ÖSSZKÉP

Szeptembertől másodéves társadalmi tanulmányok szakos hallgatóként elérkezett az ideje, hogy részt vegyek életem első kutatótáborán. Utólag őszintén elárulhatom, hogy nem kevés félelemmel és fenntartással indultam neki ennek az egésznek. Mindezt azért írom le, hogy megfoghatóbbá váljon, milyen fejlődésen mentek át az elképzeléseim, érzéseim, hipotézisem.

 Tudtam, hogy a jánoshalmi körzetben élő emberek a Szegeden természetesnek vett, mindennapos dolgok nélkülözésében élnek, és azzal számoltam, hogy olyan házakhoz is kerülhetek, ahol a gyermekek éheznek. Nos, nyilvánvalóan tévedtem, hiszen, ahogy az első nap már kiderült, erről szó sem volt. Másik sarkalatos aggodalmam az volt, hogy én, saját magamat teljesen alkalmatlannak tartom az elesett emberek megsegítésére, legyenek akár hajléktalanok, súlyosan alultáplált gyerekek, súlyos betegek vagy akár szegények. Ez azért van így, mert olyan mélységes sajnálatot és szomorúságot érzek ezek miatt az emberek miatt, amit nem tudok elrejteni és véleményem szerint egy rászoruló, ha meglátja, hogy az, aki azért ment el hozzá, hogy segítse hátrányos helyzetében, nem épül abból, ha a „segítő” elsírja magát, vagy lelkileg látványosan összezuhan – és én sajnos ebbe a kategóriába tartozom. Mindezek ellenére lelkes kezdőként szálltam fel augusztus 27-én Jánoshalma felé tartó buszunkra.

Előzetesen tájékoztatásban részesültünk Jánoshalma helyzetéről, a gyerekesély programról, arról, hogy már nem ez az első csoport, aki ebben a munkában részt vesz. A Szegedi Tudomány Egyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar társadalmi tanulmányok szakhoz tökéletesen illő gyakorlatra kaptunk lehetőséget, hogy első évben elsajátított elméleti képzésünket empirikus módon a gyakorlatban is kiegészíthessük, bővíthessük. Kérdőíves kutatás volt a feladatunk, ehhez az akadémiától kaptunk címekből álló mintát. Jánoshalmára 4-5 pár, Kéleshalomra 1, Borotára 2, Mélykútra 3 pár lett beosztva, mely a hét folyamán változott szükséglettől, helyzettől függően. Általában párosával mentünk, amit nagyon jónak tartok, főleg, ha valaki fiú társat kap, biztonság szempontjából. Én szerencsésnek éreztem magam, mert fiúpárt kaptam, egy mesterszakos szaktársamat, Harasztia Dávidot, akivel jól kiegészítettük egymás munkáját, és kellemesen eltöltöttük az időt miközben egyik háztól a másikig mentünk. A címek, amiket kaptunk, Jánoshalmára szóltak. Kis kutatócsoportunknak 295 háztartási kérdőívet és 494 gyermek kérdőívet kellett szerdától vasárnapig lekérdeznie. Ez azt jelentette, hogy 295 olyan helyre kellett mennünk, ahol hajlandóak voltak kitölteni a kérdőíveket. Célunk (volt), hogy a Jánoshalmán és körzetében levő településeken élő gyermekek esélyeit, jövőre vonatkozó lehetőségeit mérjük fel, vagyis, hogy mit képes a város ezeknek a gyerekeknek nyújtani, mely területek szorulnak kiigazításra, finomításra.

Miután megérkeztünk és elfoglaltuk a szállást, részletes eligazítást kaptunk, egy prezentációt hallgathattunk meg, majd a kérdőívek kiosztása után megbeszéltük, hogy mi lesz a tényleges feladatunk.

