Resztoratív konfliktuskezelés Negrea Vidiával és Dombi Edinával

Másképp is lehet

 

Negrea Vidia jeles képviselője a resztoratív technikák hazai és nemzetközi alkalmazásának. A módszert oktatja és a gyakorlatban is végzi, elnökségi tagja a resztoratív technikák nemzetközi szervezetének. Szegeden tett látogatása után készült interjúnk.

Hogyan történt a pályaválasztása? Miért a pszichológia felé fordult?
Negrea Vidia:

Szerintem azért, mert gyerekkoromban egy olyan kastély mellett laktunk, meg a szüleim is ott dolgoztak, ahol pszichés problémákkal rendelkező személyek laktak. Bentlakásos, szociális intézmény volt, és természetes volt nekem, hogy mindenféle emberekkel találkozok, akik beszéltek, nem beszéltek, üvöltöttek vagy nem. Tehát a pszichés megbetegedéseknek mindenféle jellemzőivel szembesültem. Gimnáziumban egy filozófiatanárom volt, akit nagyon tiszteltem, becsültem és nagyon tetszett, amit tanított és filozófia-pszichológia szakra mentem, gyakorlatilag az ő támogatására, ösztönzésére. Nagy hatással volt rám a tudása, a hozzáállása, tehát ez is hozzájárult.

Az egyetemet Romániában végeztem, Kolozsváron, és filozófia-történelem szakosként végeztem a pszichológiát. Ez azért érdekes, mert akkor, amikor végeztem, még a Ceausescu-diktatúra keményen jelen volt, ami azt jelentette, hogy pszichológusi diplomával hivatalosan nem nagyon lehetett rendelkezni. Ugye, egy olyan diktátorról beszélünk, aki nagyon nem értett egyet azzal, hogy pszichológusok vagy pszichiáterek tudjanak mélyebben foglalkozni az ember működésével. Ezért, csak rejtve zajlott a pszichológia oktatása Kolozsváron, tehát filozófusi diplomát kaptunk mindannyian, és amikor a diktatúrának vége lett, megtörtént a forradalom, akkor lehetett igényelni az indexet, ami alapján kiállították a diplomát. Viszont én Magyarországra menekültem 1990 márciusában, a marosvásárhelyi konfliktusok következtében. A kolozsvári diplomám honosításához az ELTE Pszichológiai Tanszékén dolgozó Kulcsár Zsuzsanna járult hozzá, mert kapcsolatban voltak a kolozsvári egyetemmel. Kiderült, hogy ugyanazokat a tantárgyakat, és ugyanazt a tananyagot vettük át mi Kolozsváron, mint az ELTE-n, és a tanáraink meg jó kapcsolatban voltak egymással. A klinikusi szakot már Budapesten végeztem el. Javítóintézetben kezdtem el dolgozni pszichológusként, 1990-ben. Ott nagyon egyértelművé vált, hogy azok a bűnelkövetők, akikkel én találkoztam, körülbelül az ötvenöt-hatvan százaléka volt valamikor áldozat, vagy olyan helyzetbe került gyerekként, hogy segítség nélkül elég könnyen választotta a bűnözői karriert. Az is volt a cél, hogy dolgozzunk ki olyan beavatkozásokat, technikákat, módszereket, amivel az iskolai erőszak megoldható. Ezekbe sem az oktatás, sem a gyermekvédelem akkoriban nem tudott komplex módon beavatkozni, ezért nagyon könnyen vált valaki megbélyegzetté a magatartási problémái miatt, és akik elkövetőként voltak címkézve az iskolában, nagyon sokuknál otthon áldozati szerep jutott. Ez is ösztönzött arra, hogy a klinikusi szakot elvégezzem, hogy a már patológiásnak mondott jegyeket a későbbiekben tudjuk úgy kezelni, hogy lehetőleg enyhítsük ezeket a problémákat.


Hogyan került kapcsolatba a resztoratív technikákkal?

