Egy 17. századi proto-állatszemiotikai modell:

Charles Le Brun fiziognómiáról szóló előadása

Kovács Katalin

Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

Francia Nyelvi és Irodalmi Tanszék

kovacsk@lit.u-szeged.hu

Előadásunkban arra teszünk kísérletet, hogy 17. századi francia kontextusban, Charles Le Brun előadásai nyomán összekapcsoljuk egymással a jelelméletet – pontosabban a protoszemiotikai jelfelfogást – és az állatábrázolást. Le Brun fiziognómiáról szóló, 1668. október 6-án és november 9-én elhangzott két előadásának a szövege ugyan nem maradt fenn, de a Festészeti és Szobrászati Akadémia jegyzőkönyvében szerepel az Akadémia titkára, Henri Testelin által 1680-ban készített kivonata, továbbá a Le Brun előadását kísérő illusztrációk is ismertek. E szöveges és képi forrásokból kiindulva arra a kérdésre próbálunk meg választ találni, hogy Le Brun fiziognómiai tárgyú előadása – amely egy, a kifejezésről szóló előadássorozat részét képezte – milyen értelemben tekinthető protoszemiotikai modellnek. Az egymással párhuzamba állított ember- és állatfejek esetében meghatározhatók-e bizonyos, jelként működő vonások? A Le Brun-i protoszemiotika legjellemzőbb megnyilvánulása a szenvedélyek kifejezéséről szóló, ugyancsak rajzokkal szemléltetett előadás. Ebben a festő külső jegyeik alapján leírja, hogyan lehet az egyes szenvedélyeket úgy ábrázolni, hogy azok a néző számára felismerhetők legyenek. Az itt megfogalmazott módszert Le Brun vélhetően az ember-állat párhuzamot tárgyaló előadásban is alkalmazta. Elmélete – elődei szemléletéhez képest – azért tekinthető újítónak, mert Le Brun azt a felfogást képviselte, hogy a körülmények függvényében nem csak az egyes emberek jelleme lehet különböző, hanem az ugyanahhoz az állatfajhoz tartozó egyedeké is.

A galamb motívumának elemzése a keresztény ikonográfiában

Kolumbán Adrienn

Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad

kolumbanadrienn@gmail.com

A szakrális művészetben megjelenő különböző alkotások nemcsak díszítő funkcióval, illetve mágikus tartalommal rendelkeznek a gyülekezeti tagok számára, hanem jelek segítségével kommunikálnak és értelmezésre késztetik a nézőt. Számos példát találunk arra, hogy az alkotók állatmotívumok segítségével jelenítenek meg vallási tartalmakat, utalnak egy ideológiára, személyre, bibliai történetre. Előadásomban a galamb motívumát mutatom be, amely a keresztény ikonográfiában a Szentlélek megtestesítője. A különféle vallási tradíciók és alkotások példáin keresztül vizsgálom a motívum megjelenési formáit, fejlődését. Módszerként elsősorban az Erwin Panofsky által kidolgozott ikonográfiai és ikonológiai elemzést alkalmazom, ezen kívül a Charles Sanders Peirce nevéhez köthető jeltipológia sajátosságait figyelem meg. Ezek közül, jel és jeltárgy viszonyából kiindulva a galamb motívum szimbólumnak tekinthető, ugyanis konvenció, kulturális és vallási ismeretek alapján tudjuk értelmezni jelentését. Előadásom elméleti megalapozására Panofsky (1984), Újvári Edit (2015) és Voigt Vilmos (1977, 2015) munkáit használom.

The song of the dodo bird. Environmental- and language philosophy

in 19th century fantastic fiction in English

Kérchy Anna

Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

Angol-Amerikai Intézet

akerchy@gmail.com

The animals featuring in Lewis Carroll’s Victorian nonsense fairy-tale fantasy novels are invested with complex symbolical significations, conforming the conventions of a genre marked by a „high semioticity” in Jurij Lotman’s sense of the term. The Carrollian animal lore is equally shaped by the elaborate private mythology of the author’s creative imagination, and his activist agenda in defense of animal rights, (ie. his public stance taken against vivisection and in favour of vegetarianism); while it also reflects his era’s popular literary and scientific views on flora’s and fauna’s role in the anthropocene. A simultaneous analysis of language philosophical and environmental philosophical dilemmas emerging in Carroll’s Alice books allows us to draw a parallel between the inter­connec­tedness of meaningfulness/nonsense and the human being/natural envi­ron­ment divide. The Victorian animal symbolism attributes a privileged role to the dodo bird, a species whose extinction process belongs to the lived reality of the contemporary human populace. For Carroll, the dodo possibly represents the transverbal, vulnerable, transcient deep-layers of language, the posthuman levels of signification, as well as his struggles with speech impediment that made him stumble on words despite his expertise in mathematical formulas and novelistic discourse. The dodo also acts as a herald to a humanimal ethics based on interspecies solidarity, disrupting conventional representational strategies, interpretive frames, and identity politics.