Propszt Eszter
Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Nemzetiségi Intézet
propszt@jgypk.u-szeged.hu

Állati jelentéshordozók a magyarországi németek történetének
irodalmi megformálásában

„Ezen a tavaszon is visszatértek a gólyáink, de mert közben kivágták a nyárfákat, egy szalmakazal tetejébe kellett építeniük a fészküket. Ők voltak az első hazátlanok”, olvashatjuk Franz Sziebert Wann kommen die Störche wieder [Mikor térnek vissza a gólyák?] című elbeszélésében. A szöveg a gólyák párhuzamos történetének beiktatásával alkotja meg egy magyarországi német falu háborús és háború utáni történetét, a gólyák és a magyarországi németek elűzetésének szemantikai egyesítésével: a megváltozott körülmények miatt, és az elűzött svábok házaiba költözők zaklatásának kitéve a gólyáknak sincs maradásuk a faluban. A jelentésépítés e módja, az állattörténetek szemantikai többletének felhasználása, tipikusnak mondható az 1980-as években, amikor egy politikai fordulat új lehetőségeket nyit a magyarországi német irodalom számára a történelmi és szociális tapasztalatok értelmezésére. Az irodalom próbálja a korábban tabunak számító történelemdiskurzust és az írást legitimáló, a magyar hazával, ill. a szocialista Magyarországgal szembeni lojalitásdiskurzust identitásdiskurzussá békíteni. Kompromisszumként sorsdiskurzus jön létre, az pedig az áldozati identitást kínálja fel a traumatikus események feldolgozásának mintájaként, nemritkán a [jóhiszemű], [gyanútlan], [kiszolgáltatott], [tehetetlen] szemantikai jegyek állattörténetek általi maximálásával. Előadásomban ennek a jelentésképző stratégiának az alakulását vizsgálom a magyarországi német irodalom kontextusai változásának összefüggéseiben.

Pataky Adrienn
Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
Magyar Irodalom és Kultúratudományi Intézet
adriennpataky@gmail.com

Madarak és biopoétika Nemes Nagy Ágnes lírájában

A tárgyak vagy az angyalok mellett Nemes Nagy lírájában kiemelkedő a fa motívum, de a természeti képek és hasonlatok nem merülnek ki ebben: az állati, földtani, de főként a növényi metaforika általánosságban is hangsúlyos, tematikai és grammatikai szinten is megjelenik. Utóbbira példa, hogy Nemes Nagy szerint a vers úgy nő ki a földből, mint egy növény: minden emberben van egy kő, ami nem azonos a tudatalattival és nem azonos „a transzcendenssel; az kívülem van, ez bennem. De velem sem azonos, mintha külön érdekei lennének. Fütyül a tudatos érdekeimre. / Félek is tőle olykor, hiszen nincs hatalmamban. Állatokban, növényekben és – igen – kövekben ráismerek néha. Természeti jellegű. / Csak az a vers ér valamit, ami mellőle nő ki, vagy amelyikben legalább egy fotonja, egy lehasadt paránya található. Minden egyéb vers epidermisz-borzolódás, langyos szimpla kávé.” – írja hagyatékából előkerült, 1958-as esszéjében. Nemes Nagy Ágnes számos verse szerteágazó állati és növényi szimbólumokkal, metaforákkal telített. Az előadás ezek közül az állati tulajdonságokat leíró darabokra koncentrál, azokon belül is főként a madarakat felmutató, vagy azokra csak néhány testrésszel, attribútummal (szárny, karom, toll stb.) utaló versekre (pl. Madár, Fenyő, Címer, A remete, A szomj), segítségül hívva a biopoétika nézőpontját, illetve a zooszemiotika és az irodalomtudomány eszközeit.

Csápok és uszonyok – állati szimbólumtár a felvilágosodás korában

Ocsovai Dóra

Szegedi Tudományegyetem Magyar–Francia Felvilágosodás Kutatóközpont

dorkadesign@hotmail.com

A végtelen, nyílt víztömeget évszázadokon keresztül istenségek lakhelyeként, az ember számára ijesztő közegként tartották számon – nem meglepő, hogy a vízi lényeket, folyamatos inspirációs forrást kínálva a művészet számára, jellemzően a fantázia által teremtett szörnyként ábrázolták. Ezen gazdag képzeletvilágú ikonográfiai ábrázolások alapját az a tény is adta, hogy nem volt mód a vízi állatok alapos megfigyelésére. A 18. század nagy expedíciói – mint például Bougainville 1766-os világkörüli hajóútja – az utazás során gazdag tengeri állatvilág felfedezését is lehetővé tették, helyt adva a nyíltvízi állatvilágot realisztikusan bemutatni képes művészek útleírásokban, enciklopédiákban megjelenő, jegyzetszerű rajzainak.

A 18. század második felétől tehát a Linné és Buffon munkásságával megalapozott természetrajzi feldolgozása és ábrázolása által sokszor ezek a lények új nevet és anatómiailag alátámasztott ikonográfiai formát kaptak, ami akár egyes tengeri mítoszok deszakralizálásához is vezethetett. (Előadásunkban kitérünk a biblikus bálna, s az ősszörny, a Leviatán, úgy mint a rája (vízi sárkány) példáira, s új fajok – pl. vízimajom – megjelenésére is.)

Mindazonáltal, még ha az anatómiailag pontos megfigyelés és dokumentáció meg is magyarázott bizonyos, addig rejtélyes jelenségeket, a felvilágosodás művészeit továbbra is izgatták a természetfeletti, a szörnyűséges, az ijesztő, azaz Burke definíciójával „fenséges”-nek hívott jelenetek. A realisztikus ábrázolás kényszere mellett a víziszörny-mítosz az alkotók fantáziáját inspirálva, művészi és emberi vágyakat és félelmeket megtestesítve irodalom és festészet szimbólumtárát táblaképeken, könyvillusztrációkon egyaránt gazdagította.

Milyen megjelenési formákon keresztül válnak a század során a víziszörnyek immár egyszerűen vízben élő állatokká? Diderot és D’Alembert Enciklopédiájának, vagy Buffon Általános és részletes természetrajzának dokumentarista metszeteit korabeli táblaképek és könyvillusztrációk ábrázolásait megidézve, csápok és uszonyok rémisztő képeitől a nyílvízi állatvilág valósághű ábrázolásának elemzésén át tervezzük bejárni ezt a vizuális utazást.

Végezetül kitekintést szeretnénk adni a 19. századra is, amikor is, többek közt Verne regényeivel, az alapvetően barátságos vízi állatok, mint a polip, az óriás kalmár, a tengeri kígyó már anatómiailag pontos alapokon nyugvó ábrázoláson keresztül, de ismét hátborzongató kontextusban tűnnek fel.