ROMANTIKA (a fr. eredetű roman ’regény’ szóból) – a XIX. század egyik legnagyobb hatású művészi irányzata. A nyugat-európai irodalmakban a klasszicizmus ellenhatásaként keletkezett. Jellemzője, hogy az érzelem, a képzelet uralmát hirdeti, megveti mindazt, ami szabályos. Tárgyért rendszerint a nemzeti múlt, elsősorban a középkor vagy a mesés Kelet felé fordul. A romantikus író színes meséket sző, gyönyörködik a meglepő fordulatokban, az egyéniség jogát hirdeti, kedveli a természetet. Szívesen ír rendkívüli emberekről.
 

(A közép- és kelet-európai irodalmakban a romantika az 1830-as években bontakozott ki; szorosan a nemzeti mozgalmakhoz kapcsolódva. A romantikus múltba nézés itt a nemzeti fellendülés egyik hajtóerejévé vált.)

A romantika stílusát a roppant gazdag szókincs, a színes képek, a változatos szófűzés és mondatalkotás jellemzi. Kedveli továbbá a sokoldalú jellemzésre alkalmas, festői mellékneveket, jelzőket, a különböző ellentéteket, a metaforákat, szinesztéziákat. Bőven alkalmazza a költői kérdéseket, felkiáltásokat és közbevetéseket. Például:

…Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert a haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.

(Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz)

Szerelmedért

Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

(Vörösmarty Mihály: Ábránd)

Lásd még: Korstílus vagy stílusirány.