DR. VASS LÁSZLÓ: SZÖVEGTAN: KIVONAT A 13. ELŐADÁS ANYAGÁBÓL

A deszkriptív–explikatív (’leíró–kefejtő’) interpretációval kapcsolatban (értelmezéséhez lásd még Kivonat a 4. előadás anyagából, 1. ábra) célszerű különbséget tenni első fokú és másodfokú interpretáció között. (Az utóbbiak értelmezéséhez lásd még Kivonat a 7. előadás anyagából.)

Az első fokú deszkriptív–explikatív interpretáció tényezőit és az azok létrehozásának alapjául szolgáló interpretációbázisokat a 10. ábra foglalja operatív egységbe.

A 10. ábra (1)-gyel jelölt sora a szöveg összetevőinek szimbólumait (Ve, VeIm [Ve], Fo (-> Fc, Fs), Ss [S_d], Sc [S_r], ReIm [Re], Ss és Sm), valamint a kontextualizáció (c) és a szignifikáció (s) szimbólumait tartalmazza.

A szemiotikai szövegtan továbbfejlesztett modelljében (lásd Kivonat a 9. előadás anyagából, 7. ábra) az itt kommentált modellelemek megfelelői vannak feltüntetve. A 7. ábra a formáció kontextuális (Fc) és rendszerszerű (Fs) aspektusát is jelzi. Az itt kommentált további modellelemek megfelelői a 7. ábrában a következők:

A deszkriptív–explikatív interpretáció bázisait és alkotóelemeit szemléltető rajzok nem folyamatábrák. Ez azt (is) jelenti, hogy egyrészt nem feltétlenül szükséges lépésről lépésre követnünk, másrészt azt (is), hogy nem feltétlenül szükséges először egy első fokú, majd egy másodfokú interpretációt végrehajtanunk, hanem e kettő esetleg egyidejűleg is történhet, s találkozhatunk olyan szövegekkel is, amelyeket első fokon nem is biztos, hogy tudunk interpretálni.

A B szimbólum az interpretáció folyamán működő / működtetett interpretációbázisokat jelölő alapszimbólum. (Lásd még Petőfi S. János: A szövegszignifikáció aspektusai és azok szemiotikai textológiai tárgyalása. In: Szemiotikai szövegtan 2. A magyar szövegtani kutatás irodalmából (Első rész), JGYTF Kiadó, Szeged. 1991. 7-37.)

Ezek a bázisok tulajdonképpen modulok, amelyek az alábbi négy tömbből állnak:

(1) egy adott jelösszetevőre / interpretációs lépésre vonatkozó ismeretek / hiedelmek rendszere. Ezen ismeretek egy része, például a kommunikációszituációk típusaira vonatkozó ismeretegyüttes nem áll rendelkezésünkre explicite, tehát olyan módon, mint például a grammatika;

(2) az (1) ismereteknek adott kommunikációszituációbeli alkalmazását vezérlő hipotézisek / feltevések (H) és

(4) végül az interpretációfolyamat adott lépésének végrehajtásakor működő pszichofizikai diszpozíciók (fáradtság, koncentráltság stb.) konfigurációja (#). (A (2), a (3) és a (4) tömbökkel kapcsolatban lásd többek között Kivonat az 5. előadás anyagából.)

A bázisok közt meghatározó szerepet tölt be a kommunikációszituáció- és szövegtipológia globális hatáskörű bázisa. Ez dominálja az analitikus-kreatív megközelítést (erre vonatkozóan lásd többek között Kivonat a 4. előadás anyagából).

(c) az arra a nyelvre vonatkozó tipológiai ismeretek, amely nyelv egy adott kommunikációszituációban (egy adott verbális szövegben) felhasználásra kerül.

Az (a) kommunikációszituációk típusaira vonatkozó ismeretegyüttesnek a következő tényezőkkel kapcsolatos ismereteket kell magába foglalnia:

– az előállítási és befogadási idő, hely különbségéből vagy azonosságából adódó következményeket;

– az előállítás és a befogadás társadalmi-kulturális kontextusának következményeit;

– az előállító és a befogadó nyelvéből / kódjából, társadalmi / intézményi helyzetéből (köznapi, hivatali, jogi, tudományos, vallási stb.) fakadó következményeket;

– az előállító és a befogadó valós vagy feltételezett kompetenciájából adódó következményeket a kommunikáció témáját illetően;

– az előállítónak és a befogadónak a (kommunikációban való részvétel szempontjából megmutatkozó) komplementeritásából (’egymást kiegészítő’ voltából) vagy nem komplementeritásából fakadó következményeket stb.