NV: A javító-nevelő intézetben kerültem kapcsolatba velük, csak nem tudtam, hogy így hívják. Itt keresgéltem azoknak a módszereknek az alkalmazását, amivel lehetett a bűnelkövetői karriert megállítani. Amikor elkezdtem dolgozni, az volt a célom, hogy nézzem meg, mi az, ami hatékony, s mi az, ami jól működik. Nem igazán léteztek akkoriban komplexebb felmérések arról, hogy milyen faktor milyen jellemzőkkel fog megjelenni a későbbi reszocializációs folyamatban, ezért elvégeztem egy longitudinális vizsgálatot, hogy lássuk, hányan válnak ismételten bűnelkövetővé, miután kikerülnek. Elég nagy szám jött ki, túl nagy ahhoz, hogy beletörődjünk. Nagy volt a visszaesési ráta, és az volt a feltűnő számomra, hogy azok váltak ismételten bűnelkövetővé gyorsabban, akiknél a pozitív magatartás jellemző volt az intézeti keretek között – tehát nagyon jól tudtak alkalmazkodni a külső elvárásokhoz, jó volt a kapcsolatuk a nevelőkkel. Náluk a pozitív viselkedés nem jelentette azt, hogy a normakövetés interiorizálódik, amint megszűnt a külső kontroll, nem volt annyi belső motiváció, hogy egy normakövető viselkedés folytatódjon. Másrészt az is kiderült, hogy a környezet, ahová ők kikerülnek, bármennyire is támogató akar lenni, amikor valamilyen probléma adódott, akkor őket gyanúsították. Tehát a megbélyegzettség az adott környezetben nem szűnik meg attól, hogy valaki bekerül egy javítóintézetbe, vagy netalántán egy börtönbe. Sőt, a félelmek meg az indulatok, vagy a szorongások az adott intézkedéssel kapcsolatban még inkább mélyítik a környezet előítéleteket. Bármennyire is próbálta a fiatal a szabadulásakor bebizonyítani, hogy változott, vagy változna, a környezettel szembeni reakciókkal nem nagyon tudott mit kezdeni egyedül. Így jött az ötlet, hogy nézzük meg, hogy kiket kellene bevonni ahhoz, hogy ez a pozitívnak indult viselkedés – akiknél ez egyértelmű volt -, az fenn tudjon maradni. Viszont egy javítóintézetnek nem volt ez a hatásköre, nem volt ez a funkciója, hogy a szabadulás utáni beavatkozásokat koordinálja. Nagyon ritka esetben fordult az elő, hogy a szabadulását előkészítsék vagy, hogy otthon is történjen egy beavatkozás, ami segítheti a megértést vagy az újrakapcsolódást. Így jött egyszer az ötlet, hogy nyitni kellene a külvilág felé, de hogyan?

