A legtöbb sporttevékenység intenzív mozgással jár, melynek kapcsán a sportoló gyakran fizikai teljesítőképessége határait feszegeti. Így könnyen létrejöhet sérülés. A sportágakat többféle szempont alapján fel lehet osztani (pl. labdajátékok, atlétika, küzdősportok, technikai sportok stb.), Gyakorlati jelentősége azonban sportsebészeti szempontból elsősorban annak van, hogy a tevékenység mekkora energia behatással jár, illetve milyen testrészek vannak elsősorban veszélynek kitéve.

A nagy energiájú sérülések (technikai sportok, magasból esés veszélyével járó tevékenységek), mindig nagyon komolyan veendők. Ilyenkor a hirtelen bekövetkező lassulás olyan belső szervi sérüléseket okozhat (pl.: deceleráció, vagy contrecoup agysérülés), amely az adott testtájék direkt, látható érintettsége nélkül is akár halálos kimenetelű lehet.

A kis energiájú sérüléseknél ilyen általános, hatással általában nem kell számolni. A sérülés a beható erőnek megfelelően, többnyire testtájék specifikusan jön létre.

Az energia tovaterjedésének megfelelően persze ilyenkor is kell a behatási ponttól távolabbi, indirekt sérülésre is gondolni (pl. torziós bokasérülési mechanizmusból kialakult magas fibula, vagy akár komplett lábszártörés). Az ilyen károsodások azonban kis energiahatás esetén általában az érintett szervrendszerre lokalizálódnak.

Akut sérülés úgy jön létre, ha az aktuális beható erő meghaladja a lokális szöveti ellenállást, és észlelhető roncsolódást okoz. Az érintett területen a struktúra felbomlik, az itt futó kiserek elszakadnak, vérömleny alakul ki. A fájdalomérző receptorok ingerületbe jönnek, védekező reflexeket indítanak be, hogy megakadályozzák a további sérülést.

Ha az erőbehatás nem akkora, hogy kiterjedtebb szöveti károsodást okozzon, csak esetleg néhány sejtre kiterjedő mikrosérüléseket, akkor nem jön létre észlelhető vérömleny és a fájdalomérzés is csak elhanyagolható, A legtöbben pillanatnyi húzódást, átmeneti kellemetlenség érzést észlelnek csak, ami, ha az erőkifejtés egyébként intenzív vagy tartós, sokszor nem is igazán tudatosul. Az ilyen mikrosérülések, ha utána van megfelelő regenerációs idő, nyom nélkül gyógyulnak. Probléma akkor van, ha a szervezet nem kap esélyt regenerációra. Túl korán megismételt hasonló, vagy akár gyengébb terhelés a kezdetben minimálisan károsodott szöveteken ördögi kör beindulásához vezethet.

A meginduló sejtszintű regeneráció nem képes helyreállítani a mikrostrukturát, az ismétlődő erőbehatás újabb és újabb szöveti károsodásokat okoz. A párhuzamosan zajló reparációs folyamatok mintegy steril gyulladásos sejtválasz képét öltik, ami nem képes uralni a problémát, sőt egy idő után a felszabaduló enzimek és szöveti faktorok még fokozzák is a nekrózist. Így a túlterhelt terület krónikus duzzanata, fájdalma, és funkciózavara jön létre.

Egy idő után a jelentősen meggyengült terület akár banális erőbehatásra is elszenvedhet akut jellegű makrosérülést, törést vagy szakadást. Ilyenkor a lokálisan degenerált szövetek gyógyhajlama természetesen sokkal rosszabb, mintha egyébként ép struktúrán jött volna létre a sérülés. Ezért a sportártalom talaján létrejött traumás elváltozások kezelése mindig nagy kihívás.

A leggyakoribb sportártalmak a myositisek, tendinitisek, insertinopathiák, periostitisek. Ha egy mozgás szegmentumon belül gondolkozunk, érthető, miért jelentkezhet egy bizonyos irányú túlterhelés számos eltérő kórkép formájában.

Ha pl.: a térd extensor apparátusának túlterhelése az ok, a panasz jelentkezhet krónikus quadriceps fájdalom (myositis) a patella feletti ínszakasz gyulladása (quadriceps tendinitis) a patella csúcs környéki periostitis (ugrótérd) és a patella alatti ínszakasz érintettsége (patelláris tendinits) formájában egyaránt. A fájdalom és a krónikus gyulladás olyan izomtónus fokozódást tarthat fenn, ami aztán circulus vitiosusként fokozza a tüneteket. Ilyenkor egy fokozatos detensionálás megszakíthatja a kórfolyamatot és gyógyuláshoz vezethet.