A kommunikációszituációk tipológiáját illetően külön vizsgálatot igényelnek a beszédaktus-elmélet lehetőségei. Mint ismeretes J. L. Austin, angol filozófus hívta fel a figyelmet először azokra a funkciókra, amelyeket az interperszonális kommunikáció során a megnyilatkozásokkal végrehajtunk. Elsősorban arra mutatott rá, hogy sok megnyilatkozás nem információt közöl, hanem cselekvés értékű. Amikor valaki például azt mondja, „elnézést kérek...”, „megígérem, ...” vagy „elnevezem ezt a hajót ...” stb., a megnyilatkozás új pszichológiai vagy szociológiai realitást nyer. Egy bocsánatkérés megtörténik akkor, amikor valaki bocsánatot kér. Egy hajóról csak akkor mondhatjuk, hogy elneveztük, amikor az elnevezés aktusa befejeződik. Austin ezért nevezte el az ilyen megnyilatkozásokat performatív megnyilatkozásoknak, s különítette el őket az informatív (konstatív) közleményektől. Ebben lényeges szerepet játszott az, hogy a performatív megnyilatkozásokra nem alkalmazhatók az igaz és a hamis kategóriái. Ha A azt mondja, „Elnevezem ezt a hajót ...”, akkor B nem mondhatja, „Ez nem igaz”.

A beszédaktusok elemzésekor tulajdonképpen a megnyilatkozásoknak a beszélő és a hallgató magatartására gyakorolt hatását kutatjuk. Ennek során egy hármas megkülönböztetés rajzolódik ki. Először is az a tény tudatosodik bennünk, hogy a kommunikatív aktus megtörténik. Ezt a mozzanatot lokucionáris aktusnak vagy lokúciónak nevezzük. Másodszor magát a megnyilatkozás eredményeként végrehajtott aktust vizsgálhatjuk, amelyben a mondás egyenlő a cselekvéssel, mint például a fogadás, ígérés, üdvözlés, felszólítás stb. esetében. Ezt a mozzanatot illokucionáris aktusnak vagy illokúciónak nevezzük, s ez alkotja a beszédaktus-elmélet centrális területét. Harmadszor a megnyilatkozás hallgatóra gyakorolt hatását tanulmányozhatjuk, aminek eredményeként a hallgató tapasztalhatta, hogy üdvözlésben, meggyőzésben, felszólításban stb. részesült. Ezt a mozzanatot perlokucionáris aktusnak vagy perlokúciónak nevezzük. Az illokucionáris erő és annak perlokucionáris hatása közti különbséget világosan kell látnunk, mert ha egy aktus során például felszólítunk valakit, az vagy törődik ezzel, vagy nem.

A (b) szövegek típusaira vonatkozó ismeretegyüttesről

A lehetséges dominánsan verbálisszövegek (kommunikátumok) tipológiája nagyjában-egészében az irodalmi műnem- és műfajtan valamennyi lehetséges szövegtípusra kiterjesztett általánosításának felel meg. Kommunikátumtipológia a legkülönfélébb szempontok szerint hozható létre, csak interpretációt kiküszöbölő kommunikátumtipológia nem lehetséges.

Szövegtipológiát, mint ismeretes, ad az irodalomtudomány, a retorika s a stilisztika is. Ám az ezek által nyújtott tipológiai ismeretek többnyire irodalmi szövegekre vonatkoznak. Más szövegek tipológiájával alig foglalkozik valaki. Egy általánosan elfogadott szövegtipológia ilyenformán a mai napig nem jött létre. Létrehozása természetesen azért is nehéz: mert a szöveg felépítése csak részben nyelvi.

Tipológiai kérdések természetesen felvetődnek más részdiszciplínákban is, például az általános nyelvészetben. Ám az általános nyelvészet által nyújtott tipológia inkább nyelv-, mintsem szövegtipológia. Az általános nyelvészet legfeljebb szövegképző elemek tipológiai vizsgálatáig jut el, hogy például a németben kell a személyes névmás, az olaszban, magyarban ezzel szemben nem szükséges.

