Don Tapscott: Digitális gyermekkor. Az internetgeneráció felemelkedése
Információs Társadalom kicsiknek és nagyon nagyoknak
Inforum
Kossuth Kiadó, Budapest, 2001. 384.
Vass László
A
kötet az internetgenárációról, arról a felnövekvő nemzedékről nyújt átfogó
és árnyalt képet, amelynek legidősebb tagjai ma legfeljebb csak 20-22 évesek,
s a digitális technika vívmányaival felvértezve egészen más módon kommunikálnak,
tanulnak, játszanak, vásárolnak, alkotnak közösségeket stb., mint a szüleik.
A
szerző radikálisan elkülöníti a televíziózás egyirányú, passzív és aszociális
módszereit a digitális média megosztott, interaktivitáson alapuló és központi
irányítástól mentes világától. „A televízió naponta többórányi játékidőt
rabolt el a gyermekektől. A digitális média visszaadja ezt az értékes időt”
(17). Ebben a világban a gyerekek nem nézők, hanem aktív felhasználók:
olvasnak, írnak, kutatnak, elemeznek, értékelnek, fejlesztik problémamegoldó
képességeiket. A munkaerőpiachoz közeledve új – személyre szabott – munkakultúrát
és -környezetet igényelnek, új fogyasztási szokásokat alakítanak ki. Mindez
erőteljes hatást gyakorol az új és a háború utáni – televízión felnőtt
– generáció, a baby boom kapcsolatára. (A „háború utáni” kifejezéshez többször
társítja Tapscott Elvis
Presley, Bob Dylan vagy J. F. Kennedy nevét, s olyan eseményeket is, mint
a vietnámi háború, Woodstock vagy a Holdra szállás.) „Mivel az internet
a televízió ellentéte, az internetgeneráció sok szempontból a televíziós
generáció ellentéte is” (38). A kötet egyik gyermek társszerzője, a 15
éves Sarah Vandervoort (New York, Ontario) így jeleníti meg a két média
különbségét:
„Amikor tévét nézel, hagyod, hogy lassan agyhalottá válj. Ne értsen félre, nézek tévét, de a szabadidőmből több időt töltök az interneten. Ahhoz, hogy az interneten szörfölj, meg kell dolgoztatnod az agyadat. Nem beszélgethetsz emberekkel úgy, ha közben nem vagy ott agyilag. Az internet kommunikációs kapcsolat közted és a világ között, míg a tévé csak közted és a média közti kommunikáció.” (43.)
„A civilizáció történetében először fordul elő, hogy a gyermekek tanítják a felnőtteket. A gyerekek ügyesebbek a számítógép kezelésében. A szülők, a tanárok és más felnőttek a gyerekekhez fordulnak információért, segítségért és más, számítógépes dolgokkal kapcsolatban.” (48-49.)
A
hálózaton a legkülönfélébb virtuális közösségeket alakítják ki a gyerekek.
Társalgásuk szinkron vagy aszinkron. Az előbbi beszélgetőszobákban, az
utóbbi fórumokon, hirdetőtáblákon zajlik – moderátor (szülő, tanár, szociális
munkás) megfigyelésével vagy a nélkül – szinte teljesen szabadon, de a
netikett szabályainak szigorú betartásával. Bárki bármikor beléphet vagy
távozhat, közzéteheti a véleményét, kezdeményezhet újabb témát. A FreeZone
például információcserét, csevegőszobákat és különböző valós idejű programokat
kínál a gyerekeknek. Közben baráti kapcsolatok szövődnek, gyakran egész
kibercsaládok jönnek létre, amelyek éppúgy megjelenítik a csoportképződés
és -kapcsolatok sajátosságait, mint a valódi életben. Mégpedig az írott
szóra, a szövegre alapozva, mintegy rehabilitálva a verbális nyelv varázsát.
Metanyelvi funkcióban szinte új írásrendszer keletkezett, rövidítésekkel,
betűszókkal, hangulatjelekkel (smile) stb.
Az
internetgeneráció kultúrájának főbb motívumai a következők (vö. 86-99).
