R. Molnár Emma - Vass László: Stilisztikai ábécé: publicisztikai stílus

PUBLICISZTIKAI STÍLUS – a sajtó, az újságírás nyelve. Feladata, hogy tájékoztasson az időszerű eseményekről, és azokkal kapcsolatban alakítsa a közvéleményt. A publicisztikai stílus jellemző vonása ezért a közérthetőség, a meggyőzésre, a közvetlen hatásra való törekvés. Ennek megfelelően kedveli a közkeletű nyelvi kifejező eszközöket, fordulatokat, szólásokat, a hatásos neologizmusokat; szereti az időszerű vonatkozásokat, nagy számban használja a figyelemfelkeltő, hatásos címeket. A beszélt nyelvhez hasonlóan olykor pongyola. A mondatok szerkezeti felépítésében általában a világosságra törekszik. Például:

[...]

– Mi vezetődik le az írás által?

– Nyilván azok a feszültségek, amelyeket az ember nem tud megoldani.

– Ez valóban segít a mindennapokban, a túlélésben?

– Nagyon sokat segít. Az, hogy neked van egy külön világod, ami csak a tied; hogy bármilyen helyzetben vagy az életben, akármilyen bajba vagy hülyeségbe kerülsz, közben valahol a kisagyadban képek, szövegek, cselekménytervek vannak, látsz egy novellahelyszínt – az véd téged. Abba vissza tudsz menekülni, vissza tudsz húzódni, s akkor mindjárt könnyebb elviselni az összes szörnyűséget, amit mások nehezebben viselnek el, mert nekik nincs ilyen menedékük.

– Gyerekkori élményeidet megörökítve többször írtál az iskolai idomításról, az alkalmazkodásról, a megkívánt módon való féléstől, a megkövetelt mondatok szajkózásáról, s arról, hogy a tanárok nem nagyon türték a másfajta logikát. Okozott-e benned valamiféle deformációt ez a korlátok közé szorítottság, valamint az otthoni és az iskolai követelmények s a saját belső vágyak és törekvések közötti egyensúlyozás?

– Biztos okozott. Meggyőződésem, hogy elveszítünk nyolc-tíz évet az életünkből. Az általános iskolát mindenképpen elveszítjük, mert annyira lenyesik az ember képzeletét, saját tehetségének a kibontási képességét, hogy utána hatalmas energiákat kell abba fektetni, amíg visszahozza magát arra a színvonalra, amilyen hatévesen volt. Rengeteg fölösleges dolgot kellett bemagolni, ahelyett, hogy hagytak volna fantáziálni.

Én nem az esztétika felöl jövök az irodalomba, ezért van egy előnyöm. Apám műszaki ember volt, anyám valaha színésznő, aztán nem tért vissza a pályára. Nem olyan közegben nőttem fel, ahol ott volt az összes klasszikus, és megmondták volna, mit emeljek le a polcról. Ha akartam, megvehettem Jókait meg Mikszáthot, mert adtak rá pénzt. Mindent végig is olvastam, amit kellett. De nem neveltek a művészet ájult imádatára. Az én alkotókészségemet nem nyomja a művészet túlzott tisztelete, mint azokét a tehetséges emberekét, akik humán értelmiségi közegben nőttek fel. Hozzájuk képest én vadember vagyok. Engem nem érdekel, hogy Dosztojevszkij már megírt valamit. Én akkor is megírom. Azt gondolom, hogy jobb lesz. Legfőljebb nem lesz jobb. S ha olvasok valami jót, akkor nagyon örülök, mert az én okosságom látom visszaigazolni abban, amit ő írt, és amit én is gondoltam vagy gondolhattam volna. Engem ez nem bénít. Ilyen szempontból eléggé kívülről jövök ebbe a kulturális életbe – és ez előny. Más szempontból meg hátrány, mert nem voltam benne a pikszisben, be kellett magam küzdeni. Elég későn kerültem bele, harmincéves korom után, a Kerengő megírását követöen.

[...]

(Háttérország. Spiró Györggyel beszélget Mester Ildikó. Magyar Napló, 1994. május 13. 4-8. Részlet.)

Ady Endre Egy kis séta című tárcájában konkrét társadalmi kérdést taglal (a külváros és a kanonoksor szembeállítását) az irónia, a túlzás eszközeivel.

VASÁRNAP délután munkaszünet van, tessék egy kis sétát tenni. Megmondjuk azt is, hogy merre. Amerre mi ma jártunk.

Közeledik a május. Zöldelő és virágzó fák csalják úgyis az embert. Tessék sétálni a Schlauch-park, no, meg az úgynevezett Káptalan-sor felé.

