A tréfás stílus például kedveli a szójátékokat, a játszi szóképzést, a neologizmusokat, a humor kedvéért megváltoztatott mondatszerkesztést stb. Például:
Új mamelukok lépnek be, s az asztalra mutatnak.
– Itt a pénzügyminiszter fog reggelizni!
Bejön Vizsolyi. Éppen oda ül. S amint könyökét ráteszi az abroszra, a palackok s tányérok elkezdenek csörömpölni, mintha mondanák:
– „Mindjárt itt lesz a miniszter!”
De ezt Vizsolyi is észre veszi, és rögtön saját magától kér bocsánatot.
– Pardon! Hisz itt a miniszter fog reggelizni.
Felugrik s átjön a szomszéd asztalhoz, ahol nem olyan hófehér a terítő, hol egyes képviselők fogyasztják a vörös bort, a sonkát és a sherryt, kiki a saját pártállása szerint.
– Összetévesztettem az asztalt. Ez az átkozott rövidlátásom…
– Ne átkozd – mondja egy kormánypárti –, hisz az tett meg téged elnökünkké.
– Igen, de most oda ültem, ahol…
– Igen, igen, ahol a pénzügyminiszter fog reggelizni.
– Ah, a cukkedlik! Irtóztató! Duschek valamikor rövid szivart szítt – mondja valamelyik habaréki.
– És mindennap más emberhez hívatta meg magát reggelire, hogy arra se költse az ország pénzét.
(Mikszáth Kálmán: A pénzügyminiszter reggelije)
A gúnyos stílus meg a nevetségessé tevés, a megbélyegzés kedvéért halmozza a rosszalló szavakat és kifejezéseket, s hanglejtésében is eltér vagy eltérhet a tárgyilagos, higgadt beszédmódtól. Például:
A legelső
dolog, ami az idegennek feltűnik a mai magyar nyelvünkben, az a túl sok
„e” hangzó. Angliában a főváros népe sajátos, londoni tájszólást beszél.
Csak a mi irodalmi nyelvünk lett ilyen egyszínű. A zárt „e”-k fokozatos
kiszorulásával és kihalásával beszédünk mekegő lett. (Szótáríró „e”-vel
kénytelen jelölni, mert ha a német „ä”-t sem tudták megemészteni évszázadok
alatt a makacs magyarok, ugyan miért nyelnék le az „ë”-t, amely még az
írógépeken sem létezik?) Hogy mi ennek az oka?
A XVIII.
század végi, XIX. század eleji nyelvújítás véghezvivői főként református
emberek valának, akik – miként Kazinczy levelezése is mutatja – tudatosan
ügyeltek arra, hogy a pápista (katolikus) Porlód ~-e („ö” csakis zárt „e”
helyén hangozhat a porlódi nyelvben, tehát embër – embör, és sohasem „ömber”)
ne lehessen befolyással a magyar irodalmi nyelvre. Ettől kezdve a porlódi
írók szenvedtek a Porlód környéki beszéd jelölésével, a külföldiek meg
derültek a pesti kecskebeszéden. A pestiek még gúnyolni sem tudják helyesen
a porlódi tájszólást. Az „Ögyél könyeret möggyel, ha nem kő’ tödd el, majd
mögöszöd röggel” is hibás. A porlódi ugyanis nem könyeres, hanem kinyeres
nép, még a krumplihoz, rizshez is kenyeret fogyaszt.
Emberek,
ne engedjétek elveszni beszédünk legszebb teremtményeit, nyelvünk eme egyenesen
kellemes lehetőségeit: a peremnyelvek egyes eredményeinek bekebelezéséről,
eltérő elemeiről, színeinek elengedhetetlen megjelenítéséről beszélek!
Lásd
még: Stilisztika, Stílus,
Stílusréteg.