MEGSZÓLÍTÁS (gör. apostrophe ’elfordítás, elfordulás’, azaz a beszéd addigi menetének megszakítása, s valakihez vagy valamihez való fordulás megszólítás formájában) – főként a felkiáltó, a felszólító és a kérdő mondatokba beépülő stiláris eszköz, amellyel az író érzéseinek magasabb fokát érzékeltetheti, ugyanakkor közvetlenebb hangot teremt, szemléletesebbé teszi a nyelvet. Például:

Legyön isten hozzád, te jó Magyarország,

Mert nincsen tebenned semmi jó uraság.

(Bornemisza Péter: Siralmas énnéköm)

A felkiáltó felszólítás hevesebb érzés kifejezője. Például:

Főldiekkel játszó

Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!

(Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez)

Az érzés, érzelem erősségét a megszólításban szereplő indulatszók fokozzák. Például:

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

(Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez)

Felkiáltó jellegű megszólítások a modern versekben is gyakran előfordulnak. Például:

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiad!

(József Attila: Levegőt)

Lásd még: Alakzat, Felkiáltó mondat, felkiáltás, Felszólító mondat, Indulatszó, Kérdő mondat.