BEVEZETÉS A SZEMIOTIKAI SZÖVEGTANBA
 
 

Előzetes megjegyzések

Bárkinek bármilyen legyen is a személyes viszonyulása a nyelv transzformációs generatív elméletéhez, azt el kell ismernie, hogy:
 

ez az elmélet olyan módszertani problémafelvetést indított el, amelynek számottevő hatása volt az egész nyelvtudomány további fejlődése szempontjából.
A transzformációs generatív mondatgrammatikai elmélet keretén belül a szintaxis hamarosan kiegészült egy tartalmi-szemantikai komponenssel, de még az ily módon kiterjesztett elmélet is:
sok kutató számára alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a nyelvi valóság leírásának alapvető eszközeként szolgáljon.
Következésképpen:

 

– egyre többen hangoztatták a pragmatikai tényezők jelentőségét, megindultak az úgynevezett pragmalingvisztikai kutatások,

– egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a beszédaktus-elmélet területére tartozó jelenségek iránt (ez olyan nyelvelmélet, mely a nyelvi kijelentéseket cselekvésként / beszédtettként vizsgálja),

– s teret hódított R. Montague elmélete is, ami egy olyan logikai elmélet, amely tekintetbe veszi a nyelven kívüli valóságot, más szóval helyet kap benne egy extenzionális-szemantikai komponens is.

Ezt a fejlődést (is) jellemezhetjük úgy, mint a mondat szemiotikai: vagyis szintaktikai, szemantikai és pragmatikai elméletének megalkotásához vezető utat.

Részben ezzel a folyamattal párhuzamosan, részben vele szorosan összefonódva, folyamatosan bontakoztak ki a szövegnyelvészeti vizsgálódások. E kutatás célja – globálisan fogalmazva – az volt, hogy

kimunkáljon egy olyan szöveggrammatikai és / vagy szövegnyelvészeti keretet, amely lehetővé tenné az összes olyan jelenség elemzését és leírását, amelyet egy mondatgrammatikai / mondatnyelvészeti keretben nem lehet adekvát módon elvégezni.
Ugyanakkor a szöveggrammatikusoknak és szövegnyelvészeknek hamarosan rá kellett jönniük arra, hogy a szövegek elemzése és leírása néhány olyan tényező figyelembevételét is szükségessé teszi, amelyet aligha lehet, vagy egyáltalán nem lehet besorolni a grammatika, a nyelvészet objektumainak tartományába, még akkor sem, ha a grammatikát vagy a nyelvészetet olyan szélesen értelmezzük, ahogyan az csak lehetséges.
Ahhoz tehát, hogy leírhassuk a szövegek felépítését és/vagy funkcióját:
– szükségszerűen túl kell lépni azokon a határokon, amelyeket egy valamilyen grammatika / lingvisztika kijelöl,
– és olyan diszciplínák módszereit / eredményeit kell felhasználni, amelyek a természetes nyelvi kommunikáció és / vagy szövegek különféle aspektusaival foglalkoznak, még ha azok elsődlegesen nem nyelvészeti indíttatásúak is.
 
Ily módon nemcsak igazoltnak, hanem szükségesnek is látszik az, hogy a vázolt fejlődés célját úgy tekintsük, mint a szemiotikai szövegtan (textológia) megalkotására tett kísérletet.

A SZEMIOTIKAI SZÖVEGTAN TERMINUS ÉRTELMEZÉSE

A szemiotikai szövegtan terminussal:
egy olyan komplex kutatási ágazatot jelölök, amely napjainkban a multimediális, de dominánsan verbális humán kommunikáció elméleti keretének kimunkálása irányában fejlődik.
A terminus szövegtan összetevője: azon aspektusok együttesére vonatkozik, amelyek felölelik a szöveg
(1) formai,
(2) szemantikai,
(3) és pragmatikai vetületeit egyaránt.
Az (1) formai aspektus magában foglalja: a fonetikai / grafikai és a szintaktikai aspektusokat.
 
