FELSZÓLÍTÓ vagy PARANCSOLÓ MONDAT – a feltétlen, határozott kívánság kifejezője. Az egyszerű kéréstől a legszigorúbb parancsig igen sok változata van; ezeket megfelelő nyelvi eszközök jelölik.

A felszólítás leggyakoribb, legegyszerűbb nyelvi kifejezője a felszólító mód. Például:

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,

Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

(Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz)

A felszólító mód egyes szám második személyének két formája közül a rövidebb erősíti a felszólítást. Például:

– Hordj fát, s tégy tüzet az eperfa alá – utasított jó idő múlva.

(Tamási Áron: Ábel a rengetegben)

Az erősebb, szigorúbb felszólítás neve: parancs. Leggyakoribb nyelvi eszköze a felszólító mód. Ennél jóval szigorúbb a kell igével való körülírás. Például:

Meg kell a palánkot döngetni körüle!”

(Arany János: Toldi III.)

Szigorúbb parancsot fejezhet ki a kijelentő mód jelen idejű alak is. Például:

Akkor újra megszólaltam:

– Ez a két fiú a tanítás után itt marad. Most nincs idő arra, hogy tárgyaljuk a cselekedetüket. Értetted, Nagy Márton? Értetted Kószó János?

(Gárdonyi Géza: Bűntárgyalás)

Az erős nyomatékú felszólítás, parancs olykor hiányos mondatot eredményezhet. Például:

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

(Petőfi Sándor: A XIX. század költői)

Lásd még: Igemódok, Megszólítás.