Skip navigation

4. fejezet: A gyermekfilozófia filozófiai megalapozásához

Szókratész mondása:

„Az ifjúság manapság szereti a mámort, a fényűzést, rossz a modora, visszafelesel a szüleinek, nem tiszteli az idős embereket, fecseg akkor, amikor dolgoznia kell.”

Elemzése

Mintha egy mai apa-nagyapa dörögnél lesújtó véleményét az ifjúságról. Kétségtelen, hogy a szöveg arról szól, hogy az ifjúság olyan vonásokat vesz fel, amelyek erkölcsi szempontból messze elítélendők. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a mai fiatalok sem mentesek ilyen és hasonló negatív tendenciáktól. De még inkább indokolt és izgalmas kérdés az, miért mutat hasonló erkölcsi természetű tulajdonságokat a ma fiatalja. Egyáltalában jogos-e a „vizes lepedőt” ráhúzni a mai fiatal nemzedékre ?

Ha etikai alapon vizsgálódunk, valóban lesznek közös vonások a múltbeli és a jelenlegi ifjúság szokásaiban, életfelfogásában.  Ám felvethetjük, az ifjúság-téma kutatásában és a fiatalok megítélésében elégséges-e, kellően meggyőző-e csupán az etika (és a pedagógia) szempontját hangsúlyoznunk?

         Szókratész (i.e. 469-i.e. 399)                           Hegel  (1770-1831 )

Folytassuk tovább a filozófiai alapok kutatását!

Nagyot ugorva az időben, mindenképpen fel kell figyelnünk az újkor jeles filozófusára, Hegelre. A szellem filozófiája című munkájában található egy rendkívül fontos passzus, amely eddig elkerülte nemcsak a filozófusok, de a gyermekfilozófusok figyelmét is. Miután a hegeli felismerés alapvető filozófiai megalapozást ígér, ezúttal célszerű itt szó szerint idézni a szöveget. Mint közismert, a gyermek még békében él a világgal, bensőséges kapcsolatot létesít gondozóival-nevelőivel (szüleivel, tanítóival), mindennapjaiban pedig még a játék (játékosság) dominál. Ellenben az ifjú

 „a szubsztanciális általános felé fordul. Eszménye már nem, mint a fiúnak, egy férfi személyében jelenik meg, hanem ő azt ilyen egyediségtől független általánosnak fogja fel. Az ilyen eszmény szubsztanciális tartalmának szubjektivitásában nemcsak annak ellentéte rejlik a létező világgal, hanem az ösztönzés is, hogy az eszmény megvalósítása által megszüntesse ezt az ellentétet. A eszmény tartalma a tetterő érzését kelti az ifjúban: ezért ez hivatottnak és képesnek érzi magát a világ átalakítására, vagy legalábbis arra, hogy a neki kizökkentnek látszó világot újra helyrehozza. (...) Így szegi meg az ifjú a békét. (...) E miatt az eszményre való törekvése miatt az ifjúság a nemesebb érzület és a nagyobb önzetlenség látszatát kelti, mint amilyen a (...) férfiúban mutatkozik. (...) Az ifjú, aki eddig csak általános tárgyakkal foglalkozik és csak önmagának dolgozik, ha férfiúvá válik és a gyakorlati életbe lép, kénytelen másokért tevékenykedni és a részletekkel foglalkozni, (...) az embernek az, hogy részletekkel kezd foglalkozni, mégis nagyon kínos lehet, (...) a férfiú elveti a világ teljes átalakításának tervét, s személyes céljait, szenvedélyeit és érdekeit csak a világhoz való csatlakozásban igyekszik megvalósítani.” (Hegel: A szellem filozófiája Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968. 84-85.).

Elemzés

Hegel első -  bátran kijelenthetjük -  zseniális felismerése, hogy vessük össze a különböző

nemzedékeket. Tehát a gyermeki létről úgy tudunk mély, ontológiai  alapozású megállapításokat tenni, ha összehasonlítjuk az ifjú és a felnőtt nemzedékekkel. (Érdemes lenne, egy másik tananyagban, tovább vinni ezt a szálat az idős generációra is!) Témánk szempontjából most az az érdekes kérdés, hogy mi jellemzi, legáltalánosabb értelemben, a gyermeket, szembe állítva az ifjú emberrel.

