöveg
eredendő kommunikatív természete folytán fizikai, egyben szemiotikai
objektum is.
tágan
értelmezett: fizikai szemiotikai
és
szűkebb értelemben vett:nyelvi
szemiotikai aspektusa között.
A
vehikulum
fizikai szemiotikai aspektusa:
a figura
(a 6. ábrán egy kalligrafikus F betű jelöli)
nyelvi
szemiotikai aspektusa
pedig:
a notáció
(a 6. ábrán egy kalligrafikus N betű jelöli).
A
figura
terminusa
szöveg fizikai oldalára utal. Egy magyarul nyomtatott szöveg lehet
valaki számára ténylegesen csak fizikai objektum, ha egy árva szót sem
tud magyarul. Többnyire azonban olyan természetű, hogy az is tud vele valamit
kezdeni, aki nem érti a szöveg nyelvét. Látja, hogy vannak benne ponttal,
felkiáltójellel stb. lezárt szósorok, s megkísérli például elolvasni, esetleg
megpróbálja megállapítani, hogy versről vagy inkább prózáról van szó stb.
A
notáció
terminus
– szemben a figurával – a verbális objektum jelölő,
nyelvi oldalára
utal. Notációval csupán a verbális, a zenei és néhány más technikai–szimbolikus
médium (a matematika, logika, kémia stb. formulanyelve) rendelkezik, s
egy picit talán a tánc is.
A
VEHIKULUM
MEDIÁLIS MATÉRIÁJA
A
vehikulum mediális matériája (MedMa) – vagyis a szöveg fizikai hordozójának
közvetítő anyaga –
az alkotó és a befogadó között közvetítő csatorna jellegétől – auditív,
audiovizuális
vagy vizuális voltától – függően más és más. A
különféle médiumkonfigurációk anyagát, szintjeit és elemeit mind a figurális
(fizikai szemiotikai), mind pedig a notációs (nyelvi szemiotikai)
aspektusra vonatkozóan értelmezni szükséges.
Auditív
csatorna (például rádió) kizárólagos alkalmazása esetén:
–
a figura elsődleges (primer) közvetítő anyaga az emberi
hang,
–
a notációé pedig az artikulált hangkonfiguráció.
Ezek
rendelkeznek:
–
fonikus, prozodikus, esetleg muziko-vokális,
–
valamint (szűkebb értelemben vett) paraverbális összetevőkkel. (Ez az,
amit a szövegmondó hangja fejez ki, s kisebb-nagyobb mértékben módosíthatja
a jelentést. Vö. például Latinovits <–> Mensáros stb.)
Audiovizuális
csatorna esetén (például egy előadóesten, tévében):
a
figura
és a notáció mediális matériája (az auditív csatornán történő befogadáshoz
képest) kibővül a következőkkel:
– a tágabb értelemben
vett paraverbális összetevőkkel (gesztus, mimika stb.)
– és a nonverbális
elemekkel (ruházat, smink, környezet stb.).
(Mindkét
összetevőnek lehet figurális és notációs aspektusa is.)
Vizuális
csatorna kizárólagos alkalmazásakor (például olvasáskor):
– a
figura
elsődleges közvetítő anyaga: az emberi hang chirigrafikus (kézírásos) /
daktilografikus (gépírásos) / tipografikus (nyomdai) manifesztációjának
anyaga. Ez a következő összetevőkkel rendelkezhet:
–
semleges
(neutrális)
grafikus: ez a vizuális csatorna alkalmazásakor minden esetben meglévő
grafikus összetevő,
–
paragrafikus:
ez a beszélt nyelv parafonikus sajátosságainak megfelelő paralingvaösszetevő
(például a dialógus reprezentációjaként a gondolatjel),
–
kalligrammatikus
grafikai: ez a lexikai elemekből alkotott ikonikus összetevő.
–
grafikus
ikonikus: képi illusztrációk (például fotók)
–
grafikus
diagramatikus illusztrációk (függvények, diagrammok stb.).
–
a notáció elsődleges közvetítő matériája pedig: az
artikulált hangkonfiguráció reprezentációja, azaz betű- vagy más szimbólumkonfiguráció.
A
számba vett mediális matériákat (és összetevőiket) a vehikulum valamennyi
médiumaira vonatkozóan külön-külön, azaz médiumspecifikusan kell meghatározni.
Az
elsődleges (primer) mediális matériák mellett megkülönbözethetünk másodlagos
(szekunder) matériákat is. Arról van szó tudniillik, hogy például vizuális
csatornán történő befogadáskor, tehát egy szöveg olvasásakor halljuk
is azt. Más szóval: elsődlegesen olvasunk, másodlagosan azonban
hallunk
is. (Ezt juttatja kifejezésre szövegmeghatározásunk (2) pontja is: „az
írott vagy nyomtatott forma mellett elengedhetetlenül szükséges a lehetséges
akusztikai formák figyelembevétele” – lásd Kivonat
a 3. előadás anyagából).
Ez
a belső hallás olyan jelentős szerepet játszhat a szöveg interpertációjában,
hogy adott esetben 'reprezentálnunk' is szükséges. (Lásd például Petőfi
S. János - Vass László: Versek analitikus-kreatív megközelítése. Baka István:
Ősz van az űrben. In: Petőfi S. János, Bácsi János, Benkes Zsuzsa, Vass
László: Szövegtan és verselemzés. Pedagógus Szakma Megújítása Projekt
Programiroda, Budapest, 1993.73-117: 80-81.) S ha nem áll módunkban 'reprezentálni',
hogy hogyan hallottuk a szöveget, akkor nehéz olyan analízist produkálni,
amelyről interszubjektív vitát lehet folytatni. Mert a vita jelentős részben
abban fog kimerülni, hogy Mért mondtad ezt?, Hogy gondoltad azt?, Én
így értettem, Én úgy értettem stb., ahol az „így értettem” nem közvetlenül
arra fog vonatkozni, hogy szemantikailag hogyan értette, hanem arra, hogy
hogyan hallotta belső hallásával a szöveget a vitapartner.