A (2) szemantikai aspektus egyaránt vonatkozik:
 
– a nyelvi (konceptuális, nyelvi-logikai, fogalmi, intenzionális) jelentésre,
– és arra az extralingvisztikai (nyelven kívüli) valóságra, amely a szövegben kifejeződik: a valós világ állapotára és objektumaira vonatkozóan éppúgy, mint a fiktívekre.
 
A (3) pragmatikai aspektus felöleli:
 
– mind a nyelvhasználatot,
– mind pedig azokat a tényezőket, amelyek döntő szerepet játszanak a kommunikációban.
 
A terminus szemiotikai összetevője azt a tudományt jelöli:
amely egyaránt foglalkozik a jelrendszerekkel, valamint bármely komplexitású jelkonfigurációk előállításával és befogadásával, kutatva azok szintaktikai, szemantikai és pragmatikai aspektusait egyaránt.

A SZÖVEG TERMINUS HASZNÁLATÁRÓL

A szöveg elnevezést használva: a szövegszerűséget, másként textualitást nem bizonyos verbális objektumok bennfoglalt (inherens) tulajdonságaként értelmezzük. Egy írott vagy egy elhangzó verbális objektum előállítója vagy befogadója számára ugyanis:
a szöveg olyan objektum, amely meglátása szerint kezelendő / kezelhető úgy, mint egy konnektált / kapcsolt és komplett egység az adott kommunikációszituációban.
Ez a meglátás (a befogadó részéről):
 
– szövegen kívüli tényezőkre alapulva formálódik,
– s e szövegen kívüli tényezőknek a befogadáskor meghatározó jelentőségük van a szövegen belüli tényezők elemzése / interpretációja szempontjából.
 
Az ebben az értelemben vett szemiotikai szövegtan nyilvánvalóan sokkal átfogóbb:
 
– mint akár a szöveggrammatika, ha egyáltalán létezik szöveggrammatika abban az értelemben, ahogyan létezik mondatgrammatika,
– akár a szövegnyelvészet, függetlenül attól, hogy milyen tágan vagy milyen szűken értelmezzük a nyelvészet fogalmát,
– akár a költészet(tan),
– akár a retorika,
– akár az interpretációelmélet, amely elsősorban a szövegjelentés leírásával és elemzésével foglalkozik.
 
A szemiotikai szövegtan művelése / továbbfejlesztése azért is szükséges:
– mert a fenti kutatási ágak és más diszciplínák egyike sem képes arra, hogy a szövegség, textualitás minden (egymással szorosan összefüggő) aspektusát megvizsgálja,
– s mert egyikük feladata, célja között sem szerepel az, hogy a szövegközpontú kutatások egyes ágazatainak specifikus eredményeit integrálja.
Ami a szemiotikai szövegtan integráló jellegét illeti, e tekintetben hasonlatos a hagyományos filológiához, noha módszereik eltérőek.
 
A szemiotika szövegtan terminus bevezetése, illetőleg használata tehát általánosan két-három ok miatt is indokolt, szükséges és célszerű:
 
(a) egyrészt, mert a szövegtan, textológia terminus sem a nyelvészet területének olyan kiterjesztését nem vonja maga után, amit egyes nyelvészek nem tudnának a nyelvészet területeként elfogadni,
(b) sem a kutatási terület olyan leszűkítését nem kívánja meg, ami lehetetlenné tenné a kutatási objektumok homogén keretben történő, adekvát elemzését és leírását,
(c) mert a szövegnyelvészet terminus különféle értelmezése, alkalmazása miatt a szövegnyelvészeti kutatás terminus használata nem lenne egyértelmű.

A SZEMIOTIKAI SZÖVEGTAN JELLEGE

Egy kutatási ág / diszciplína jellegét közismerten három tényező egymáshoz való viszonya, hierarchiája határozza meg. E három tényező a következő:
 
(1) a tárgy (T),
(2) a kutatási cél (C),
(3) és a metodológia (M).
 
