ÖSSZKÉP

 
Előrebocsátom, hogy néhol provokatív lehet ez a cikk, de olvassák végig anélkül, hogy félúton abbahagynák, hátha lesz értelme.

Erving Goffmann A hétköznapi élet szociálpszichológiája című könyvét vettem alapul. A szociálpszichológia az ember társadalmi viselkedésével foglalkozik, én ezen belül a szerepelméletről fogok írni, még pontosabban Goffmann szereptávolítás elméletét mutatom be.

^{Forrás: http://www.onlinepszichologia.hu/mindennapok/szerepeink-forgatagaban
(Letöltés dátuma: 2012. 04. 23.)}

Mint tudjuk, az ember élete során különböző szerephelyzetekbe kerül. Ezeknek a szerepeknek különböző társadalmilag elfogadott normái vannak. Gondoljunk itt arra, hogy például egy tanárnő megjelenik, mondjuk a tanár szerepében a munkája miatt, ugyanakkor anyaszerepben, mint szülő, sőt, tegyük fel, hogy eljár tornázni, ahol viszont őt oktatják. Általában a különböző foglalkozások azok, amikhez rögtön különböző belső tulajdonságokat feltételeznek (pl. könyvelő: akkurátusan és pontosan végzi a munkáját).

Mint látjuk, ezek gyakorlatilag egy időben, párhuzamosan zajlanak. Azért nehéz ennek a különválasztása, mert annyira magától értetődik, hogy mikor hogyan viselkedik a személy. A legvilágosabban a szerepkonfliktus elméletből látszik, hogy azért mégis különböző szerepekről van szó. Például vegyünk egy bírót, feltételezzük, hogy józan, objektív, igazságos. Milyen helyzetben történhet szerepkonfliktus? A bíró is ember, van saját értékrendszere. Tegyük fel, hogy futballrajongó. Testi sértést követ el egy focista a kedvenc csapatából a meccsen. Elé kerül az ügy. Elképzelhető, hogy az ítéletben személyes érzelmei is befolyásolják, ami mondjuk egy ugyanilyen szituációban jéghokira átvéve nem történik meg. Nem igazán vagyunk képesek arra, hogy mint magánember focirajongók legyünk, de bíróként meg nem. De a bírótól mégis elvárjuk ezt. Goffmann a sebészt hozza fel példának, aki egyben férj is. Konfliktus akkor van, ha a feleségét kell műtenie.

Mint írtam, az, hogy az ember több szerepet „játszik” az életében, teljesen magától értetődő. A valóságban úgy a legkönnyebb megragadni, hogy hol, milyen arcunkat mutatjuk. Például egy tinédzsergyerek otthon a fölé-alárendeltségi viszonyban alul helyezkedik el. Illemtudó, a „jó” gyerek fogalmát teljesen kimerítően viselkedik. Aztán elmegy bulizni, ahol rövid időre gyakorlatilag megszűnnek a „gyerek” szerepével járó kötöttségek, bekerül a baráti társaságába, ahol nincs olyan fokú hierarchizáltság (mert az azért mindenhol van).

Akkor vágjunk bele a fő témába, a szereptávolításba. Ennek az a lényege, hogy nincs teljes szakítás a szereppel az egyén részéről, hanem nem vagyunk hajlandóak teljes mértékben felvenni a szereppel járó jellemzőket, és egy bizonyos lenéző elszakadást fejezünk ki, nem is vesszük ebben az esetben komolyan a szerepet. Távolságtartással, kritikával, akár tüntető elutasítással viszonyulhatunk a szerephez. Tehát nem azonos a szerepelutasítással, ami mondjuk az, hogy a hallgató nem megy be az órára, ezzel nem hajlandó felvenni a hallgató szerepét.

Nézzük meg, hogy néz ki ez a szereptávolítás a valóságban. A könyvben ez teljesen érthetetlen… - persze lehet, hogy csak én nem értem.  Hozok egy példát a könyvből, csak egy mondatot:

 „Az egyén akkor elkötelezett valaminek a megtételére, ha sok intézményes megegyezés rögzített és kölcsönösen függő jellege miatt ennek a valaminek a megtétele, vagy hogy ő ez a valami, visszavonhatatlanul megszab egyéb fontos lehetőségeket is az életben; ez arra kényszeríti, hogy bizonyos módon cselekedjék, mások pedig ennek nyomán saját tevékenységükben abból induljanak ki, hogy ő továbbra is így cselekszik majd, s őt magát sebezhetővé teszi e cselekedetek előre nem látott következményeivel szemben”[1]

Goffmann-nak biztosan sok erénye volt, de hogy a világos beszéd nem tartozott közéjük, az is biztos. Egy fordítónő kifejezését tudnám csak erre alkalmazni: BETŰCSERNOBIL. Szóval ilyen stílusban képzeljétek el a könyvet.

 A példái borzalmasak. Már azzal túlértékelem, hogy azt mondom, példái vannak. Gyakorlatilag egész végig a sebész-nővér kapcsolattal példálózik. Azt mondja, hogy az orvosi etikettben a sebész vihet iróniát a nővérrel folytatott beszélgetésbe, mert ő az orvosi hierarchiában magasabban áll. A sebész az, aki viccelődhet, aki nyithat a nővér felé. Ő alkalmazhatja a szereptávolítást, mert egyenlőtlenek, és ha a nővér nyit, az esetleges tiszteletlenségre utalhat. Azt írja, az orvos tréfálhat, hogy csökkentse a nővér alárendeltség-érzését, így ne következzen be a nővérben a szereptávolodás. Mármost világos, hogy az orvoslás gyakorlatában elengedhetetlen a hierarchia. Egy műtét során a főorvos diktál, nincs idő vitatkozásra. De az orvosok, sebészek, nővérek, műtősök stb. viszonyát az dönti el, milyen a személyiségük, nincs szükség kitalálni egy fogalmat, hogy „szereptávolítás”, aztán az alapján magyarázni ezt.

Goffmann valószínűleg a korábbi bulizó tinédzser példához is hozzátenné, hogy felveszi a gyerek a „bulizó” szerepét, és elemezné, hogy a társadalomnak milyen elvárása, közmegegyezése van a bulizó tinédzserről, ahhoz milyen magatartási formák kapcsolódnak. De ez mind annyira hétköznapi, képlékeny, egyénre szabott dolog, hogy az ember nem látja értelmét e fogalom kategorizálásának. Egy szó fogalmazódik meg a fejemben e kapcsán (és a könyv olvasása közben is): fölösleges.

A szereptávolítás az az, amit most csináltam. A cikk írójától elvárják, hogy érdekli, amiről ír, mi több, fontosnak tartja a témát.

Az volt a célom, hogy bemutassam Goffmann-nak ezt az elméletét a könyvén keresztül. Ezt tettem, de látható távolságtartással, kritikával, tüntető elutasítással.

 Gerencsér Miklós

Társadalmi tanulmányok II.

SZTE-JGYPK