Erre egy fiatal adta meg a választ, konkrétan egy 14 éves növendék, aki bekerülve az intézetbe, és azt mondta, hogy ő sürgősen pszichológushoz akar kerülni, mondván, hogy ő nem elkövető. És persze, hogy mindenki, aki a rácsokat látja és a saját személyi szabadságának a korlátozását tapasztalja, azt gondolja, hogy nincs ott keresnivalója, és nem ő tehet róla, hanem másokat vádol. Ez már-már egy természetes reakció, senki nem érzi bűnösnek magát akkor, amikor be van zárva. A fiatalról kiderült, hogy egy elég jó szocializációs szinttel rendelkezett ő, a korának megfelelő végzettséggel, kapcsolatai is rendezettek voltak, családi háttere is. Kiderült, hogy 14. születésnapjára kapott a szüleitől egy könyvet, aminek a címe Én, a whiskys. A szülők állítólag azért vették meg a gyereküknek ezt a könyvet, mert egy gimnázium helyi rádióműsorának a szerkesztője volt, és bizonyos időközönként mindenféle témájú műsorokat állított össze. A fiú, amikor elolvasta a könyvet, amit a szüleitől azért kapott, hogy különböző területről legyenek ismeretei, azt gondolta, hogy túl egyszerű, hogy igaz legyen. Mi volna, hogy ha kipróbálná, hogy a soron következő műsorában erről tudjon beszámolni. A kisöccse játék pisztolyával, sí maszkkal besétált egy postabankba, és a könyvben leírtak alapján gyakorlatilag kirabolta a bankot. Hazament, megszámolta a pénzt, és amikor négy óra közeledett, feltételezte, hogy bezár a bank és visszasétált a pénzzel. Látta a rendőrségi autót, és ő szólt a rendőrnek, hogy tessék nyugodtan hazamenni meg lezárni mindenféle ügyet, mert itt van a pénz, nem hiányzik semmi és milyen őrültség, hogy ilyeneket írnak, mert tényleg be is válik. A rendőr bácsi, ahogy ő mondta, nem volt humoros kedvében, és nem értette, hogy ez csak poén. Elindult az eljárás, és fegyveres rablásnak minősülő bűncselekménye miatt 3 év javítóintézetet kapott. Amikor én találkoztam vele, akkor ő volt a legkétségbeesettebb, hogy ami poénnak indult, így alakult. Emiatt hibáztatta a szüleit, hogy miért vettek neki ilyen olvasmányt, a rendőrt, a rendszert, mindenkire hárította a felelősséget. Tartottam attól, hogy ha nincs kitekintése más személyekre is, akkor előbb-utóbb akár önmaga irányába is hozhat olyan döntéseket, amelyek károsak lehetnek. Megkérdeztem tőle, hogy vajon mi történhetett azzal a hölggyel, akire rászögezte a pisztolyát. Vajon hogyan alakult a napja, mi történhetett vele, mit érezhetett, mit gondolhatott. Meglepődve mondta, hogy fogalma sincs, de reméli, hogy semmi baja nincs, de „házi feladatként” megkértem, hogy írja össze, mit érezhetett. Meglepetésemre, másnap visszajött és mondta, hogy sok mindent nem tudott írni vagy gondolni azon kívül, hogy meglepődött vagy talán megijedt, és nem hiszi, hogy bármi problémája lenne. De, elhozta a postabanknak a telefonszámát, és hát ez nem pszichológusi kompetencia, de én is nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történik egy-egy bűncselekmény után az érintettekkel. Felhívtam a postabankot, és a főnöknővel beszélve kiderült, hogy óriási jelentősége van már egy egyszerű telefonnak, mert ugye nagyon sok kérdés felmerül, és egy bírósági tárgyaláson vagy egy rendőrségi eljárás során nem nagyon kapnak az emberek lehetőséget, hogy tegyék fel a kérdéseiket, hogy miért őket, miért akkor… Ez a telefonos beszélgetés nagyon sok mindent tisztázott, viszont a hölggyel, aki akkor a pénztárban volt, nem lehetett beszélni. Kiderült, hogy súlyos pszichés tünetei keletkeztek az eset után. Azt vették észre a kollegái, hogy mikor egy-egy fiatalabb ügyfél jön be az irodába, akkor különböző tüneteket produkál: légszomj, rosszullét, és viszonylag gyorsan egy olyan súlyos pánikbetegség alakult ki nála, amitől munkaképtelenné vált. Amikor hallotta a fiú, hogy mi történt, ledöbbent és egy automatikus reakció volt a részéről, hogy: ő nem ezt akarta és nem erre számított, és szeretné valahogy helyrehozni. Akkor indult el először egy levélírás a hölgy kezelőorvosa felé, aki rövid időn belül visszajelzett, hogy nagyon hálás ennek a levélnek, mert egy csomó kérdésre választ kapott, megértette a történteket és nem hibáztatta önmagát emiatt.