(1)
A határozott függetlenségérzet.
„Számomra
az internet teljesen másféle, sok kultúrájú világ, ahol majdnem mindenki
kijön a másikkal. Olyan messze vagyunk a többi kultúrától, de most már
nem érzem így. Az internet máris összekapcsolt bennünket Angliával, Kanadával
és az Egyesült Államokkal, és lassan közelebb kerülünk ázsiai szomszédainkhoz.”
(88.)
(4)
A szabad kifejezés és a határozott nézetek.
„Ha
egy iskolai feladathoz az internetet kutatási eszközként használod, a bibliográfiában
tüntesd fel a weboldal címét, és más, róla szóló információkat, hogy a
tanár megnézhesse, ha nem hinnének neked. Ez már megtörtént velem, úgyhogy
megkértem, hadd menjek el a médiaközpontba, bemutattam nekik internetes
igazolványomat (az iskolai internetezéshez mindenkinek lennie kell ilyen
igazolványának), és kinyomtattam az oldalt, majd megmutattam a tanárnak.
Legtöbbször ez bejön.” (96.)
A
fiatalok médiatermékei közül a zinek, a videozinek és az
e-zinek
a legnépszerűbbek. Ezek kedvtelésből készült, különféle tematikájú, magazinszerű
kiadványok, művészi alkotások, melyeket hagyományosan vagy hálózaton terjesztenek.
Sok szempontból tanulságosak. Szemléltetik például azt, hogy milyenek lennének
az iskolai újságok tanári felügyelet nélkül. De megjelenítik azt a mentalitást
is, amely megkérdőjelezve a műsorsugárzó média hierarchikus formáit és
monopóliumait, annak a megosztott hatalmi hálónak a világát képviseli,
amelyben az interaktív média az olvasókat írókká, a befogadókat alkotókká,
a zárt kommunikációt társadalmi kommunikációvá formálja.
Mentalitásuk
alapvonásai: a tolerancia, a másság elfogadása, a kíváncsiság, valamint
az önképviselet és az önállóság. Magabiztos, kritikus és ellenkezésre is
hajlamos nemzedék, mert megvannak hozzá az eszközei: „kezük ügyében van
az emberi tudás történelmi tárháza és egyre inkább azok az eszközök (ügynökprogramok,
botok), amelyekkel meg tudják találni, amire szükségük van” (112). (A botok
olyan szoftverek, amelyek megismerik a tulajdonosukat, s így személyi asszisztensükké
tudnak válni.) Hozzáállásukat alighanem jól jellemzi a 12 éves Cossanna
Preston (Saskatchewan, Kanada):
„Azt
hiszem, a legtöbb ember szerint figyelmes, segítőkész, okos, aki ismeri
a saját korlátait. Megtanultam türelmesnek lenni a durvákkal és azokkal,
akik nem értenek meg engem vagy a mi elfoglalt családunkat. Megtanultam
segíteni az olyan embereknek is, akik nem igazán szimpatikusak.” (118.)
Identitásukat
gyakran többszörözik meg a virtuális fórumokon. Egy 11 éves felhasználó
(Hertlija, Izrael) a következőket mondja ezzel kapcsolatban:
„Minden
beszélgetéskor megváltoztatom a »figurámat«. Olyan dolog ez, amit a barátaimmal
nem tudok megtenni.” (120.)
A
jelenségnek pozitívumai és árnyoldalai is lehetnek, a skizofrénia azonban
megalapozatlan aggodalomnak tűnik. Felfoghatjuk úgy is, hogy „ez a generáció
lehet az első, amelyik elfogadja és aktívan kezeli a bennünk virágzó sokféle
ént” (121).
Az
új generáció gondolkodására nagy hatást gyakorol(hat) az úgynevezett hipertext,
amelyet még a 60-as években Douglas
Englebart fejlesztett ki, aki az egeret is feltalálta. A hipertext
ugyanis az információfeldolgozás soros, lineáris formáit párhuzamos, nem
szekvenciális műveletek folyamatává alakítja, s ezáltal komplex kognitív
struktúrák kialakítását teszi lehetővé. Englebart
zseniális újítása a World Wide Web előfutárának tekinthető. Sokan vallják,
hogy ez a technika alapvetően megváltoztatta a gondolkodásmódjukat.