Már az első nap kiderült, hogy a mintában szereplő címek pontatlanok, hiányosak és sokszor nem fedik a valóságot. Nem egyszer fordult olyan elő, hogy egy utcában például a 28-as számot kerestük, de az utca számozása 26-ig tartott. Volt olyan is, hogy a mintában 3 17 év alatti gyerek szerepelt, de a családban 4 gyerek volt. A leggyakoribb hiba volt, hogy az adott címen, nem az a család lakott, akit mi kerestünk. A szerencsénk az volt, hogy a jánoshalmiak kedvesek voltak, és próbáltak segíteni, hogy megtaláljuk a keresett családot, akik sokszor csak 1-2 házzal laktak arrébb a papíron szereplő házszámhoz képest. Nagyon sok időnket vette el a keresgélés. A második nap közepétől folyamatosan sokasodott a pótcímek száma, ami azt eredményezte, hogy Jánoshalma egyik részétől egy nagyon messze eső területen kaptunk új címeket. Az ott töltött idő alatt legalább 60 km-t tettünk meg gyalogosan, hogy megtaláljuk, megközelítsük a címeket. Kevés bicikli állt sajnos rendelkezésünkre az első pár napon, sokkal hatékonyabbak lettünk volna, ha minden párnak lett volna biztosítva, Jánoshalmán is. Szombat délután sikerült még szerezni párat, így meggyorsítottuk a munkánkat, de jó lett volna, ha ez már az elejétől így van. Így még az sem okozott volna problémát, hogy pontatlanok voltak a címek, mert biciklivel mobilabbak lévén hamar átszeltük volna az egymástól távol eső területek közötti távolságot. Nekem ezek voltak tehát, amiket negatívumként, hiányosságként éltem meg: a címek pontatlansága és a kevés kerékpár.

A címeken lakók 98%-a volt hajlandó kitölteni velünk a kérdőívet, vagyis viszonylag kevés konkrét elutasítást kaptunk. A kitöltés során inkább attól tartottak, hogy a Jánoshalmán tapasztalható lakásmaffia, esetleg a NAV emberei vagyunk, ezért kezdetben tartózkodóak, szkeptikusak voltak velünk. A kérdezettek kb. 90%-a minden kérdésre hajlandó volt válaszolni, amire nem válaszoltak azok a kérdések a bevételre, rezsire vonatkoztak, itt a válasz ”NT” (= nem tudja) volt. A kérdőív egyébként könnyen kitölthető volt, a háztartási kérdőív első oldala okozott némi nehézséget, de gyakorlattal kiküszöbölhető volt ez az akadály is, így az utolsó napon szinte már bele sem kellett pillantanunk a kódtáblázatba.

Általában a családok megengedhették maguknak a napi többszöri bőséges étkezést, gyümölcs, zöldség, hús fogyasztását. A szülők sokszor mondtak le személyes kényelmükről, hogy gyermeküknek megadják a kikapcsolódás, kirándulás lehetőségét. Az elszomorító inkább az volt, hogy milyen koszos ezeknek az embereknek az otthona. A többség nem igen fordít időt a ház otthonossá tételére. Nem arról van szó, hogy a legszebb, legújabb bútorokkal kell berendezni a lakást, hanem az alapvető tisztaságról, rendről. Sajnos a gyerekeknek az lesz a természetes, hogy vastag kosz van a falakon, padlón, dohos és szellőzetlen a szoba, gazos a kert, ételmaradékok vannak az asztalon, egér mászkál a kövön és nem is fontos a higénia, arról nem is beszélve, hogy milyen korokozók veszik körül őket. Pedig a szappan és a víz nem tartoznak a luxuscikkek körébe.