A szemiotikai szövegtan (1) tárgya:
– egyrészt maga a verbális objektum, szöveg,
– másrészt az a nyelven kívüli (extralingvisztikai) valóságos vagy fiktív világdarab (világfragmentum), amelyet a verbális szövegben kifejeződőnek tekinthetünk,
– harmadrészt az az ismeret- és hiedelemrendszer, amellyel a szöveg előállítója vagy befogadója az előző két tényező között megteremti a szemiotikai viszonyt.
Ha a (2) kutatási célt vesszük szemügyre, elöljáróban különbséget tehetünk:
– az olyan kutatás között, amely elsődlegesen a szövegre vonatkozó általános tudás kiterjesztésére és rendszerezésére irányul,
– és az olyan kutatás között, amely valamilyen konkrét, praktikus célra (például fordításra, a kommunikáció tanítására stb.) irányul.
Természetesen mind az általános, mind pedig a konkrét, praktikus kutatás lehet főként elméleti és főként empirikus jellegű.
 
Ami a szövegtan (3) metodológiáját illeti:
 
jelenleg az a helyzet, hogy az egyes, általában szintaxisközpontú iskolák többnyire a saját koncepciójukat kísérlik meg a szöveg szintjére kiterjeszteni. E téren tehát egy adekvát módszertan kidolgozása látszik a legfontosabb feladatnak.
 
E három tényező közül az (1) objektumok és a (2) cél a meghatározó elemek. (Ilyen szerepet persze betölthetne a metodológia is. Ebben az esetben azonban megtörténhet, hogy egy metodológia oly mértékben meghatározza a kutatás lehetséges objektumait és / vagy célját, hogy inkább egy adott metodológia alkalmazási területének kiterjesztéséről beszélhetnénk, mint ténylegesen egy adott objektumosztály aspektusainak vizsgálatára irányuló kutatásról.)

A SZÖVEG ÉRTELMEZÉSE

Mit nevezzünk szövegnek?
 
E kérdés több részkérdést vet fel.
 
(a) Egy fizikai tulajdonságnak(entitásnak) tekintett valamit, vagy pedig egy jelölő – jelentő viszonynak(relációnak) tekintett objektumot?
 
Más megfogalmazásban e kérdés így tehető fel: Mit nevezzünk jelnek vagy komplex jelnek (jelkomplexusnak)?
A szakirodalom ajel és a jelkomplexus terminusokat nem használja következetesen. Olykor magára a jelölőre, tehát egy fizikai objektumra utalnak velük, olykor pedig a jelölő és a jelölt viszonyára. Következésképpen el kell döntenünk azt, hogy:
– a kézzel írott vagy nyomtatott szavak sorát mint fizikai objektumot nevezzük-e szövegnek,
– vagy egy ilyen szósort és a hozzárendelhető jelentést / jelentéseket együttesen.
 
(b) Egy egymédiumú (unimediális) szemiotikai objektumot, vagy pedig egy multimediálisat?
 
E kérdésnek szemiotikai szempontból a következő két aspektusa van:
 
– mi a verbális és a nem verbális elemek szerepe a szöveg felépítésében?
– figyelembe vegyük-e azt a viszonyt, ami az írott vagy nyomtatott verbális objektum(ok) és lehetséges akusztikai formáik között fennállnak?
 
A verbális és a nem verbális elemek viszonyát illetően a kérdés rendszerint úgy merül fel, hogy a lexikai elemek és az illusztrációk (táblázatok, grafikonok, képek stb.) milyen aránya esetén tekinthetünk egy komplex jelet verbális szövegnek? Nem célszerűbb-e a szöveg terminus helyett bevezetni inkább a dominánsan verbális szöveg terminust? Annál is inkább, mert a szemiotikán belül a ’szöveg’ terminust alkalmazták nem dominánsan verbális, sőt nem verbális szemiotikai objektumokra is.
 
A kérdés másik aspektusát illetően azt kell eldöntenünk, hogy írott / nyomtatott (dominánsan) verbális objektumok esetén, el lehet-e tekinteni azok lehetséges akusztikai formáitól? Az akusztikai formát tudniillik nem hangos olvasás esetén is hozzárendeli a szöveghez a befogadó. (Jellemző például, hogy egy gégebetegnek az orvosa megtilthatja a magában való olvasást is.)
 