Tapscott
eredményei szerint a világháló jótékony hatással van a gyerekek szociális
készségeire, viselkedésére is. Játszi könnyedséggel nyúlhatnak túl a közvetlen
környezetükön, szerezhetnek barátokat a világ minden tájáról, s közösen
oldhatnak meg feladatokat, építhetnek virtuális városokat, versenyezhetnek
stb., autentikus és lényegi információforrásokat igyekezvén tevékenységükhöz
feltalálni.
Ami
megtörténik a valós világban, megtörténik a virtuális világban is. Kötözködés,
erőszak a beszélgetőszobákban is előfordul. A 11 éves Colin Cowsert-Hinrichs
(Houston, Texas) így látja a terepviszonyokat:
„Szerintem
bizonyos módon nem olyan rossz a helyzet az interneten, mint a való életben
(nem mintha az internet nem lenne valódi), mert ott az embert ugyanúgy
érheti fizikai és lelki támadás. Itt valószínűleg valaki kiáll melletted.
Nem ugyanaz a pszichológiai dolog, mint a valóságos életben.” (138.)
Tapscott
becslése szerint mára már sok százezer kibergyerek rendelkezik saját honlappal.
Az atrocitásokkal szemben olyan módon is védekezniük kell a netikett szerint,
hogy személyes oldalaikon semmiféle azonosító adatot vagy fényképet nem
közölhetnek. Webhelyükön egyébként gyakran szerveződnek fórumok, különböző
klubok stb.
A
gazdaság, a vállalatok, a munkahelyek átalakulásával a termelés legfontosabb
tényezőjévé a tudásmunka válik. Megváltozik a tanulás is. „Az új média
eszközei egy új tanulási modell nagyszerű ígéretét hordozzák magukban –
a felfedezésen és részvételen alapuló modellét” (156). A hagyományos modellek
egyirányúak és központosítottak, s a közvetítéses módszeren alapulnak.
A tanár és a tankönyv felülről „sugározza” az adást a diákoknak – lényegében
akkor is, ha számos nagyszerű pedagógus ennél sokkal többet tett a gyerekekért
minden korban. A 14 éves Tiark Rompf (Németország) így értékeli a helyzetét:
„Otthon az ember azt csinál a számítógépével, amit akar. Ha szörfölni akarok az interneten, azt csinálom. Ha levelet akarok írni, azt csinálom. Az iskolában nem »csinálhatja« az ember azt, amit akar, előbb meg akarják »tanítani«, hogyan kell »csinálni«. Arról pedig szó sincs, hogy eldönthetné az ember, mit akar csinálni.” (158.)
(a)
Átállás a lineáris tanulásról a hipermédiásra.
(Az új generáció információkezelése interaktív és párhuzamos, amit a hipertext,
az aktív hivatkozások stb. jól támogatnak).
„A
diákokat csak azután bátorítják a nyitott, saját úton járó gondolkodásra,
ha már bemagoltak mindent, amit a tanáruk mondott vagy ami a tankönyvben
volt. Addig azonban, ha az ember a saját fejét használja vagy megkérdőjelez
valamit, ami nem látszik helyesnek vagy fontosnak, nem jut semmire. Nevetségessé
teszik, mert »nem figyel a tanárra«”. (177.)
(e)
Az iskolai tanulásról az élethosszig tartó tanulásra való átállás. (Az
„emberiség tudásbázisa évenként megduplázódik”, 178.)
„Nekem
a »digitális korban való felnövekedés« azt jelenti, jól érezzük magunkat
tanulás közben.” (179.)
(h)Végül
a közvetítő szerepről a tanár segítő szerepére való átállás.
Az
átalakítást, a változtatásokat természetesen a vállalati szféra is végrehajthatja.