Így indult el gyakorlatilag az, amiről később kiderült, hogy ez egyfajta resztoratív eljárás. Több vizsgálatot indítottam el e kapcsán már a javítóintézetben a többi fiatal körében. Írtunk is erről egy tanulmányt, aminek az volt a címe, hogy Levél az áldozatomhoz. Ebben kiderült, hogy a jóvátétel a bocsánatkérés mellett a fiatalok kétharmadánál megjelenik, mint igény, de ugye nem ez a megszokott keret általában, amit egy-egy ilyen intézményben a szakemberek el tudnak képzelni, mert nem ez a cél. Herczog Máriával dolgoztam akkoriban a Népjóléti Minisztériumnak. Ő ismertette ezeket a tapasztalatokat egy nemzetközi konferencián, és meghívott egy resztoratív szakember házaspárt Magyarországra, hogy tartson képzést a resztoratív technikákról, Ted és Susan Wachtel, akikről kiderült, hogy 25 évvel korábban hasonló módon kezdték el ennek a szemléletnek az alkalmazását fiatalkorú bűnelkövetőkkel vagy problémákkal küszködő gyerekekkel. Felajánlották, hogy ne várjak én is 25 évig, amíg kidolgozunk egy technikát, hanem menjek és tanuljam meg náluk. Így kerültem egy kolléganővel Amerikába, Pennsylvániába, egy Bethlehem nevű városba, ahol volt egy olyan intézmény, ahol ezeknek a technikáknak a napi alkalmazásával próbálják tudatosítani a fiatalokat afelől, hogy egy-egy bűncselekménnyel mi történik, kit érint, és abban segíteni, hogy mérjék fel, hogy mire van szükség ahhoz, hogy a sérelmeket tudják orvosolni és a kapcsolataikat rendbe hozni. Ez egy olyan alternatív iskolarendszer, aminek a hatékonysága óriási volt a mi eredményeinkhez képest. Egy évet töltöttem itt, az International Institute for Restorative Practices (IIRP) szervezetnél, ahol nem hagyományos értelemben véve tanultam, hanem alkalmaztam a resztoratív technikákat a napi munkám során. Így jöttem rá, hogy az, ami történik, igazából nem egy teljesen  új megközelítés, hanem csak azoknak a szempontoknak a tudatosítása, amivel lehetőséget adunk arra, hogy az érzelmeket kifejezve, ugyanakkor a szükségleteket feltárva az emberek közötti kapcsolatokat kezdjük helyrehozni. Ez nem igényelt nagyobb erőfeszítést vagy munkát, mint a hagyományos beavatkozás – ami a büntetésről szólt, de a következményekre adott válasz, a jóvátétel vagy a helyreállítás már természetes volt, szemben azzal, hogy amikor az ember egy büntetést kap, akkor nem nagyon gondolkodik azon, hogy hogyan tegye jóvá, mert döntenek helyette. Itt viszont a fiatalokkal, érintettekkel, családtagokkal együtt lehetett feltárni, hogy mire van szükség mind egyéni, mind közösségi szinten.

Ezeket tapasztalva eldöntöttem, hogy itthon egy hasonló típusú intézményt kellene létrehozni vagy egy már létező intézménybe próbáljuk ezeket a technikákat bevezetni. Viszont 2001-ben, amikor hazajöttem, nagy ellenállás volt ezzel a szemlélettel kapcsolatban, túl amerikainak, túl távolinak tűnt. Ezért tartottam fontosnak, hogy mutassuk be, miként működik a mi fiataljaink esetén is ez a szemlélet. Kiderült, hogy ez a mi kultúránkban is, a mi gyerekeinkkel is nagyon jól tud működni. Így indítottam el egy modellkísérletet, amit 2003 és 2006 között működtettünk az ún. Orczy kerti resztoratív napközbeni ellátással. Itt bebizonyosodott, hogy a resztoratív szemlélet, ha tudatosan alkalmazzuk, jól működik a magatartási problémákkal rendelkező magántanulókkal. Azóta tanítom egyetemeken meg oktatom képzések során különféle szakembereknek vagy érdeklődőknek, meg segítek konzultációval, szupervízióval vagy tréningekkel olyan intézményeket, ahol ezt a szemléletet be akarják vezetni. Iskolában volt leginkább igény rá kezdetben, most viszont közösségekben, 2007 óta például börtönökben, konkrétan a Balassagyarmati Fegyház és Börtön az, ahol az intézet parancsnoka nagyon nyitott a resztoratív szemlélet iránt. Ott azóta is folyamatos kapcsolatban állunk és különböző technikákat kezdünk kipróbálni, bevezetni, alkalmazni szabadulók esetében elsősorban, de olyan helyzetekben is, amikor a zárkán belül konfliktusok adódnak. Nagyon sok esetben az ottani nevelők már képzett facilitátorokként kezdik ezeket a konfliktusokat helyben, az érintettek és a közösség bevonásával rendezni.