(c) A Mit nevezzünk szövegnek? kérdés harmadik vonatkozása az, hogy a szöveg egy rendszer vagy pedig egy rendszer használati körébe tartozik-e?
 
Ez a vonatkozás analóg azzal a fogalompárral, amit:
Saussure a langue és a parole,
Chomsky pedig a kompetencia és a performancia terminusokkal jelölt.
Arra kell tehát választ adnunk, hogy a szöveget a nyelvi rendszer (langue vagy kompetenia) elemének tekintsük-e (a morfémákkal, szavakkal, tagmondatokkal, mondatokkal, a mondatláncokkal együtt), vagy a nyelvhasználat (parole vagy performacia) körébe utaljuk inkább.
Saussure még a mondatot sem tekintette a nyelvi rendszer (langue) elemének,
Chomsky pedig a mondatot tekintette a kompetencia körébe tartozó legnagyobb nyelvi egységnek.
A Chomsky-iskola tagjai később a mondatláncot.
Ha a verbális (vagy dominánsan verbális) szöveget a nyelvhasználat körébe tartozó egységnek tekintjük, a terjedelem kérdése elhanyagolhatóvá válik, mert bármilyen terjedelmű nyelvi egység funkcionálhat szövegként.
 
(d) A Mit nevezzünk szövegnek? kérdés negyedik vonatkozása a szövegek autonómiájára vonatkozik. Arra, hogy csak egy önálló (autonóm) objektumot tekintsünk-e szövegnek, vagy egy részlegesen függőt is?
Ez annak átgondolását kívánja meg, hogy például egy olyan szöveg, mint Szabó Lőrinc Tücsökzene című ciklusa csak mint teljes mű tartható-e autonóm szövegnek, vagy az egyes versek maguk is azok. (Mert igaz, hogy például a Tücsökzene125 darabja (A becsi iskolakönyvtár) egy ciklus része, de igaz az is, hogy a ciklus meg egy életmű része, az életmű meg egy irodalmi kontextusnak, az irodalmi kontextus meg egy szociokulturális kontextusnak, és így tovább).
 
(e) Végül pedig – az előzőekkel összefüggésben – arra a kérdésre is választ kell adnunk, hogy mik a szövegszerűség (textualitás) kritériumai.
 
Ez azzal a problémával kapcsolatos, hogy hogyan definiálhatók a verbális objektumoknak azok a belső és külső tulajdonságai, amelyek alapján:
létrehozható egy arra vonatkozó közös megállapodás, hogy azok dominánsan verbális szövegeknek tekinthetők (ha ilyen meghatározók definiálhatók egyáltalán).
R. de Beaugrande – W. Dressler a szövegszerűség következő hét ismérvét különbözteti meg: a kohézió, a koherencia, a szándékoltság, az elfogadhatóság, a hírérték, a helyzetszerűség és az intertextualitás (lásd Bevezetés a szövegnyelvészetbe, Corvina, Budapest, 2000. 19-36).

A SZÖVEG MEGHATÁROZÁSA

(1) A ’szöveg’ terminussal egy írott vagy nyomtatott fizikai hordozóval rendelkező, dominánsan verbális szemiotikai objektumra – jelölő és jelölt viszonyára – utalunk.
 
(2) A ’dominánsan verbális’ jelleg úgy értelmezendő, hogy a szóban forgó szemiotikai objektum domináns jelentéshordozó elemei lexikai elemek; az írott vagy nyomtatott forma mellett elengedhetetlenül szükséges a lehetséges akusztikai formák figyelembevétele.
 
(3) A szöveg a nyelvhasználat, és nem a nyelvi rendszer eleme.
 
(4) Különbséget teszünk autonóm teljes szövegek és autonóm részszövegek között.
 