Ezek a tipológiai ismeretek tehát egyrészt nem szoros értelemben vett nyelvészeti ismeretek, másrészt nem tekinthetők egy adott kommunikációszituáció (egy adott dominánsan verbális szöveg) egyértelműen belső (inherens) tulajdonságait reprezentáló ismereteknek.

A magyar nyelv szövegtanában (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001.) külön fejezetben foglalkozik Tolcsvai Nagy Gábor szövegtipológiai kérdésekkel (331-338). A fejezet szerint a tipológiai kutatások egyik ága „objektív” kritériumok (többnyire formális, statikus ismérvek) segítségével kívánja jellemezni a szövegtípusokat, másik ága viszont a szövegfajtákra vonatkozó ismeretek procedurális jellegét veszi alapul. Maga Tolcsvai a holisztikus szemlélet, a prototípuselmélet, a pragmatika és a nyelvi norma szempontjainak érvényesítésével vázolja szöveg-, helyesebben kommunikációtipológiájának tényezőit, illetőleg sajátosságait. Ezek a szerkezeti tulajdonságokon túl a következők: „a) a kifejtettség / bennfoglaltság mértéke (…) b) a nézőpont jelöltsége (…) c) a kommunikációs színterek jellemzői (…) d) a szöveg értelemszerkezetének tipikus jellemzői (…) e) a szöveg általános szerkezetének szövegtípusra jellemző résztulajdonságai f) a stílus” (337-338, a szerző kiemelései). A monologikus szövegek például erősebben kifejtőek a dialogikus szövegeknél, a tradicionálisan funkcionális stílusok körébe sorolt szövegek a kommunikációs szintér jellemzői szerint különülnek el stb.

A (c) nyelvtipológiai ismeretek

A felhasznált nyelv típusára vonatkozó ismeretek a fentiekkel szemben egyértelműen nyelvészeti ismeretek, rendszerbe foglalásuk tehát nyelvészeti feladat.

A (nyelv)tipológiai ismeretekkel kapcsolatban a szövegnyelvészet feladata az, hogy a morfémáktól (mikroszint) a szövegmondatok létrejöttéhez (középszint), illetőleg a szöveg egészéig (makroszint) vezető úton feltárja valamennyi, a szövegekben kimutatható nyelvészetinek tartható elem és összefüggés nyelvtipológiai funkcióját, és beépítse azokat a nyelvtipológiába.

A tipológiai bázis dominanciája abban áll, hogy a szóban forgó szöveg típusára vonatkozó ismereteink határozzák meg azt, hogy interpretálása során az egyes lokális bázisok mely alszektoraival operálunk.

A tipológiai bázis feladata a fentiek értelmében az, hogy adott kontextusban létrehozza kommunikációszituáció- és szövegtipológiai ismereteink általunk adekvátnak tartott konfigurációját. Ez általában minimális információ alapján jön létre. (Ismerjük, mondjuk, Esterházyt, és vannak vele szemben elvárásaink.)

A lokális hatáskörű (B₁, B₂, B₃ és B₄) bázisok önálló, de egymással kompatibilis (’társítható’) funkciójú modulok. Általánosan:

(a) egyfelől az (ap)percepcióra vonatkozó ismereteket (és készségeket), vagyis azokat, amelyek a vehikulumok olvasás (vagy hallás) útján történő befogadására, illetőleg vehikulum-imágók írás (vagy beszéd, recitálás) útján történő kifejezésre juttatására vonatkoznak, s ezek zömükben pszichológiai jellegűek, csak kisebb részben nyelvészetiek;

(b) másfelől mindazokat a nyelvészetinek tekinthető ismereteket, amelyek egy verbális vehikulumnak a szó legtágabb értelmében vett formai felépítése feltárásához és leírásához szükségesek.

A B₁ jelű bázis feladata az, hogy a vihikulumhoz egy vihikulum-imágó – formáció jelösszetevő-párt rendeljen.

Az, ami az (ap)percepció vonatkozásában nyelvészeti ismeretnek nevezhető, a verbális vehikulumok (illetőleg szegmentumaik) mikro-, közép- és makroszintű kontextuális formációjára utal. A szöveg szintjeit lásd a 9. ábrán.

Ezeken a szinteken hagyományos felépítésű szövegvehikulumok esetén a mikroegységek (a vehikulum szóalakjai) és az első fokú makroegységek (a szerző által – mondatzáró írásjelek alkalmazásával – önállóknak feltüntetett szövegmondatok) vannak minden interpretátor számára elvileg azonos módon adva.