Érdekében és módjában is áll, különösképpen, ha a tanulás, a munka és a
szórakozás így is, úgy is integrálódik. Lett légyen szó alapképzésről vagy
éppen felsőoktatásról. A Motorola egyeteme például „mostanára hivatalosan
is elismert kurzusokat tart az alkalmazottak számára” (185). Átellenben
a kiskereskedő is inkább maga tanítja a mesterségre a fiát, mert nem bízik
a szakképzés hatékonyságában, aki viszonzásul komputerizálja az üzlet ügyvitelét.
Számos kiváló szakember nevelkedett Magyarországon is vállalati tantermekben,
műhelyekben. „Az egyetem mint keret szerepét – véli a szerző – a hálózati
jellegű egyetem veszi át.” (187.) A 14 éves Tsipora Mankovsky alighanem
jogos igénye ez lenne:
„Mire
végzek, szakmai önéletrajzot akarok, nem bizonyítványt!” (190.)
Az
elektronikus játékokat egyes szülők ellenzik, mások hasznosnak tartják.
Az ellenzők főként a játékokban megjelenő erőszaktól féltik a gyerekeiket,
jóllehet az agresszivitás – legalábbis a fiúk esetében – a hagyományos
játékmintákból ered, amelyek korábban a hátsó udvari tevékenységekhez kötődtek.
Egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy „a »verekedős« videojátékok erőszakos
viselkedést váltanának ki egy pszichikailag egészséges, szerető családi
háttérrel rendelkező fiatalból” (199). A 17 éves Dan Atkins (Malibu, Kalifornia)
így látja ezt a kérdést:
„Olyan játékokon nőttem fel, amiket sokan erőszakosnak tekintenek, mégis normális maradtam. Az az igazság, hogy szerintem ezek a játékok nagyszerű lehetőséget kínálnak a frusztráció levezetésére anélkül, hogy bárkivel erőszakosak lennénk a valóságban. Egy kellemetlen nap után hazatérve nagyon jól esik bekapcsolni a számítógépet és például Quaket-et játszani. Ha iskolás koromban nem játszhattam volna a Wolfenstein 3D-s vagy a Doom programokkal, az élet sokkal nehezebb lett volna.” (198.)
A
netgeneráció egyre nagyobb vásárlóerőt képvisel közvetlenül, és szakértelmével
befolyásolva a családok általános vásárlási és fogyasztási szokásait közvetetten
is – plazai csatangolás nélkül. A 14 éves Eric Mandela (Rahway, New Jersey)
ezzel kapcsolatban így nyilatkozik:
„Szeretek az interneten vásárolni. Tíz perc alatt megtalálom a legkedvezőbb árat huszonöt bolt kínálatából. Diszpécsereken sem kell keresztülverekednem magam, akik félreértik a megrendeléseimet vagy a szüleimet kérik a telefonhoz. Az interneten mindent megvehetek, majd a számla megérkezésekor megadom a pénzt a szüleimnek.” (222.)
A
kiberkereskedelem rohamosan növekszik, s a digitális fizetőeszközök felgyorsíthatják
bővülését, a fogyasztók igényeihez igazítva a bankok és a pénzvilág működését,
szerepét. A netgeneráció a minőségre alapoz, akár a reklám vagy a márkanév
ellenében is. A botok „éjjel-nappal böngészik a netet, a tulajdonosuk által
igényelt információk után kutatnak (…) kommunikálhatnak a tulajdonos nevében
(…)” (234-235), s előbb-utóbb megtalálhatják a hozzá legjobban illő árukat.