(5) A textualitás a következő elvárásnak való megfelelésként értelmezendő: szöveg a szóban forgó szemiotikai objektum, ha
– egy adott (feltételezett) kommunikációs helyzetben adott (feltételezett) kommunikatív funkcióknak (szándéknak) eleget tesz,
– azaz egy összefüggő (konnex, kohezív, koherens) és teljes tényállásrendszert (tényállás-konfigurációt) juttat kifejezésre,
– egy összefüggő és teljes (dominánsan verbális) felépítéssel. (Az összefüggőség és a teljesség szövegtípusonként különböző lehet.)
Összehasonlításul lássuk Deme László szövegmeghatározását:
„A szöveg nyelvi formába öntött objektivációja az egyéni pszichikai tartalom egy részletének, olyan terjedelemben és megformáltságban, amely elegendő ahhoz, hogy adott helyzetben, a kifejezés és / vagy tájékoztatás és / vagy befolyásolás feladatát ellátva, a teljesség és lezártság érzetét is felkeltse.” (MNyTK 154. 64.)
Tolcsvai Nagy Gábor pedig a szöveg statikus entitásként körülírt előzetes definíciója szerint:
 
„minden uralkodóan nyelvi produktumot, amely valamilyen interakciós helyzetben körülhatárolható kommunikációs egységként, vagyis kommunikátumként értelmezhető, szövegnek nevez” (Tolcsvai: A magyar nyelv szövegtana, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. 14).

FŐ KUTATÁSI TÁRGYAK

A szemiotikai szövegtan fő kutatási tárgyait, területeit legegyszerűbben talán úgy térképezhetjük fel, ha számba vesszük a szöveg és a szövegben kifejeződő világdarab közötti szemiotikai viszonyt megteremtő ismeret- / tudás- és hiedelemrendszer azon alkotórészeit, amelyeknek e komplex szövegvizsgálati keretben jelen kell lenniük.
 
(A) A teóriában jelen kell lennie mindenekelőtt a kommunikációszituációklehetséges típusaira, valamint az ezeken belül alkalmazott szövegfajtákra vonatkozó tudásnak.
A kommunikációszituáció-tipológia annak meghatározását és osztályozását jelenti, hogy milyen kontextusban kik, miről kommunikálnak általában a társadalmi szervezettség bizonyos fokán és/vagy egy adott szociokulturális környezetben.
A szövegtipológia összetevőik alapján próbálja meg a szövegeket osztályozni.
(B) Az elméletnek tartalmaznia kell a szövegnek tekintett verbális objektumok felépítésére (konstitúciójára) vonatkozó tudást. A felépítés (konstitúció) terminus egyaránt vonatkozik:
 
– egy szöveg formai (poétikai, szintaktikai) megszerkesztettségére
– és a szöveg lingvisztikai (tartalmi-szemantikai) jelentésének a megszerkesztettségére.
 
 
(C) A keretnek tartalmaznia kell továbbá a különféle fikciós és nem fikciós világdarabokra (világfragmentumokra / tényállás-konfigurációkra) vonatkozó tudást.
 
(D) Végezetül a teóriának tartalmaznia kell azt a tudást, amely meghatározza egy szöveg előállításának és / vagy befogadásának  folyamatát, s amely elsődlegesen pszichológiai tényezőkre vonatkozik.
 
Amikor a szöveg előállítását vizsgáljuk, döntő jelentőséggel bírhat annak az előállítói (alkotói) ismeretrendszernek (modellnek) a tudása, amely meghatározza az előállított szöveg felépítését, konstrukcióját. Ez az alkotói ismeretrendszer azonban gyakorlatilag sohasem áll a befogadó rendelkezésére, tehát (re)konstruálása megmarad a szövegbefogadó egyik feladatának.
 
Amikor pedig a szöveg befogadását vesszük szemügyre, az egyik lényegi kérdés az, hogy az adott (befogadói) ismeretrendszer milyen módon születik meg (vagy miként aktiválódik / reaktiválódik), és hogyan tesz szert struktúrájára, vagyis milyen módon alakul ki az a modell, amely a különféle interpretációs folyamatok végrehajtását meghatározza.
 