A figura vonatkozásában ide tartoznak mindazok az ismeretek, amelyek alapján az adott vehikulum ’alakja’ (a hangok, a hangzó szavak, szóláncok, illetőleg különböző komplexitású konfigurációik formája) feltárható és kategoriálisan leírható.

– azok az ismeretek, amelyek segítségével a verbális vehikulumok lexikai összetevőjét alkotó morfológiai képződmények, egyszerű mondat nagyságrendű közlésegységek, szövegmondatok, valamint az azoknál magasabb fokú kompozícióegységek egymástól elkülöníthetők, illetőleg szintaktikai felépítésük feltárható és kategoriálisan leírható;

– azok az ismeretek, amelyek alapján az akusztikus imágóban az esetleges metrikai-ritmikai felépítés szempontjából relevánsnak tekinthető elemek feltárása és kategoriális leírása elvégezhető; végül

– azok az ismeretek, amelyek segítségével az akusztikus verbális vehikulumok grafikus ’rögzítése’ (más szóval a primer akusztikus imágóhoz egy szekunder vizuális imágó hozzárendelése) végrehajtható.

A (b) formai felépítés feltárásához és leírásához szükséges ismeretek

Ide tartoznak mindazon ismeretek, amelyek a kontextuális formációhoz egy rendszerszerű ’hátteret’, közelebbről rendszerszerű formációt rendelnek.

A figuravonatkozásában ide kell hogy tartozzanak azok az ismeretek, amelyek egyfelől a nyomtatott és írott, másfelől a hangzó nyelvi vehikulumok ’alak’-jának minősítésére használt, konvencionalizálódottnak tekinthető ’tudásunk’ részét képezik. Azaz azok az ismeretek, amelyek bár eddig nem nyertek explicit rendszerszerű összefoglalást, implicit módon azonban úgy hatnak, hogy hatásuk eredményeképpen egyes nyomtatott, írott, illetőleg hangzó szó-, szólánc- stb. elrendezéseket elvárásainkat kielégítőkként, másokat azoknak ellentmondókként (ap)percipiálunk.

A notációvonatkozásában mindenekelőtt azok az ismeretek tartoznak ide, amelyek a verbális vehikulumok lexikai összetevőjének formai elemzésére szolgálnak. Ezeket az ismereteket célszerű olyan kategóriák felhasználásával leírni, amelyek egyrészt mind a rendszerszerű, mind a kontextuális formáció tárgyalásakor alkalmazhatók, másrészt lehetővé teszik bármilyen kompozíciószintre való kiterjeszthetőségüket (továbbépíthetőségüket).

A kontextuális és rendszerszerű formáció viszonyának elemzése azt jelenti, hogy

– az adott vehikulum különféle típusú és nagyságrendű kontextuális egységeihez hozzá kell rendelni a megfelelő rendszerszerű egységeket; majd

– elemezni kell az egyes kontextuális egységek adott elrendezésének a megfelelő rendszerszerű egység relációs reprezentációjához rendelhető lehetséges elrendezésekhez való viszonyát.

Ez a bázis tekinthető a szó legteljesebb értelmében vett rendszerszerű ismereteket tartalmazó bázisnak. Nyelvészeti szektorának az a funkciója, hogy rendszerbe foglalja mindazokat a (nyelvészeti) ismereteket, amelyek egy-egy formatívomot és a hozzá rendelhető szenzusokat egymáshoz kapcsolnak. (A ’formatívum’ terminus itt egy olyan ’szó’ vagy ’szólánc’ megjelölésére szolgál, amely lehetséges ’jelentéseitől’ teljes mértékben elválasztott jelölő elemként kezelendő; a ’szenzus’ terminus pedig egy olyan fogalmi és verbalizálható (diktum), fogalmi és nem verbalizálható (apperceptum) vagy nem fogalmi (evokátum) ’entitás’ megjelölésére, amely valamely formatívumhoz mint annak nem extenzionális ’jelentése’ (jelölt összetevője) rendelhető hozzá.)

A B₂ bázis feladata tehát az, hogy a vihikulum-imágó – formáció jelösszetevő-párthoz egy rendszerszerű szenzus jelösszetevőt rendeljen.