Egy házat szeretnék kiemelni az összes közül. A második vagy harmadik nap végén, az utolsó háznál történt. Harmadjára találtuk csak otthon a házigazdát, egy 50 év körüli asszonyt, aki kedvesen nyitott nekünk ajtót és rögtön behívott az udvarba. Az anyuka rögtön szólt is a kislányának, hogy jöjjön, üdvözöljön minket. Virág, a 8 éves kislány, fürge léptekkel és széles vigyorral, fürkésző tekintettel rohant elénk, majd illedelmesen bemutatkozott. Az udvarban található kis babaházban foglaltunk helyet, ahol Virág kérdésekkel bombázott minket, hogy kik vagyunk, miért jöttünk, hogy ugye majd játszunk vele. Az udvaron mindenhol játékok, egy igazi gyermekparadicsom. Virág fogyatékkal született, Down-szindrómában szenved, autista, több komoly műtéten átesett szívbeteg, ennek tetejében diabetes-es, allergiás jó pár dologra. Én még soha nem találkoztam korábban ilyen jól nevelt és okos fogyatékkal élő gyerekkel. Megkérdeztük a kérdőív kitöltésénél, hogy mikor született, és amikor megköszöntük a válaszát, édesen mosolygott és azt mondta hatalmas vigyorral: „Szívesen!”. A kérdőív kitöltést kis időre meg kellett szakítanunk, bevonultunk a konyhába, mert Virágnak 2 óránként mérni kell az inzulin-szintjét, és ennie kell. Nagyon hangulatos, közel 150 éves házban élnek, amit ízlésesen, szépen rendeztek be, egy külön kis sarokkal a konyhában, ahol Virág lefeküdhet, játszhat. Bepillantást engedtek az életükbe, amit olyan szeretetteljes légkörben élnek, melyre nem sűrűn láttam példát. Megható és elgondolkodtató az a törődés, amivel ezt a kislányt körülveszik. Egy olyan kis ”várat” hoztak létre, ami világ eltorzult értékeitől és zordságaitól megvédi ezt a családot. Különlegesek és egyedüliek az értékek, amit ez a pár ember képvisel. Miután Virág evett, folytattuk a kérdőív kitöltését, melyet pár kisebb történettel, és Virág közel 20 évvel idősebb bátyjának megérkezése szakított még meg. A végén körbevezettek minket a házon, megmutatták Virág szobáját, elmesélték az életük részleteit. Amikor Dávid és én mélységesen meghatva és lelkünkig megérintve gyalogoltunk vissza a szállásra, részemről könnyekkel a szememben, az egész napos munkát, a sok gyaloglást mintha nem is éreztük volna. Nemhogy mi segítettünk nekik, hanem ők nekünk, mi kaptunk tőlük valami egészen értékeset. Feltöltődtünk érzelmileg és lelkileg a szeretetnek és törődésnek e ritka megnyilvánulásának tapasztalása miatt, és amiatt, hogy minden betegség és negatívum ellenére milyen pozitívan áll az egész család az élethez, egymáshoz.

Összességében nagyon érdekes tapasztalat volt ez a hét, és több egyetemnek kellene ilyen gyakorlatot biztosítania hallgatóinak. Ez az egy hét, mint oktatás, sokkal mélyebben raktározódik majd el bennem, mint az egész féléves bármilyen kurzus során hallgatott összes információ. Egészen más dolog erről a témáról a krétaporos iskolapadból unalmasnak tűnő előadásokat meghallgatni, mint testközelben tapasztalni az egészet. Azt, hogy, amiről mi könyvekben olvasunk, félév végén vizsgázunk az egy-egy ember élete, a kőkemény valóság. Átrajzolja az emberben a határokat, az értékrendeket és a világban elfoglalt helyét.

Végül szeretnék 1-2 fényképet is irományomhoz csatolni.

1. ábra: Szállásunktól nem messze, egy kollégiumban kaptunk reggelit, és meleg vacsorát, ebédet pedig szendvics, gyümölcs, gyümölcslé formájában. Közösségépítő hatása volt a közös étkezéseknek, melyek mindig jó hangulatban teltek. A tábor egyik kedvenc emlékeként őrzöm a közös evéseket. 

2. ábra: Az utolsó napok egyikén látogattunk el Dáviddal ehhez a családhoz. A feleség és a férj 3 okos, jól nevelt gyermekkel élnek ebben a házban. A gyerekek tehetségesek és kedvesek, illedelmesen viselkedtek, amíg ott voltunk. Baromfit tartanak az udvarban, a ház sötét, koszos, viszont maga a család tiszta volt. Kérdéseinkre készséggel válaszoltak, az anyuka viccelődött velünk és próbált segíteni, hogy minél hamarabb végezzünk. 

Remélem, hogy a naplómban kimerítően írtam le az eseményeket, ahogyan én éltem meg, és hogy hozzájárul a későbbi kutatók munkájának sikeréhez, illetve a gyerekesély-program előmozdításához is.

írta: Serföző Anna Éva, 2014. 09. 22.