(A) Akommunikációszituációktípusaira vonatkozó tudásrendszernek a következő tényezőkkel kapcsolatos ismereteket kell magába foglalnia (lásd még Kivonat az 5. előadás anyagából  és Kivonat a 13. előadás anyagából):
 
– az előállítási és befogadási idő, hely különbségéből vagy azonosságából adódó következményeket,

– az előállítás és a befogadás társadalmi-kulturális közegének (kontextusának) következményeit,

– az előállító és a befogadó nyelvéből / kódjából, társadalmi / intézményi helyzetéből fakadó következményeket,

– az előállító és a befogadó valós vagy feltételezett kompetenciájából adódó következményeket a kommunikáció témáját illetően,

– az előállítónak és a befogadónak a (kommunikációban való részvétel szempontjából megmutatkozó) komplementeritásából (egymást kölcsönösen kiegészítő viszonyából) vagy nem-komplementeritásából fakadó következményeket stb.

 
A tanári pályán különösen ügyelni kell arra, hogy különbség van az egyes típusok / fajták ismerete és alkalmazása között. A kommunikációszituációk típusainak és a szövegek fajtáinak ismerete ugyanis önmagában nem biztosítja azt, hogy az előállító vagy befogadó (a kommunikátor) mindig képes lesz pontosan megmondani, hogy az adott szituáció milyen típusú, és hogy ezen belül milyen szövegfajta játszik benne kommunikatív szerepet.
 

Példaelemzés


(B) A szöveg felépítésére (konstitúciójára)vonatkozó ismeretrendszer komplex jellegű. Ebbe a csoportba tartozik mindenekelőtt:
 
– az a tudás, amelynek segítségével a szöveg különböző szintjein ekvivalenciaviszonyokat (egymásnak megfelelő viszonyokat) tudunk megállapítani,

– a következő ismeretosztály a szöveg lexikai, prozódiai és paralingvisztikai (adott személyre a hangadással kapcsolatban jellemző) felépítése közötti viszonyra vonatkozik. Például, hogy milyen jellegű tényezők határozzák meg azt a prozódiai (és paralingvisztikai) mintát, amelyet egy írott szöveghez rendel(het)ünk, és miféle következtetéseket vonhatunk le az adott prozódiai (és paralingvisztikai) mintából.

 
– ez az ismeretegyüttes tartalmazza a mimikával, gesztikulálással összefüggő tudást,
 
– az írott verbális szöveg és az illusztrációk, ábrák, diagrammok közötti összefüggésekre vonatkozó tudást,
 
– a szövegfelépítésre vonatkozó következő ismeretosztály a szövegek formai – poétikai, retorikai, szintaktikai – összefüggőségére, konnexitására vonatkozó tudást tartalmazza.

– a szöveg felépítésére vonatkozó ismeretek legkomplexebb osztálya azokra a tényezőkre / elemekre vonatkozó ismereteket tartalmazza, amelyek a tartalmi-szemantikai felépítés, vagyis a szöveg kohéziójánaka hordozói. Ilyen tényezők, elemek a következők:


– minden olyan elem, amely a proformák kategóriájába sorolható (pronominálisok, proadverbiálisok, proverbumok mind anaforikus, mind kataforikus használatukban),

– az úgynevezett elliptikus szerkezetek lehetséges formái,

– minden úgynevezett konjunkció (= kötőszó),

– minden olyan elem, amely a lexikai szolidaritáshoz (az egymástól való kölcsönös függőséghez) tartozik. Olyan szó- és kifejezéspárok, amelyek:

– rész – egész viszonyokat fejeznek ki,

– hiperoníma – hiponíma viszonyok (’tágabb’ – ’szűkebb’ jelentés)

– keretspecifikus (frame) vagy színhelyspecifikus (szcenárió) viszonyokat kifejező elemek (például étterem – vendég – pincér – ételek – rendelés – kiszolgálás stb.),

– azok a lehetőségek, amelyek lehetővé teszik, hogy megállapítsuk, felfedezzük a szövegben a koreferencialitást (= referenciaazonosságot),

– azok a tényezők, amelyek garantálják, hogy a szövegben bemutatott világdarabban a dolgok lokális és temporális beállítottsága létrejöjjön,

– azok a tényezők, amelyek biztosítják a szöveg lineáris szerveződését,

– a tematikus progresszió lehetséges megnyilvánulási formái,

– a bekezdéseket (vagy más makroegységeket) alkotó tényezők (a narratív szövegek különféle típusainak makromintái, különböző argumentációs sémák). Stb.