A B₂ bázis nyelvészeti ismeretszektorának egyik ’alap eszköztár’-a egy thesaurus. Ez a thesaurus mind értelmező szótár (nyelvi lexikon) típusú, mind általános értelemben vett lexikon (nem nyelvi enciklopédia) típusú, adott esetben speciális információkat is kell hogy tartalmazzon az adott nyelv morfémáira, lexémáira, illetőleg egy egységként kezelendő (idiomatikus és nem idiomatikus) kifejezéseire vonatkozóan.

Minthogy ennek a thesaurusnak az a funkciója, hogy lehetővé tegye mind a (nyelvi) rendszerszerűnek tekinthető, tetszőleges komplexitású egységek formatívum – sensus szerkezetének elemzését és leírását, mind ezen egységek lehetséges kontextualizációéit, ’szócikk’-ei e funkció betöltésére alkalmas struktúrával kell hogy rendelkezzenek.

A B₂ bázis másik ’alap eszköztár’-a egy olyan szabályrendszer kell hogy legyen, amely lehetővé teszi egyrészt egy-egy szócikkből az adott esetben felhasználható szenzusösszetevő kiválasztását, másrészt a kiválasztott szenzusok formációadekvát összekapcsolását. Ez az összekapcsolás természetesen nyelvinek tekinthető szabályok segítségével csak addig a komplexitáshatárig hajtható végre, ami még (nyelvi) rendszerszerűnek minősülhet. A szemiotika szövegtan – és ezen belül a szövegnyelvészeti – kutatás feladata ennek a határnak a meghatározása. A szemiotikai szövegtani kutatásnak ezenkívül azokat a szabályokat (konvenciókat) is keresnie kell, amelyek a fentiekben leírt összekapcsolást a definiált határokon túl vezérlik (vezérelhetik).

Ezek a megállapítások elsősorban a verbális egységek lexikai összetevőjének ’fogalmi és verbalizálható’ formáció – szenzus szerkezeteire vonatkoznak. A további kutatásnak tisztáznia kell, hogy azok mily mértékben alkalmazhatók a ’fogalmi és nem verbalizálható’, valamint ’nem fogalmi’ formáció – szenzus szerkezetekre, illetőleg a prozódiai és metrikai-ritmikai összetevőkre.

A B₂ jelű bázist követően az első fokú explikatív interpretáció szintjén a B₃ jelű bázishoz jutunk (a másodfokúén pedig a figuratív, szimbolikus hozzárendelést vezérlő báziskonfigurációhoz).

Ennek a bázisnak az a feladata, hogy egyadottvehikulumhoz rendelt rendszerszerű szenzushoz hozzárendeljen egy (vagy több) kontextuális szenzus – relátum-imágó párt (amely utóbbi egy szövegen kívüli (extratextuális) világdarabra, a relátumra utal).

A B₃ jelű bázis nyelvészeti szektora ezért mindazokat a nyelvészetinek tekinthető ismereteket kell hogy tartalmazza, amelyek egy verbális vehikulumnak a szó legtágabb értelmében vett kontextuális szemantikai felépítése feltárásához és leírásához szükségesek.

A szemiotikai szövegtani – és ezen belül a szövegnyelvészeti – kutatásnak vizsgálnia kell, hogy milyen pragmatikai paraméterek és milyen módon befolyásolják egy adott rendszerszerű szemantikai felépítés kontextualizációját, és hogy ez a befolyásolás mily mértékben köthető szövegnyelvészetinek tartható, és mily mértékben csak (azokon túlmenő) szemiotikai szövegtani egységekhez és/vagy szimbolikus rendszerekhez, illetőleg intertextuális relációkhoz. (Az ide tartozó intertextuális ismeretekkel kapcsolatban részletesebben lásd Kivonat a 15. előadás anyagából.)

A ’kontextualizáció’ terminus egyaránt vonatkozik a ’betű szerinti’, ’beszédtevékenységszerű’ és a ’szimbolikus’ kontextualizációra.

Az első fokú interpretáció szintjén a nyelvészeti ismeretek szerepe minden bizonnyal nagyobb, mint a másodfokúén, ahol inkább szimbolikus és intertextuális ismeretrendszerek irányítják az interpretatív műveletek menetét, jellegét. Ennek ellenére vagy talán inkább éppen ezért az első fokú és a másodfokú interpretáció aspektusaival egyaránt foglalkozni szükséges.

