FELKIÁLTÓ
MONDAT, FELKIÁLTÁS – általában a mondanivalónak érzelmileg hangsúlyozott
kifejezései. A változatos érzelmi állapotok: csodálat, lelkesültség, meglepetés,
keserűség, gúny, nagy öröm és mély bánat leginkább
felkiáltó mondatokban fejezhetők ki.
A
felkiáltó mondatok gazdag érzelmi-hangulati tartalmuknál fogva a beszélt
nyelvnek és a szépirodalmi stílusnak egyaránt
jellegzetes eszközei. Különösen fontosak a feszült lelkiállapotot tükröző
lírában és drámában.
A
felkiáltó mondat kifejezhet örömet. Például:
Be
szép vagy! be nagyon illel leventének!
Isten
sem teremtett tégedet egyébnek.”
(Arany
János: Toldi XII.)
A
felkiáltó mondatokban gyakoriak az indulatszók.
Ezek tagolatlan formában adják vissza az érzelmeket, s az ilyen mondat
jobbára ki is fejti az indulatszó jelölte érzelem okát vagy tartalmát.
Például:
Hej,
mostan puszta ám igazán a puszta!
(Petőfi
Sándor: A puszta télen)
Lásd
még: Alakzat, Indulatszó,
Megszólítás.