(C) A világdarabok (-fragmentumok)összekapcsoltságának és teljességének a kérdése a relevanciával függ össze, azzal tudniillik, hogy az előállító vagy befogadó:

– milyen szituációban, milyen szándéknak megfelelően a dolgok milyen állását tekinti relevánsnak (és teljesnek),
– s a szempontjaikból releváns viszonyok közül melyek kapcsolják össze a dolgokat egy meghatározott elrendezésben (konfigurációban).
E viszonyok tanulmányozása ugyanolyan lényeges a természettudományok és a társadalomtudományok ágaival összefüggésben, mint amilyen fontos a mindennapi kommunikácó témáival vagy a fiktív szövegekkel stb. összefüggésben.
 
(D) A szöveg előállításának és befogadásának főbb pszichológiaitényezői a következők:
 
– a memóriakapacitással összefüggő tényezők,
– a koncentrációs képesség,
– a pszichofizikai diszpozíciórendszer (’hangulat / hajlandóság’) tényezői,
– a vélemény tényezői stb.

A SZÖVEGTANI KUTATÁS CÉLJA

Amikor a kutatás lehetséges céljait vesszük szemügyre, alapvető különbséget tehetünk:
 
– az olyan kutatás között, amely elsődlegesen a szövegre vonatkozó általános tudás kiterjesztésére és rendszerezésére irányul,
– és az olyan kutatás között, amely valamely konkrét, praktikus célra irányul.
 
Mind az általános, mind a konkrét, praktikus célra irányuló kutatás lehet
 
– főként elméleti,
– és főként empirikus  jellegű.
 
Elméletiismeretekre irányuló általános szövegtani kutatásról beszélünk akkor, ha a cél:
 
– vagy az, hogy kibővítsük a szövegkompetenciával kapcsolatos általános ismereteinket,
– vagy az, hogy kibővítsük elméleti ismereteinket egy szövegkorpuszra vonatkozóan.
 
A fenti kutatás végső célja egy elmélet felállítása.
 
Az empirikus jellegű általános szövegkutatásban rendkívül jelentősek a következők:
 
– a szövegcentrikus pszichológiai vizsgálódás. Ebben a vonatkozásban olyan eredményekre számíthatunk, amelyek segítenek eldönteni, hogy mennyire jók azok a megközelítések, amelyeket a különböző elméleti modellek reprezentálnak,
 
– a mesterséges intelligencia keretén belül folytatott természetes nyelvi kutatás. Ebben a vonatkozásban olyan eredményeket várhatunk, amelyek segítenek eldönteni, hogy az egyes elméleti modellek mennyire explicitek. (A mesterségesintelligencia-kutatások közelebbről arra irányulnak, hogy számítógépes eszközökkel szimulálják a szövegfeldolgozási műveleteket.)
 
Praktikus feladatra irányuló elméleti kutatásról beszélünk akkor, ha a cél az, hogy:
hogy hozzájáruljon egy konkrét feladat megoldásához. Ilyen lehet például a nyelvoktatás kiterjesztése a szöveg szintjére, a fordítás hatékonyabbá tétele, szociális kommunikációzavarok csökkentése stb.
Praktikus feladatokra irányuló empirikus kutatás például:
 
– az irodalmi, publicisztikai stb. szövegek elemzése,
– az impromtu (’rögtönzött, előre nem látott’) beszédelemzés,
– s mostanában kezd egyre intenzívebbé válni a szakirodalmi kommunikáció vizsgálata (lásd például Békési Imre – Petőfi S. János – Vass László: Gondolatok a szövegtani kutatás soron következő feladataihoz. A szaknyelvi szövegek szövegtani elemzése felé (Szemiotikaiszövegtan 12. 11-15).
 