A szemantikai felépítés vonatkozásában a B₃ bázisra is áll mindaz, ami az előző bázisra. Ez a bázis abban különbözik lényegesen a B₂ bázistól, hogy a kontextuális szenzus hozzárendelése a rendszerszerű szenzushoz a befogadó (interpretátor) úgynevezett ’részvilágai’-val való operációt is feltételez. Minthogy az egyes vehikulumokban csak ritka esetben találunk részvilágokra explicit módon utaló elemeket, ezeket az interpretáció során kell rekonstruálni. Ezt a rekonstrukciót a nyelvészeti ismeretek oly módon segíthetik elő, hogy rendszerbe foglalják mindazokat a nyelvi elemeket, amelyek részvilágokra utalhatnak (ilyenek például a „lát”, „emlékszik”, „tud”, „hisz” stb.), és rendszerbe foglalják ezek lehetséges (elfogadható) konfigurációit is (ilyenek például „emlékszik, hogy látta”, „tudja, hogy hiszi” stb.).

A B₄ jelű bázisnak az a feladata, hogy egy adott kontextuális szenzus – relátum-imágó párhoz egy szövegen kívüli (extratextuális) világdarabot (tényállás-konfigurációt), relátumot rendeljen.

Ezen a bázison belül annyiban tételezhetünk fel egy nyelvészeti szektort, amennyiben a tényállás-konfigurációk percepciójában nyelvészeti ismereteknek is funkciót tulajdonítunk. Más szóval: ha ennek a bázisnak van nyelvészeti szektora, az e szektor által tartalmazott ismeretek a nyelv és a (ténylegesen adott vagy elképzelt) ’valóság’ kapcsolatára vonatkozóan nyelvészetinek tartható ismereteket kell hogy tartalmazza.

A kontextuális szenzus és a relátum-imágó között ugyanolyan kapcsolat áll fenn, mint a vehikulum-imágó és a kontextuális formáció között. Azaz az imágók bizonyos értelemben azzal ’analóg felépítésű elemek’-nek tekinthetők, aminek mentális képei, a formáció, illetőleg a szenzus pedig a szóban forgó imágók ’kategoriális leírásai’-nak. Más szóval ez azt jelenti, hogy a kontextuális szenzus létrehozásával párhuzamosan voltaképpen már létrejön a relátum-imágó is.

Irodalmi művek esetén a relátum-imágó létrehozásával általában befejeződik az első fokú értelmező interpretáció műveletsora. Más megfogalmazásban: a relátum-imágó itt nem azt a célt szolgálja, hogy felhasználásával megtaláljunk vagy újra létrehozzunk egy ’valóságdarab’-ot (’világfragmentum’-ot), amely a való világban ténylegesen létezik, mint ahogy ez például az útikalauzok, illetőleg a kísérleti empirikus tudományok szövegeinek az interpretálása során történik. Az irodalmi szövegekkel kapcsolatban legfeljebb azt mondhatjuk, hogy a relátumhoz úgy jutunk el, hogy a relátum-imágóként létrejövő állapot- vagy eseménykonfigurációt képzeletben ’belehelyezzük’ a bennünket körülvevő világ kontextusába.

Egy szöveg interpretálásakor nem mindegyik tényező releváns, s a relevánsak sem azonos módon azok.

A B_S (globális hatáskörű) bázis – alternatív módon – a következő két funkciót töltheti be:

– a teoretikus interpretáció első lokális műveletétől kezdve olyan módon vezérli a műveletek végrehajtását, hogy a létrehozott konstruktumok csak a ’jelölő-jelölt’ viszony szempontjából domináns összetevőket tartalmazzák;

– valamennyi lokális operáció végrehajtása után a létrehozott konstruktumok összetevői közül kiválasztja a ’jelölő-jelölt’ viszony szempontjából dominánsakat. Arra vonatkozóan, hogy ennek a bázisnak a nyelvészeti szektora – ha rendelkezik ilyennel! – milyen ismereteket kell hogy tartalmazzon, jelenleg érdemleges információval nem szolgálhatni, már csak azért sem, mert a ’dominancia’ a mindenkori interpretátor ’elvárásaitól, relevanciamotivációitól’ függő kategória.

Az első fokú összetevők felépítéséből ugyanis ki kell választanunk azokat az elemeket, amelyeket a szóban forgó szövegre vonatkozóan elsődlegesen fontosnak tartunk. Ez a lépés a szemiotikai szövegtanon belül azt jelenti, hogy meghatározzuk annak a feltételezett első fokú ’jelölő – jelölt’ kapcsolatnak a domináns hordozóit, amelynek egyik lehetséges elméleti megközelítéseként hoztuk létre a szóban forgó ’jelölő-jelölt’ szerkezetet.