Az új médium új termékszerkezetet, szolgáltatásokat és piacokat alakít
ki, s ezt érdemes máris kalkulálni. Például: „Az irodák lakásokká alakítása
növekvő ipari lehetőségeket rejt magában” (245), bizonyosnak látszik ugyanis,
hogy nem a netgeneráció tagjai alkalmazkodnak majd a munka- és fogyasztási
környezethez, hanem fordítva. Leendő lakásukat, házukat és környékét (az
iskolákat, üzleteket stb.) ráadásul már a képernyőn be akarják járni. Minthogy
„a gyártók közvetlen kapcsolatba kerülnek a fogyasztókkal a neten keresztül”
(247), vesztesek lehetnek a közvetítők, kereskedők, ügynökök, ügyvédek
stb. 1996. szeptember 11-én, amikor Dawid Bowie elsőként jelentetett meg
egy számot CD nélkül a hálón, a könnyűzenei hanglemezboltok ázsiója is
megingott. A netgeneráció tagjai testre szabható, multimédiás kiadványokat
fognak igényelni, s valós idejű interakciókba kívánnak lépni a szerkesztőségekkel.
A kiadóknak alaposan át kell gondolniuk üzletpolitikájukat. A Szemiotikaiszövegtan
jelen kötetében egyik-másik irodalomjegyzék jelentős részben aktív hivatkozásokból,
linkekből áll, félreérthetetlenül jelezve az eltolódást a hagyományos médiumokról
az új felé a tudományos kutatásban is.
Az
utasításon és a hierarchián alapuló vállalati modellek ezt aligha bírják
ki változ(tat)ás nélkül. A régi struktúrák azonban konokul tartják magukat,
jóllehet világosan érzékelik a problémákat vagy azok egy részét.Tapscott
a netgeneráció kultúrájának (1) – (10) alatt ismertetett motívumaiból vezeti
le az új típusú vállalkozások létrehozásának főbb irányvonalait (253-260).
Ezek a következők: (i) molekuláris, online vállalkozás; (ii) intellektuális
nyitottság; (iii) együttműködés, kooperativitás; (iv) az intellektus hálózatba
kapcsolása az információk megszerzéséhez; (v) az innováció kultúrája; (vi)
az emberek megítélése hozzájárulásuk alapján; (vii) új hatóságok; (viii)
valós idejű cégek; (ix) tőkeként megjelenő generáció; (x) megbízhatóság
és bizalom.
Az
új munkakultúra központi eleme a tudás gondozása, megosztása és hálózatba
szervezése. A netgeneráció tagjai nem csupán letéteményesei a tőkének,
hanem humán hordozói. Ezek a gyerekek már nem feltétlenül a McDonald’s
üzlethelyiségeiben keresnek pénzt, hanem weblapot készítenek, vagy saját
vállalkozást hoznak létre, mint például a 15 éves Deanna Perry (Kalifornia):
„Mostanában
az AksSam System nevű cég alvállalkozójaként dolgozom. A barátommal, Ryannel
együtt hoztuk létre Absolute Web Design nevű cégünket. Tulajdonképpen a
cég »elnökei« vagyunk. Más weblapokon megjelentetett reklámsávok segítségével
hirdetjük a webhelyünket. Az emberek megrendelőlapokon juttathatják el
hozzánk kéréseiket, és mi az igényeikhez legközelebb álló honlapot készítjük
el nekik.” (264.)
Adrian
Scott meg olyan céget alapított, amelynek munkatársai „az Egyesült Államok
legkülönbözőbb részein élnek, és az interneten keresztül működnek együtt”
(273). Mindez előrevetíti azt is, hogy a vállalatoknak újfajta szerződést
kell kötniük alkalmazottaikkal, esetleg az internetes szakszervezetekkel
is.
Tudjuk
mi is, hogy a szülők, sajnos, nemigen kommunikálnak egymással. Az új média
lehetővé teszi a párbeszédet mind a családtagok, mind a családok között,
s ez által a szülők könnyebben megóvhatják gyermekeiket a nem kívánatos
hatásoktól. Például a pornográfiától, ami ugyan az internetes anyagoknak
a 0,5 százalékát sem teszi ki, a gyerekek mégis rátalálhatnak az obszcén
oldalakra, mert kíváncsiak a felnőttek dolgaira is. Kíváncsiságukra jellemzőek
a 15 éves Reanna Alder (Kolumbia) szavai:
„Még
soha nem botlottam olyan weboldalba, amit ne akartam volna megnézni. Nem
úgy a tévén, ahol a csatornákat váltogatva időnként szörnyűséges gyilkos
jelenetekre kattintottam.” (287.)