Példaelemzés
 

AZ ÁLTALÁNOS METODOLÓGIA

A metodológia a következő kérdéseket érinti:
 
– a szemiotikai szövegtan lehetséges szerkezete,
– a lehetséges tárgyak, célok, módszerek,
– az eredmények verifikálhatósága (igazolhatósága), helytállósága, hasznosíthatósága,
– reprezentációs / kanonikus nyelvek kidolgozása stb.
 
Ezekkel a kérdésekkel csak akkor lehet adekvát módon foglalkozni, ha azonos mértékben vesszük figyelembe:
 
– a szemiotika,
– a nyelvészet,
– a különféle filológiák,
– a szociológia,
– a pszichológia,
– valamint a mesterségesintelligencia-kutatás terén végzett vizsgálatok eredményeit.

A SZÖVEGTANI KUTATÁSBAN ÉRDEKELT FŐBB DISZCIPLÍNÁK

A szemiotikai szövegtan multi- és interdiszciplináris tudományág. Benne a nyelvészet, illetőleg a nem elsődlegesen nyelvre irányuló diszciplínák esetén a lingvisztikai komponens döntő szerepet játszik.
 
A szemiotikai szövegtani kutatásokban érdekelt főbb diszciplínák nagyjából a következőképpen csoportosíthatók. (A felsorolás hozzávetőlegesen tükrözi azt az időrendiséget, amelynek megfelelően a szóban forgó diszciplínák egyre fontosabbá váltak egy szemiotikai szövegtan kidolgozása szempontjából.)
 
(1) retorika, poétika, stilisztika; a különféle filológiák; a különböző alapokon szerveződő interpretációelméletek,
 
(2) a szemiotika mint általános jelelmélet; a strukturalista kutatás minden szövegekre irányuló fajtája (az orosz formalizmustól a francia strukturalizmusig); az általános nyelvészet mindegyik iskolája (amelyek magukba foglalják az intenzionális és extenzionális szemantikai elméleteket, a beszédaktus-elméletet és a pragmalingvisztika különféle irányzatait is);
 
(3) a pszichológia (különösképpen a kognitív pszichológia); a pszicholingvisztika; a szociológia, az etnometodológia (a kommunikáció szociológiája); a szociolingvisztika,
 
(4) a gépi fordítással (és általában a fordítással) foglalkozó elméletek, valamint a természetes nyelvi kommunikációnak a mesterséges intelligenciával összefüggő kutatása.
 
A szemiotikai szövegtan módszere ezért magában foglalja mindazokat a hagyományos, formális, empirikus és technikai-modelláló rendszereket, amelyekkel a felsorolt diszciplínákban találkozhatni.
 
(A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplínakörnyezetét és interdiszciplináris keretét részletesebben lásd Kivonat a 15. előadás anyagából.)
 

STRATÉGIAI KÉRDÉSEK

Ami a szemiotikai szövegtani kutatások stratégiáját illeti, két fő (egymással ellentétes) nézőpont emelhető ki:
 
– az egyik szerint a kutatási terület magas bonyolultsági foka szükségessé teszi azt, hogy a kutatás a lehető legalaposabb elemzésre koncentráljon az egyes (individuális) kérdések esetén,
– a másik szerint szükséges (ugyanazon oknál fogva!) a szöveggel összefüggő mindenféle (szerkezeti és feldolgozási) aspektust egy mindent felölelő elméleti keretben tárgyalni.
 
(E két nézőpont nem mond ellent egymásnak oly mértékben, ahogy első látásra tűnhet, inkább kiegészítik egymást.)
 
A szövegek mindenesetre szerves egységekként látják el funkcióikat az adott kommunikációszituációban. Ennélfogva szerves egységekként kell elemezni és leírni őket. Ez pedig elengedhetetlenül megköveteli a különféle aspektusok integrált figyelembevételét.

 
 
 

Előadásvázlatok 3