A szemiotikai szövegtan elméleti keretének globális struktúrája attól függ, hogy a B_I (globális hatókörű) bázis és a lokális bázisok viszonyát hogyan határozzuk meg.

A szemléletesség kedvéért a lokális bázisok itt olyan operatív egységekként szerepeltek, amelyek az adott interpretációs lépés elvégzéséhez szükséges információk teljes rendszerét tartalmazzák bármely szövegre vonatkozóan. – Ebben az esetben a B_I ezeken a lokális bázisokon operál.

Az optimális viszony azonban minden bizonnyal az, hogy a B_I bázist a lokális bázisok szektoraival kapcsolatos valamennyi lehetséges információ rendszerének ’állandó tárolója’-ként (mintegy ’permanens memória’-ként) építjük fel, amiből az egyes lokális bázisokba (mintegy ’operatív memóriák’-ba) mindig csak azok az információcsomagok jutnak be, amelyek az adott esetben ténylegesen alkalmazásra kerülnek. Ilyen konstrukció esetén a szemiotikai szövegtan ’kettős modularitás’-áról beszélhetünk, amennyiben:

– a B_I bázis valamennyi, a szöveginterpretációban szerepet játszó információrendszer (diszciplína) reprezentációját tartalmazza modulokként, éspedig a nyelvészeti és a nem nyelvészeti diszciplínákét egyaránt, s valamennyit olyan elrendezésben, amely a lokális operációk egyértelmű végrehajthatósága követelményeinek eleget tesz;

– a lokális bázisok pedig – mindenkori tartalmukat a B_I bázis moduljaiból merítve – egy lokális modulkonfigurációt alkotnak. Ez a koncepció többek között azzal az előnnyel is jár, hogy a lokális bázisok tetszés szerinti sorrendben (konfigurációban) ’emelhetnek át’ információkat a B_I bázisból, ami az explikatív interpretáció ’empirikus motiváltság’-át növelheti.

Ami a B_I bázis modularitását illeti, abban – amikor szükségesnek vagy praktikusnak látszik – egymástól különválasztva kezelhetők a különféle médiumokra, médiumkomponensekre vonatkozó modulkonfigurációk, más szóval abban egy speciális ’belső modularitási’ elv érvényesíthető. (Csak zárójelesen jegyezendő meg, hogy a modularitás, tudományelméleti hátterétől függően, az itt alkalmazottól eltérő módon is használatra kerül a szövegnyelvészetben.)

Mind az egyes információrendszerek, mind alkalmazásuk szempontjából lényeges a megfelelő médiumspecifikus metanyelvek és ’reprezentációs nyelvek’ (’kanonikus nyelvek’) kidolgozása – itt is figyelembe véve természetesen a kettős modularitást.

A (szöveg)nyelvészet mint diszciplína információrendszerét a fentiekkel egybehangzóan kell diszciplínaként definiálni és reprezentálni, tekintetbe véve mind a szemiotikai szövegösszetevőket, mind ezek lehetséges megformáltságtípusait.

A szemiotikai szövegtan elméleti keretébe beilleszthetően felépített (szöveg)nyelvészettel kompatibilis módon kell végül definiálni és reprezentálni a poétika, a retorika és a stilisztika információrendszerét, eldöntve mindenekelőtt azt a kérdést, hogy ezeknek az információrendszereknek mely részei relevánsak az értelmező interpretáció számára, és mely részei tartoznak az értékelő interpretáció körébe.

Ha az interpretátor szükségesnek látja, végrehajt egy úgynevezett másodfokú interpretációfolyamatot is, aminek során az első fokon már interpretált vehikulumhoz egy másodfokú (szimbolikus) jelentést rendel.

Makroszint	n fokú kompozícióegység 1 fokú kompozícióegység
Középszint	Az 1 fokú kompozícióegység összetevői Kommunikációegység Kommunikációegység-összetevők
Mikroszint	Mikroegység Mikroegység-összetevők Mediális alapelem
Szubmikroszint	(Megkülönböztető jegyek)

**A (b) szövegek típusaira vonatkozó ismeretegyüttesről**

**A (c) nyelvtipológiai ismeretek**

Szubmikroszint