A kétfejű sas a püspöki székesegyházon ne botránkoztasson meg nagyon senkit. Ezt a nyomorult kényszerűséget, úgy látszik, hogy düh nélkül kell türnünk.

De nézzék meg a Kanonok-sort és gondolkozzanak.

Az elökelő, feszengő, jómódról valló paloták redőnyei le vannak bocsátva. Lakosai a legmihasznább, legingyenélőbb emberek. Aki dolgozik közülük, az nincs is itt. Wolafka például dolgozik. De hogy? Felekezeti harcot, forradalmat szít a kálvinista Rómában. Az a nagyváradi hájú, kövér pap, aki csupa erő és vér és fanatizmus, többet árt ma a magyar társadalomnak s a magyarságnak, mint kilencven szocialista agitátor s ezer kétfejű sas. A többi is egytől egyig, mert haszontalanul vonják el ezer és ezer éhezőtől a kenyeret.

Röviden: ez a Kanonok-sor.

Sétáljanak el aztán bármely külvárosi részbe. De erősítsék meg a szívüket. Mert nyomort, bűnt és piszkot látnak. Meglátják, hogy mennyi nyomort lehetne enyhíteni s mennyi könnyet letörölni a kanonokok pénzével.

Ha ezt meglátják és átgondolják: eredményes volt a vasárnapi séta.

(Ady Endre Válogatott cikkei és tanulmányai, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1954.

26.)

A publicisztikai stílus sajátosságait szemléltetik a következő részletek is, amelyek egy, NOAM CHOMSKYval az amerikai televízióról és propagandáról készitett tanulságos interjúból származnak.

Az 1928-as születésű Noam Chomsky Amerikában a Massachusettes Institute of Technology professzora – nyelvészként lett világhírű az 50-es években. A generatív grammatika apostola. Dolgozott együtt Piaget-val. Azt állítja, lehetetlen, hogy a gyerekek a nulláról sajátítsanak el egy nyelvet: a tanulás előtt már „velük született képzeteik” kell hogy legyenek az „univerzális nyelvi jellegekről”. A 60-as években egyre radikálisabban kezdett politizálni. A vietnámi háború elleni tüntetések egyik vezéregyénisége lett. Manapság egyre többet foglalkozik az amerikai tömegtájékoztatás bírálatával. S habár a „ma élő legjelentősebb értelmiségiként” tartják számon, a sajtóban, rádióban, tévében médiakritikái miatt kifejezetten mellőzik.

[...]

M(agyar) N(arancs): Mivel a demokráciáról beszélünk, megkérhetném, hogy egy kicsit magyarázza meg a következő mondását: „a propaganda az a demokráciában, ami az erőszak a diktatúrában.”

N(oam) C(homsky): Kimutatható, hogy egy olyan társadalomban, ahol a hatalom egy relatíve szűk téren belül központosul – és hát minden társadalom ilyen, ez alól nincs kivétel, csak a hatalomgyakorlás módja különbözik –, tehát egy ilyen társadalomban a hatalommal rendelkező emberek arra törekszenek, hogy ellenőrzés alatt tartsák az egész lakosságot. A diktatúrában ezt erőszakkal lehet csinálni. Mint a sztalinista Oroszországban. Ott nem fontos, hogy az emberek mit gondolnak. Ha rosszra gondolnak, akkor mennek a Gulágra. De lényegében arra gondolhatnak, amire kedvük van. Fontos a propaganda, de nem annyira. A másik oldalon, egy olyan országban, ahol az államhatalom nem elég erős, a vélemény ellenőrzése és irányítása lesz a legfontosabb. És nagyon tipikus az is, hogy szabadabb és demokratikusabb társadalmakban sokkal szervezettebb és hatásosabb a propaganda rendszere. [...] A public relations alapvetően mégis egy amerikai iparág. És az amerikai társadalom a legszabadabb a világon. Az üzlet ezt mindig megértette. De az üzleti világ folyóirataiban most arról a problémáról beszélgetnek, hogy mennyiben veszélyezteti az iparosokat a tömegek politikai ereje. Muszáj megváltoztatni a gondolkodásmódjukat, különben komoly bajok lesznek. Ha ezeket a tanulmányokat olvassa, az az érzése lesz, mintha fordított marxista szövegek lennének, mintha a tőkéseknek kellene osztályharcot vívniuk. A tömegek ellenőrzésére nincs elég hatalma a kormánynak, ezért nekik kell más módon megszerezni az irányítást. [...]

(„A propaganda az a demokráciában, ami az erőszak a diktatúrában”. Noam Chomsky az amerikai televízióról. Interjú. Magyar Narancs, 1994. január 13. 44-45. Fordította: Hazai Attila. Részlet. [Az interjú bővebb változatát a TV 2 mutatta be.])

Lásd még: Stílusréteg, Szókincs.