1. A személyes névmás kitételét (alanyi értékben) az igei személyrag fölöslegessé teszi. Ha viszont kitesszük, annak valamilyen stilisztikai oka van: rendszerint a nyomósítás, kiemelés, továbbá a valakivel vagy valamivel való szembeállítás. Például:

Azután így szóla: „Vitéz! addsza kezed:

(Arany János: Toldi XI.)

Őseimnek véres kardja

(Petőfi Sándor: A magyar nemes)

Felkiáltásokban, megszólításokban erős érzelmeket fejeznek ki. Például:

Ti urak, ti urak! hát senkisem

(Arany János: A walesi bárdok)

Alaki tekintetben régies hangulatú az en, ten s ennek nyomósított ennen, tennen, enmagam stb. formája. Például:

Hányszor támadt tenfiad

(Kölcsey Ferenc: Himnusz)

2. A mutató névmás stilisztikai szerepe többféle lehet. Értelmezőként erősen nyomatékosít. Például:

Vadat és halat, s mi az ég alatt

(Arany János: A walesi bárdok)

A melléknévi és számnévi mutató névmások alkalmasak kiemelésre, erősítésre, nagyot mondásra. Például:

Nézd a világot: annyi milliója,

(Vörösmarty Mihály: A merengőhöz)

Régiesek, ünnepélyes hatást keltenek az e, eme, ama, ezen, azon formák. Például:

E fogással visszahökkenté a marhát,

(Arany János: Toldi IX.)

És a zászlókon eme szent jelszóval:

(Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet…)

3. A kérdő névmás a különféle stílusok elevenségét, fordulatosságát elősegítő nyelvi eszköz. A feszült lelkiállapot rajzában, a felkiáltásban szinte nélkülözhetetlen stíluselemek. Például:

„Ki az, mi az? vagy úgy –”

(Arany János: V. László)