Hogy néz ki egy-egy ilyen tréning vagy foglalkozás?
NV: Ez több fázisú képzés. Maga a képzés egy szemléletbeli érzékenyítés, aminek vannak olyan elemei, amelyek az erőszakmentes kommunikációt tartalmazzák, a demokratikus vagy problémamegoldó döntéshozatali folyamatot ismertetik, a kéttípusú szégyen közötti különbséget tanulják meg résztvevők, a közösség megtartóerejét, affektus elméletet. Tehát minden olyan gyakorlati és elméleti tudást adunk át egy ilyen négynapos alapképzés alkalmával, ami után rugalmasan tudják a résztvevők kezelni a különböző technikákat, négyszemközti, kiscsoportos vagy beszélő kör technikáktól egészen az úgynevezett jóvátételi konferenciákig, amikor konkrét elkövető, áldozat és érintett közösségi tagok vannak jelen. A négy napnak az a célja, hogy a resztoratív szemlélet alapjait sajátítsák el, és ezt követően választódnak olyanok ki, akik jobban érzik magukat a proaktív vagy a reaktív körök és konferenciák alkalmazásában, hogy érzékenyítsük a résztvevőket a közös munka és felelősség vállalás iránt, például egy osztályteremben: hogyan alakítsunk ki közösen szabályokat a tanárokkal együtt, hogyan történjen a bevonódás, a közös munka – az együttműködés megalapozásaként vagy miként hozható helyre egy-egy megsérült kapcsolatban a bizalom, az érdeklődés egymás iránt, illetve hogyan lehet jóvátenni egy sérelmet. Elméleti és gyakorlati tudást próbálunk a képzések alatt átadni, és demonstráljuk, hol és hogyan működik.

Tegnap jöttem haza Erdélyből, ahol Kolozsváron dogoztam a romatelepen. Egy Kolozsváron kívüli szemétdombon élő roma közösség lakik ott már évtizedek óta, és egy projektnek köszönhetően most az a cél, hogy az integrációjuk folyamatát támogassuk resztoratív körökkel. Ez azt jelenti, hogy maga a közösség, a roma közösség és a kolozsvári civil szervezetek vagy helyi lakosok képviselői összejönnek azért, hogy kezdjenek egy párbeszédet, kapcsolatokat kialakítani és közösen nézzék meg, hogy mire van szükség ahhoz, hogy iskola elinduljon, munkahelyeket hozzanak létre, hogy milyen lehetőségek vannak arra és mit tudnak vállalni, hogy a lakhatást ne a szemétdombon, hanem bent a városban próbálják biztosítani. Itt, a közös felelősségvállalás érdekében az úgynevezett resztoratív köröknek az a céljuk, hogy ezt a kommunikációt tegyék egy olyan biztonságos környezetben alkalmazhatóvá, ahol mindenkinek van lehetősége, hogy megszólaljon, hogy az érintettségéből fakadó igényeket megfogalmazza, és hogy közösen dolgozzák ki a lehetőségeket és valósítsák meg az elképzeléseiket.