Kétségtelen, a gyermek még harmóniában él a világgal, nem ront neki, mint majd a fiatalember, aki lázas indulattal, szenvedéllyel és látványos formában felveszi ellene a harcot. Továbbá a gyermek kapcsolata és viszonya a közvetlen környezetével még szubjektív alapú, azaz mindig néhány konkrét személyen (anya, apa, óvó néni, tanító néni) keresztül lát és értékel mindent, illetőleg mindenkit. Végül a mindennapjait nem a tanulmányok szisztematikus végzése és nem is a munka világa tölti ki (azok a későbbi életszakaszok jellemzői lesznek), hanem a játék áll a középpontban. Minden a játékosságnak rendelődik alá, még az alapvető emberi dolgok bevésése, gyakoroltatása, megtanulása is.

Hegel mondanivalója ma sem veszített érvényességéből: a történelmi tértől és időtől függetlenül, „tisztán” ragyog igazságtartalma. A gyermek világát áthatja a belső-külső béke és harmónia, a természetes kíváncsiság és az ezzel összefüggő folytonos „miértek” (a kérdező közösség), végezetül minden tevékenység a játék(osság) formájában zajlik, kísérve a nagyfokú fantázia- és képzelőerő működésével. Joggal írja Nietzsche, ontológiai telitalálattal: „Ártatlanság a gyermek, magából pördülő kerék.” (Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Osiris Kiadó, Budapest, 2008. 33.) És mintha csak folytatná az összefüggés leírását később Ady Endre sajátos gyermekhimnusza: a gyermek még a „bilincsbe nem vert ember, (…) egy őszinteteség-Etna.” (Ady Endre: Összes prózai művei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973, 79.)

Ábra!

Az eddig levonható filozofikus tanulságok a gyermeklétről:

- a jelenben élés tudata és érzete (nem érdekli a múlt és nem izgatja a jövőbe mutató tendenciák): jelenközpontúság

- a gyermek valóságszemlélete, igazodási pontja konkrét és szubjektív alapú (mindig egy közvetlen személyen keresztül lát és ítél meg mindent, mindenkit): alapvető jelentőséggel bír a szülő, az óvó és a tanító néni.

- a gyermek számára a világ nem ellenséges, nem kell tehát nekimenni, leküzdeni: természetes adottságként, barátságos környezetként jelenik meg a világ.

- mindennapos tevékenységében központi szerepet tölt be a játék, a játékosság (ezzel összefüggésben végtelen tér és lehetőség nyílik a fantázia megnyilvánulására, szárnyakat kap a képzelőerő

Fontos

Fontosabb állítások:

A gyermekek és a fiatalok erkölcsi szapulása már az ókorban is felmerült.

A gyermek külön világ, amely önálló sajátosságokkal rendelkezik. Nem lehet „kicsinyített felnőtteknek” tekinteni.

A gyermek világszemlélete szubjektív alapú. A világ dolgait, eseményeit néhány, közvetlen ott lévő felnőtt szemüvegén keresztül tapasztalja meg.

Minden életmegnyilvánulását áthatja a játék s vele együtt a fantázia. A néhány elengedhetetlen biológiai funkció kivételével a játékosság kerül előtérbe. Számára a képzelőerő mindenhatónak bizonyul.

A világgal kapcsolatos viszonyában nem a harc, a bizonytalan kimenetelű küzdelem mutatkozik meg, hanem egy békés, nyugodt, barátságos, biztonságos, valójában meghittnek mondható együttélés jelenik meg.

A gyermekben a gyermeket kell látni, nem egy felnőttet. Ez ügyben már Rousseau figyelmeztet: „A természet úgy akarja, hogy a gyermek legyen gyermek, mielőtt felnőtt lenne.”” (Rousseau: Emil avagy a nevelésről. Papirusz Book, Budapest, 1997. 49.)