A
társalgáselemzés és a szövegelemzés kapcsán is felvetődött már a belső
hallás kérdése. A két kutatási ág főként emiatt találkozik. A társalgáselemzés
során bevezetett, illetőleg alkalmazott notációs (jelölési) rendszerek,
transzkripciós (átírási) szisztémák e belső hallás miatt lépnek be a szövegelemzésbe
is. A konverzációanalízis mintájára kezdtek el
olyan transzkripciós rendszerek kialakításán gondolkodni, amelyeket viszonylag
könnyen meg lehetne tanítani az empirikus kutatásokba bevont személyekkel,
hogy aztán ezek birtokában képesek legyenek lejegyezni azt, hogy ők hogyan
hallják a szöveget (belső hallásukkal). Olyasféle ez, mint ami a régi retorikai,
poétikai oktatás keretében is folyt: itt van egy vers, tessék hozzárendelni
egy lehetséges prozódiát, metrikai-ritmikai struktúrát stb. (Lásd még Kivonat
az 5. előadás anyagából.)
A VEHIKULUM-IMÁGÓ
A
vehikulum az interpretáció iniciáló (kezdeményező) eleme, de nem része
a szövegnek. Ez a következőkben leli magyarázatát.
Az
interpretáció során a befogadó nem magát a vehikulumot, a komplex jel fizikai
megnyilvánulását, hanem annak benne kialakult értelmi (mentális) képét
(imágóját) elemzi. Ez elvileg könnyen belátható,
gyakorlatilag egyszerűen igazolható.
Rádióhallgatás
közben például az elhangzott információkat mentálisan tárolni kell, mert
ellenkező esetben nem tudnánk mihez kapcsolni az újabb információkat. Normál
dialogikus helyzetben sem áll a kommunikátorok rendelkezésére más, csak
a mentális kép (hiszen a szó, az artikulált hangkonfiguráció elszáll).
Hogy
ez a mechanizmus mennyire erős, jól példázza az is, hogy kefelevonatok
korrektúrájakor (vagy valamely szöveg begépelésekor) sok hiba marad(hat)
ugyanazokban a szavakban, éspedig azért, mert a korrektor (vagy az adatrögzítő)
egy globális értelmi képpel (imágóval) rendelkezik az adott szavakra vonatkozóan,
s ilyenformán átsiklik a figyelme a hibákon.
A
vehikulum mentális képe a
vehikulum-imágó: VeIm [korábban Ve].
A
vehikulum
fizikai szemiotikai, illetőleg nyelvi szemiotikai
arculatának megfelelően a vehikulum-imágónak is két aspektusa van:
–
az egyik a figura,
–
a másik a notáció függvényében áll.
Az
akusztikus imágók elsősorban versek elemzésekor, a vizuális imágók pedig
kalligrammák és a konkrét költészet ’vizuális szöveg’-einek interpretálásakor
játszanak fontos szerepet. De egyikük sem hagyható figyelmen kívül más
típusú szövegek befogadásakor sem.
A
vehikulum-imágó(k) létrehozását az interpretátor szöveg- és kommunikációszituáció-tipológiai
ismeretei (BTp
modellbázis) vezérlik (lásd Kivonat az 5. előadás
anyagából, 4. ábra).
A
vehikulum-imágó – mint a vehikulummal analóg felépítésűnek tekinthető mentális
kép – nem teoretikus nyelvi entitás, ezért bemutatásával kapcsolatban inkább
az indikátor terminust célszerű használni (mint a teoretikus nyelvi entitások
esetén alkalmazott reprezentáció műszót).
Példaelemzések
A FIGURA, A NOTÁCIÓ
ÉS A BEKEZDÉS
A
bekezdés
a prózai szövegek fizikai megjelenési formájának (vehikulumának) az írásban
általában beljebb kezdett első sorral, a beszédben többnyire hosszabb szünettel
elkülönített, alakilag és / vagy akusztikailag, egyes hagyományos felfogások
szerint tartalmilag is összefüggő egysége, része.
Úgy
tűnik azonban, hogy a bekezdések valójában nem
notációs, hanem figurális egységek. Ha a bekezdés notációs egység lenne,
akkor például egy sorkiegyenlítéssel, bekezdések nélkül legépelt szöveget
mindenki azonos módon szegmentálna.
A
bekezdések inkább érzékszerveinkkel felfogható fizikai, más szóval figurális,
nem pedig egy jelölésrendszert tükröző nyelvi, más szóval notációs egységek.
A prózai szövegek bekezdésstruktúráinak lényegi hordozói ugyanis nem a
nyelvi megformálásokban, hanem a hozzájuk rendelhető tényállásokban vannak.
A bekezdések ilyenformán nem rendszerszerű, nem szisztematizált és egykönnyen
nem is szisztematizálható egységek.
TolcsvaiNagy
Gábor értelmi és funkcionális, csak részlegesen elkülönülő egységnek
tekinti a bekezdést, melyet valamilyen előtérben álló téma vagy értelemszerkezet
fog egybe, s a nagyobbrészt azonos szövegfókuszok, a tematikus
progresszió, a mellérendelések, a fogalmi sémák, a nézőpont, valamint
a tér- és időviszonyok strukturálják (lásd A
magyar nyelv szövegtana, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest,
2001. 291 kk.).
Példaelemzés
A szöveg makrofelépítésével kapcsolatban
