5. fejezet: A nevelés lényege

A pedagógia tudományának és gyakorlatának (a gyakorló pedagógiának) alapfogalma a nevelés. Minden tevékenység a nevelés körül bonyolódik, arra fókuszál. És ugyanez a megállapítás vonatkozik a gyermekfilozófiára is. Ezért nyilvánvalóan indokolt a nevelés fogalmának és sajátosságainak tisztázása. S az is természetes, hogy a gyermekfilozófia nevelés-értelmezését nevelésfilozófiai megközelítésben célszerű és ajánlatos megadni.

Először arról, hogy mi nem a nevelés.

A nevelés semmiképpen nem valamilyen idomítás (az csak az állatvilág egy részében végezhető) Az úgynevezett „porosz utas” nevelőmunka túlhajszolása emlékeztethet bennünket egy, nem emberhez való és méltó idomítói működésre.

A nevelés nem azonos a tanítással. Gyakran összemosódik ez a két, egyébiránt jelentésben fölöttébb közel eső kategória. Amikor nevelünk, egyszersmind tanítunk is: amikor viszont tanítunk, nem föltétlen nevelünk. Legalábbis a nevelés „szent” küldetése (erről később lesz szó!) szempontjából könnyen megbukhatunk. A legfőbb különbség abban rejlik, hogy a tanítás a rációra, a szellem megmunkálására irányul, a nevelés pedig az egész személyiség formálására kíván hatni. Ez utóbbiban egyaránt fontos a tudati, a lelki, a testi állapotok befolyásolása. Tehát az akarati tényezők, az érzelmi adottságok, a vágyak, a célok, a szellemi és a fizikai képességek egyaránt fontosak. Egy pedagógiai példával élve: lehet egy tanár nagy tudású, okos és művelt ember, aki szakmailag magas szinten tartja óráit, ám jellemtelen, ócska személlyé válik, ha becsapja növendékeit (és másokat!), ha visszaél tudásbéli hatalmával, ha megalázza a diákjait, és az osztályozásnál enged szubjektív- érzelmi hangulatának. Ilyenkor emberileg ő bukik meg, nem a tanítványai.

A nevelés nem azonos a szocializációval. A szocializációt felfoghatjuk egyfajta „társadalmi belépőjegynek”.  Azaz: olyan folyamatnak, amelynek eredményeként a fiatal elsajátítja a társadalmi együttélés és –működés normáit, szokásrendjét. A fiatalember betagozódik a felnőttek világába. Hogy egyáltalában ez bekövetkezzék, a felnőtteknek, mindenekelőtt a szülőknek, az óvó és tanító néniknek gondoskodó tevékenységet kell folytatniuk. De világosan látnunk kell, a gondoskodás sem azonos a neveléssel. Az állatvilágban is már megjelenik a gondoskodás: például az emlősöknél az anyaállat táplálja, óvja s bizonyos értelemben tanítja kölykeit arra, hogyan ejthető el a préda. Az ember szintjén ugyancsak belép a gondoskodás, ám e mellé még ott rejlik valamilyen magasabb rendű képződmény, amely egyúttal ismételten el is választja egymástól az állatot és az embert. A nevelésben tehát valamilyen mélyebb tartalmú és magas rendű minőség is megnyilvánul (lásd alább!)

A nevelés azért sem azonos a szocializációval, mivel a felnőtt társadalom tele van bűnnel, gyarló emberrel, a rossz dolgok tömkelegével, és nem ehhez a világhoz akarjuk, hogy a fiatalok alkalmazkodjanak. A nevelés nem azt jelenti, hogy a fiatalok igazodjanak – az ilyen, tehát a rosszal is fertőzött – felnőtt léthez.

Ezzel kapcsolatban tanulságos Bródy János szövege.

  

a „Rossz gyerekek” című versének (megzenésített változatát Halász Jutka éneklésével  CD-n is hallgathatunk) egyik versszaka a következő: „És az lehet, hogy azért rosszak / mert a felnőttektől tanulják / Hát ne várjátok, hogy jók legyenek / míg a felnőttektől azt látják, / Hogy önzők, irigyek, verekedők / és kevés bennük a szeretet.”

A szövegrész egyértelműen sugallja, nem általában az ilyen-olyan felnőtt társadalomba kell integrálni az ifjú generációt, hanem másba. Indokolt és kívánatos tehát új tartalmat keresni, majd beépíteni a nevelés-értelmezésbe.

A Bródy-szöveg azt is előlegezi, hogy a nevelés nem lehet mindenható: vele s általa képtelenség minden neveléssel kapcsolatos problémát megoldani. Könnyen beláthatjuk, a nevelésnek vannak korlátjai. Hogy is figyelmeztet Móra Ferenc: „Minden kisgyerek okos, a legtöbb ember ostoba. Ezt teszi a nevelés.” (Móra Ferenc: Füveskönyv. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2006. 64.) Bizonyára túlzással állunk szemben, a mórai kijelentés részigazságát viszont aligha tudnánk tagadni.