Fogékonyak erre az emberek, látnak lehetőséget ezeknek a technikáknak az alkalmazásában?
NV: Nem mindenki, természetesen, mert évtizedek óta a szemléletünk inkább a megtorló beavatkozásokat tartja fontosnak, de ezek sokszor azért történnek, mert nem ismerjük a történteket, félünk a másiktól, vagy nem hiszünk abban, hogy ha összejövünk, abból keletkezhet valami jobb mindenki számára. De, hogy ha egy tudatos előkészítés után létrehozunk egy strukturált megbeszélést, amiben szívesen és önként vesznek részt az emberek, akkor közel nyolcvan százalékuk azt mondja, hogy ez kell, fontos és van értelme. Ha tudunk elég teret teremteni arra, hogy megtapasztalják, hogy mit jelent egy biztonságos légkört összehozni közösen, és abban mit tudunk alkalmazni azért, hogy önmagunkról és közös céljainkról gondoskodva több kreatív megoldás szülessen, akkor mindenféleképpen leteszik a voksukat a resztoratív szemlélet mellé.

Magyarországon sikeresen alkalmazzák már ezt a technikát?

NV: Vannak iskolák, ahol a fegyelmi eljárások helyett kezdik alkalmazni, amihez az oktatási törvény is lehetőséget ad az alternatív vitarendezési módszerek alkalmazásával. Felajánlják egyes iskolákban az érintetteknek egy ilyen jóvátételi konferenciában való részvételt, aminek különböző elnevezései vannak, de a lényege az, hogy a sértettekkel együtt beszéljék meg az adott cselekménynek a hatásait, és keressék meg közösen a különböző megoldásokat. Ez az oktatásban sok esetben kedveltebb, mint a hagyományos eljárás, mert egy hagyományos eljárás után a megbélyegzettség komoly károkat tud tenni az önbizalom, a kapcsolatok és akár az iskolai eredmények terén is. Itt nem az a cél, hogy valakire ráhúzzák a stigmát, hogy ő a problémás gyerek, hanem nézzék meg, hogy ha sérelem történt, hogyan lehet helyrehozni, illetve hogyan járulhat ő meg a többiek hozzá, hogy hasonló esetek ne történjenek meg. Más területen is, ahogy az előbb említettem, egyre több börtön van, ahol a reintegrációt, a szabadulás utáni élethez szükséges lépéseket ilyen technikák mentén is gondolják, mert a környezet ellenállása növekszik, minél többet van valaki a börtönben. A szabaduló félelme is fokozódik ekkor, mert nem tudhatja, hogy mi lesz, amikor kint lesz, mivel kell megküzdeni, hogyan fognak viszonyulni hozzá és miként tudja az előítéleteket kezelni.

Van még egy nagyon fontos terület, a gyermekvédelem, ahol az úgynevezett családi döntéshozó csoportkonferenciát tervezik. Ez elsőre úgy tűnik, mint egy esetkonferencia, csak óriási a különbség. Miközben az esetkonferenciában részt vesznek a szakemberek, és meghívnak családtagokat vagy a problémás gyereket, a családi döntéshozó csoportkonferenciában (CsDCs) arra törekszünk, hogy az a család megbeszélése legyen, a tágabb értelemben vett család részvételével, azaz rokonok, barátok, támogatók, ahová meghívják a szakembereket. A szakemberek a szakértelmükkel információkat adnak át, segítik megérteni a természetes kapcsolatokban és kötődésekben élőket, hogy ha segíteni vagy változtatni szeretnének akkor miért, hogyan, miként tehetik meg, illetve milyen erőforrások állnak rendelkezésükre részükről. Ezek azok a technikák, amelyekkel próbálják a gyerekek veszélyeztetettségét megszüntetni, de lehetőleg úgy, hogy megmaradjanak a családi kapcsolatok. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek mindig és feltétlenül a családba kell, hogy maradjon, hogy ha problémák vannak, de kidolgoznak alternatívákat, amelyek a gyerek érdekeit próbálják biztosítani rokonok, támogatók és szakemberek segítségével.

