A felső végtag a vállízületen keresztül kapcsolódik a törzshöz. Alkotásában a humerus proximális vége, a scapula, a clavicula, és mint távoli „lehorgonyzási pont", a sternum is részt vesz.  Mint az alkotóelemek sokasága is mutatja, igazából több ízület is szerepel benne. A glenohumerális, acromioclavicularis és sternoclavicularis valódi ízületek mellett említeni szokták a virtuális scapulothoracalis ízületet is, mint a vállövi mozgások egyik fontos terepét.

Ez a bonyolult szisztéma kettős célt szolgál. A felső végtag térben történő nagyfokú mozgékonyságát biztosító struktúra egyúttal megfelelő stabilitást is képes adni. Így a felső végtagunkkal meglepően nagy erőkifejtésre is képesek lehetünk.

A fő ízületi mozgások (elevatió, abductió) teljes terjedelméhez szükséges a különböző izületek együttműködése. Így például az alaphelyzetből induló oldalemelés első mozgási fázisában a fő szerep a glenohumerális ízületé.  90 fok felé közeledve a továbbemeléshez már be kell kapcsolódnia a scapulának is. A lapockacsont mellkasfalon való elmozdulása nagyrészt a scapulothoracalis „ízületben" történik, melyet az erős izomköpeny kontrollál. Közben bekapcsolódik a sternoclavicularis és acromioclavicularis ízület is, biztosítva a scapula összeköttetését a törzzsel.  A relatíve kis felszínű glenoid vápa virtuálisan jelentős kiterjesztésre tesz így szert. Ez a mozgékonyság növekedése mellett a stabilitás fokozását is szolgálja.

A glenohumerális ízület, mint önmagában a legmozgékonyabb, valódi ízület aktív és passzív stabilizátorokkal rendelkezik.  A passzív alkotóelemek között elsősorban az ízületi tok, valamint az azt megerősítő szalagok (glenohumerális, coracohumerális) szerepelnek A csontos vápa szélén található rostos-porcos labrum, amellett hogy megnöveli a vápa felszínét és rugalmasságával egyben a dinamikus mozgásokat is támogatja, még egy fontos szereppel bír. A benne helyet foglaló nyomást és feszülést érzékelő receptorok összeköttetésben vannak a vállizomzattal, így azok vezérlése által reflexesen védik az ízületet túlterheléstől. Az aktív stabilizátorok közül legfontosabbak a rotator mandzsetta, ami a mozgásfázis elején összehúzódva centralizálja a humerus fejet a vápában. 

 

 

Így teszi lehetővé az erőkifejtésben fő szerepet játszó deltaizom erejének helyes irányba terelését. Olajozott együttműködésnél ilyenkor a delta izom főleg forgatónyomatékot ad, gördülő mozgást téve lehetővé. Ha rotator funkció valamilyen okból nem működik, a deltaizom kontrakciója során a humerusfejet nem forgatni kezdi, hanem megemeli, egészen addig, míg az a felette levő csontos szalagos vállboltozatnak nem ütődik (impingement jelenség). A gördülő mozgás csak ezután a fájdalmas blokkolódás után indulhat meg. Az aktív stabilizátorok között megemlítendő még a biceps intraartikulárisan futó hosszú ina is, ami ennek köszönhetően részt vesz a humerusfej felfüggesztésében. Mivel aktív stabilizátor szerepét főleg aktív flexió kapcsán tölti be, ez is adalékul szolgál távoli őseink fán élő, kapaszkodó életmódjára. (Az emberszabásúaknál ez az izom és az ín stabilizáló szerepe a váll szempontjából sokkal hangsúlyosabb.)

A stabilitás szempontjából másodvonalbelinek tekinthető izomcsoportok (pectoralis, latissimus, triceps, stb.) ugyanakkor jelentős szerepet visznek a felső végtagi erőkifejtések szempontjából. 

Az említett aktív, passzív stabilizátorok mellett van még egy fizikai faktor, mely nem elhanyagolható szerepet játszik a vállízületi stabilitásban. Az axiális terheléskor vápának préselődő, relatíve nagyobb sugarú fej a negatív ízületi nyomás és a synovialis folyadék adhesiós ereje miatt mintegy tapadókorong effektussal is rendelkezik, ami valamelyest tehermentesíti a szalag és izomrendszert. Ez természetesen csak ép anatómiai struktúrák mellett működik, ezért az ízületi képletek sérülése e mechanizmus kiesésén keresztül is lavinaszerű progressziót generálhat.

A váll vizsgálata:

Anamnézis: Tisztázandó a sérülés mechanizmusa, ideje, a keletkezett panaszok (fájdalom, ropogás, instabilitásos panaszok stb.)

Megtekintés: Duzzanat, látható sebek, deformáció, jellegzetes kényszertartás jeleit keressük.

Fizikális vizsgálat: Tapintással érzékenységet, kóros képletet érezhetünk.

 A mozgás és stabilitás vizsgálat első lépcsőjeként mindig a beteg aktív mozgásterjedelmét figyeljük meg, a fájdalmas szakaszok, esetleg aktívan nem kivihető részmozgások kórjelzőek lehetnek. Ezt követi a passzív mozgásterjedelem ellenőrzése, különös tekintettel a fájdalmas szakaszokra, esetleg észlelhető kóros mozgathatóságra. Utána a glenohumerális stabilitást ellenőrizzük (apprehension teszt, esetleg alsó vagy hátsó subluxatiós teszt). A rotatorköpeny funkció megítélésére főleg a Neer féle impingement teszt, a drop arm teszt és a painfull arc jel hasznos. Az acromioclavicularis ízület funkcióját a horizontális addukciós teszttel vizsgálhatjuk. A biceps hosszú fej inas részének érintettségét a palm up, illetve a Yergason teszttel valószínűsíthetjük.

 

 

Képalkotó vizsgálatok: röntgen vizsgálat csontsérülések és ficamok kimutatására alkalmas. UH vizsgálattal jól  ábrázolható a rotatorköpeny ,illetve esetleges  kóros ízületi folyadék jelenléte. Az MR vizsgálat adja a legsokrétűbb képet az ízületről. A szalagok, inak, izmok és a labrum esetleges sérülése leginkább így vizualizálható.