A
pornográfia problémáját, úgy tűnik, nem lehet megoldani kormányzati cenzúrával,
mert ez idegen az információs társadalom demokratizmusától, vagy szűrőszoftverekkel,
mert ezeket meg fél kézzel feltörik a gyerekek. Legtöbbet a család és az
oktatás tehet a gyerekek védelmében.
Súlyos
gondokat okoz a napról napra mélyülő digitális szakadék is, amely két csoportra
oszt(hat)ja a társadalmat és az országokat is. Hallgatóim körében magam
is tapasztalom ezt a jelenséget: egy részük magabiztosan mozog az ablakokban,
más részük viszont csak kellő biztatással képes a számítógép elé ülni.
A probléma nemcsak a hozzáférés lehetőségeiben gyökerezik, hanem a technikai
ismeret, a motiváció, illetőleg az oktatás és továbbképzés viszonyában.
A megoldási lehetőségek feltárása mindannyiunk feladata. „Az új média az
új gazdaság és az új generáció minden intézményében szükségessé teszi az
átalakítást, és minden személynek át kell gondolnia értékrendjét és viselkedését”
(318). Sok a tennivaló, de lehetőségek is kínálkoznak. A nonprofit közösségi
hálózatok, központok például még a bandázó utcagyerekeket is képesek elég
hamar a monitorhoz ültetni. A 15 éves Juliana Maciel (East Palo Alto, Kalifornia),
aki az egyik közösségi központ részmunkaidős alkalmazottja, s műszaki kérdésekben
segíti az ügyfeleket, jelentős eredményekről számolhat be:
„Eltüntetjük a házakról a graffitiket, filmet készítünk a hajléktalanokról, akik most tanulják a Macintosh számítógépek kezelését. Van még egy projekt, amiben részt veszek: nyolcadikosokkal beszélgetünk a bandákról és a bandák okozta problémákról.” (326)
Az
internetgeneráció ideológiájával kapcsolatban ma még csak feltételezéseket
fogalmazhatni meg. Netti(ni) mindenesetre egy kicsit anyagiasnak látszik,
de nem kérkedni – élni akar a javakkal. S miközben álmodoznék róluk, a
valóságban és a monitoron is látja a kihívásokat, amelyekkel szembe kell
néznie, az AIDS-től a legelvetemültebb terrorig. A 11 éves Rufo Sanchez
(Rochester, New York) például így érzékeli világunkat:
„Néha felmerül bennem, hogy bolygónk véres, erőszakos világgá változik a filmek, a videók és a játékok miatt. Néha viszont azt érzem, hogy nagyon okos, felkészült világot alkotunk, ahol az információ internetes megosztása egyre nagyobb teret hódít.” (339.)
„Hívhatjuk
akár műszaki forradalomnak vagy a gyerekek forradalmának, a lényeg, hogy
világszintű forradalomról van szó. Olyan forradalomról, amely a bolygónkon
élő minden személy számára előnyös lehet, az emberi lélek forradalma.”
(348.)
A
baby boom és az új generáció viszonyában küszöbön álló változások előrejelzésére,
illetőleg körvonalazásáraTapscottnak
négy forgatókönyve van (350-357). Az egyik a békés együttélés, a másik
a hidegháború, a harmadik a generációs robbanás, a negyedik pedig a hálózatosodott
társadalom. A szerző a harmadikat valószínűsíti: „generációs titánok nagy
összeütközésére számíthatunk (…) Az új, hatékony kommunikációs eszközök
ismerete és hozzáférése mellett a hatvanas évek forrongásai gyerekjátéknak
tűnnek majd” (357). A generációs robbanás várható kimenetelével kapcsolatban
ezúttal egy szülőt idézek:
„A gyerekek fognak nyerni, mert jobban szerveződnek, mint mi. Ráadásul jobban bíznak egymásban, mint ahogy mi megbízunk kortársainkban. Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene értük, inkább nekik kell aggódniuk miattunk.” (359.)