Ideje van pozitíve meghatározni, mi is akkor a nevelés. A szakirodalom jó része egyetért abban, hogy a nevelés a személyiség formálása. Az egész személyiséget, az embert a maga teljességében kívánjuk átalakítani. A nevelés értelmét, jelentőségét mindmáig legpontosabban – véleményünk szerint – egy ókori gondolkodó, Démokritosz fogalmazta meg, amikor azt írja, a nevelés során, annak eredményeként az emberben új jegyeket, vonásokat alakítunk ki, egy valóságos „második természetet” (Pais István hívja fel figyelmünket erre)

Úgy véljük, a személyiségformálás legbensőségesebb, egyúttal legszebb vonásának, mondhatni: „szent küldetésének” a feltárásával eljutunk a nevelés legmélyebb tartalmához. Ez ügyben – ne lepődjünk meg – egy magyar íróhoz fordulunk. Füst Milán Naplójában bukkanhatunk rá egy olyan szövegrészletre, amely eddig elkerülte nemcsak az irodalmárok (irodalomtörténészek, esztéták) és filozófusok figyelmét, de a pedagógiai szakma sem fedezte fel. Pedig rendkívül mély, igaz nevelésfilozófiai összefüggésre lelhetünk. Hadd idézzük ezt a szöveget is szó szerint és kissé terjedelmesebben

„Hiába prédikálják nektek az iskolában, hiába mondja a pap, anyátok, apátok, hogy legyetek jók, (…) hiába határozzátok el gyermekkorotokban, hogy jók lesztek, önzetlenek, tiszták…. Jön az élet – s ti (…) elfeleditek csakhamar, - csaltok, loptok, érzéki életet éltek. (…) Ravaszok vagytok, kishitűek. (…) S az a nevelés, amit én anyámtól kaptam, az életet nem ismerő idealizmust szíttam magamba az anyatejjel. .. De az élet – sajnos – nem ilyen. (…) S azt hiszed, anyád nem ismerte az életet? Ismerte, - de mégis jobbik énjét (…) akarta átadni neked, (…) feltört belőle a hit, hogy az ő gyermekének szabad, lehet tisztának lenni – annak kell lennie. (…) S mihelyt gyermeked lesz: - te is (…) óvakodni fogsz (…) felfedni a borzalmasat, … s úgy mutatsz majd az életre, mint ahogy Mózes az ígéret földjét mutatta a reménykedőknek.” (FÜST Milán: Napló.1976: 178-179)

Elemzés:

Az író megnevezi a nevelőtevékenységet folytató három ágenst: a szülő (leginkább az anya), a tanító és a pap. Ők, mondjuk így: hivatásszerűen is végzik a nevelőmunkát.

Mit szeretne az anya elérni a gyermeke nevelése során? A szövegrészből egyértelműen kiderül: a „jó” erényére szeretné rávezetni gyermekét: hogy tiszta, becsületes, lelkiismeretes, tisztességes, azaz jó emberré váljon. Az írói útmutató egyértelmű: a nevelés legmélyebb (s legszentebb) tartalma: törekvés a jóravalóságra.

A jóravalóság gondolatának, eszméjének megjelenése természetesen kimutatható a pedagógiai szakirodalomban. Neves irodalmi alkotásokban (például Gogol: Holt lelkek, vagy Bulgakov: Mester és Margaréta című regényekben) ugyancsak fontos szerepet játszik ez a felismerés. Mégis azt kell mondanunk, a jóravalóság mint gondolat és idea nem vált általánosan elfogadottá a szakmában, és a köztudat szintjén is csupán járulékos elemként jelenik meg. Mi lehet ennek a sajnálatos fejleménynek az oka?

Talán arról van szó, hogy a valóság túlságosan is lesújtó képet mutat sok ember számára. És ezért a „jóember”nemes ideálja sokak számára pusztán kívánalomként merül fel. Olyannak állítják be, mint ami ellentétben áll a rideg valósággal. A gyarló ember legyőzi a „jóembert. Tehát a nevelésnek ez a mély és magasztos értelmezése naivitás, illúzió.

De az anya nem ismeri a valóságot, a bűnös világot? Persze hogy ő is tudja és tapasztalja azt. Mégis erős benne a hit: igen-igen, rút ez a világ, ám legalább a gyermeke váljék tisztává, jó emberré. És milyen különös: amikor felnő ez a gyermek, és neki lesz fia(lánya), ő is ezt az ideált kívánja átplántálni majd neki.

A legfőbb tanulság: jóllehet sok igazság rejlik abban az állításban, hogy a nevelés legbensőbb tartama (és általánosíthatjuk: az egész pedagógiai munka) naivitással terhelt, mégis a jóság, a jóravalóság iránti igényt és kívánalmat kiölni az emberiség tudatából aligha lehet. Amíg létezik történelem, addig mindig is ott „dédelgeti” magában az ember ezt a szép ideát.

Végezetül: ne legyünk elfogultak se. Igenis a valóságban, közöttünk is élnek jóemberek, csak észre kell vennünk. S ne feledjük Kiss Lajos, egy kevésbé ismert népművelő éles, egyúttal szívet melengető meglátását (kissé átértelmezve), hogy tudniillik a jóember esetében „A jóságnak olyan atmoszférája árad belőle, hogy az ember maga is jobbnak érzi magát a társaságában.” (Mórától Móráról. Válogatta: Megyer Szabolcs. Tankönyvkiadó, Budapest, 1979. 125.)