Ezek a változások mennyire sikerülnek?
NV: Magyar adatok csak elvétve találhatóak a szakirodalomban, mivel elég kevés a kutatás, és a forrás a kutatásokra, viszont a családi döntéshozó csoportkonferenciák esetében ott, ahol a család meghozza a saját döntését és kidolgoz egy fejlesztési tervet, saját tapasztalatom szerint kilencven százalékban történik pozitív változás. Ott, ahol be lehet vonni az érintetteket, nagyon nagy sikerességi rátával dolgoznak, mert nem egy személy fogja meghozni a döntést a családok helyett, hanem az összes érintett bevonásával, ami azt jelenti, hogy bármilyen döntést hoznak, mindenki úgy érzi, hogy az a saját döntése és nem pedig egy hivatali döntés. A kérdés persze az, hogy hogyan tudjuk eljuttatni ezeket a technikákat az emberekhez, illetve, hogy milyen finanszírozás áll rendelkezésre. Általában eddig pályázati forrásokból lehetett ezeket a beavatkozásokat biztosítani. Most már nagyon sokan foglalkoznak ezzel a szemlélettel az országban, és sok helyen oktatják. Nem csak pszichológusok körében, hanem tanári képzésben is van jelen, jogi egyetemeken, szociálpedagógusok körében. Elég széles skálán oktatják, úgyhogy reméljük, hogy előbb-utóbb Magyarország is rendelkezik majd igen komoly kutatási eredményekkel, de a nemzetközi kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy hosszú távon is hatékony, nem csak a rövid távú sikereket látják, hanem tíz-húsz-harminc éves eredmények is azt mutatják, hogy fennmaradnak azok a kapcsolatok, amelyeket létrehoznak, helyrehoznak vagy ápolnak egy-egy ilyen beavatkozás kapcsán és ez az egészséges együttműködés mellett jobb teljesítményhez is vezet.

Itthon hol oktatják ezeket a technikákat? Hol népszerűsítik és hogyan?
NV: Többen vagyunk az országban, több szakember és civil szervezet is, aki különböző indíttatásból elkezdte ezek a technikákat felkarolni és oktatni. Az ismert egyetemeken mindenféleképpen ott van. Én magam a PPKE-n meg az ELTE-n tanítom, illetve a SOTE-n a klinikai képzésben, tehát a pedagógus-pszichológus és szociálpedagógus képzésben már több ideje oktatják, vannak kollegáim, Dombi Edina és Soós Katalin, akik a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán oktatják, mások Nyíregyházán és Szombathelyen, tehát egyre többen tanítják. Ezen kívül vannak továbbképzéseik, amelyek az alapképzésre építenek különböző módszerspecifikus tréningeket, mint például a facilitátori képzés. De aki az egyetemen megismeri a szemlélet alapjait, az könnyedén tud egy proaktív vagy reaktív kört elindítani szűkebb környezetében vagy a későbbi munkahelyén, aki viszont ennél többet szeretne, az könnyen bővítheti tudását egy facilitátori vagy egy mediátori képzésben.

Önnek milyen jövőbeli tervei vannak? Mit szeretne még a módszer kapcsán elérni?
NV: Folytatni mindenféleképpen. Azt szeretném igazából, hogy óvodától kezdve általános iskolán keresztül és közösségekben ez egy természetes közeg, kommunikációs és együttműködési forma legyen, ahol a gyerekek kapnak lehetőséget, hangot, hogy kellő módon tudjanak közvetlenül bevonódni és aktív szereplőivé válni a saját és a közösségük érdekében, egészséges és tisztességes kapcsolatokat kiépíteni egymással, szüleikkel, tanáraikkal. Munkahelyeken szeretném támogatni a szemlélet alkalmazását, mert egy pozitív-egy munkahelyi légkörben a hatékony kommunikációval és pozitív élményekkel tele közösségben az emberek megtanulnak felelősséget vállalni egy olyan környezet létrehozása miatt, ahol jól érzik magukat mind emberileg, mind szakmailag. Minden olyan területen, ahol az emberek szeretnék jobban érezni magukat egymással, és ahol az a cél, hogy közösen alkossanak valamit, ott mindenféleképpen helye van.

Alkalmazott Pedagógia és Pszichológia Tanszék 2016