14. fejezet: ÖSSZEFOGLALÁS II

A radikális állatvédelem (pl. állatfelszabadítás, állati jogok) a magasabb rendű állatokat egyszerűen átrakja a dolog kategóriájából a (természetes) személy kategóriájába. E nézet képviselői általában állatvédelmi okok miatt vegetáriánusok vagy vegások. Álláspontom szerint egy állat erkölcsi státusza nem lehet azonos az ember erkölcsi státuszával, mivel az utóbbi morális ágens, míg az állat nem.

A mérsékelt álláspont (pl. állatjólét) szerint az állatoknak van belső értékük és erkölcsi státuszuk. Ennek pontos értéke fajonként és egyedenként változhat, de az ember erkölcsi státuszánál mindig lényegesen alacsonyabb. Ez egy relatív antropocentrikus álláspontot jelent. E nézet képviselői általában ökológiai okok miatt szorgalmazzák a húsfogyasztás csökkentését a fejlett világban.

Minden egyed egy teleologikus élet-központ, s mint ilyen egyforma belső értékkel rendelkezik, így egyenlő erkölcsi tiszteletre jogosult. Ezt az álláspontot egalitáriánus biocentrizmusnak nevezzük. A hierarchikus biocentrista nézetet szerint minden egyed rendelkezik belső értékkel, de bizonyos organizmusoknak (például az állatoknak) magasabb a belső értékük. Ebben a hierarchikus világképben az ember a legmagasabb rendű, míg az élettelen dolgok a legalacsonyabb rendű létezők. Ez a hierarchia szigorúan individuális egyedekre vonatkoztatva persze igaz, de mégis félrevezető, mert a természetben léteznek szupraindividuális struktúrák is, amelyek ökológiai szempontból eleve magasabbrendűek, mint az individuális struktúrák.

14.1. ábra - Ego- és ökocentrizmus.
Forrás: https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/736x/1e/a8/3d/1ea83db5f3dfa0341c1e9fb38f45adb2.jpg

Az ökológia szerint az élet magasabb szintjeit a szupraindividuális egységek úgy mint populáció, faj, ökoszisztéma, biom, illetve bioszféra) jelentik. Minél magasabb rendű egy szupraindividuális struktúra annál stabilabb az időben. A fajok közepes élettartama 1 és 10 millió év között mozog (fajöltő). A legalább 3 milliárd éves bioszférát pedig túlzás nélkül tekinthetjük egy potenciálisan halhatatlan struktúrának. A holisztikus etika szerint erkölcsi státusszal csak ezek a szupraindividuális egységek rendelkeznek. A holisztikus etika keretében a legfontosabb irányzatok a következők:

- Földetika; alapelve szerint: „Valami akkor jó, helyes, ha segít megőrizni az élő közösségek egységét, stabilitását és szépségét. Rossz ha nem így cselekszünk.” (Aldo Leopold)

- A természet entitások legyenek jogi személyek; „adjuk meg a törvényes jogokat az erdőknek, az óceánoknak, a folyóknak és minden környezetünkben lévő természeti tárgynak”. (Christopher Stone) Ez lehetőséget adna arra, hogy egy bíróság döntsön a környezeti és gazdaság érdek konfliktusában.

- Mélyökológia; platformja szerint: „Az emberi és nem-emberi élet földi virágzása önértékkel bír. A nem-emberi életformák értéke független attól, hogy ezek hasznosak-e az emberi célok szempontjából.” (Arne Naess) A mélyökológia hangsúlyozza, hogy az én viszonyaiban valósítja meg magát: azzá lesz, amivel azonosul. A panteista Spinoza a összekapcsolja az állandó és elpusztíthatatlan természetet, vagyis Istent mint egészet, mint szubsztanciát, a folyamatosan keletkező, létező és pusztuló természeti egységekkel a moduszokkal. Szerinte az ember pusztán modusz.

- Rolston szintézise; egyesíti a biocentrizmust és a holizmust. Érvelése szerint az egyedek belső értékét a fajok koncentrált formában hordozzák. A fajok értékét pedig az ökoszisztéma koncentrálja. A virágzó ökoszisztémáknak rendszerértéket tulajdonít.

Az embernek, mint morális ágensnek a szűkös kapacitásait elsősorban nem az instabil (halandó) organizmusokra, hanem a stabil szupraindividuális egységekre kell fordítania. Az élő természet és benne az emberiség sorsát alapvetően meghatározza, hogy sikerül-e a természeténél fogva stabil, de az emberi zavarás és túlhasznosítás által instabillá vált szupraindividuális struktúrákat megvédeni.

A környezetetika egyik központi problémája a fenntarthatóság. E nézet szerint a végső cél az emberiség fennmaradása, amelynek „csak” eszköze a bioszféra megőrzése. Ezért a fenntarthatóság egy antropocentrikus megközelítést jelent. Ugyanakkor ez élesen különbözik a modernitás hajnalán kialakult individualisztikus antropocentrizmustól, ahogy azt Descartes megfogalmazta. A fenntarthatósághoz kacsolódó antropocentrizmust javaslom nevezzük holisztikus antropocentrizmusnak (holistic antropocenrism). E nézeten belül két fontos centrum létezik a politikai közösség (a nemzet illetve az állam) és az emberiség.

Az emberiség fennmaradásának az etikai kérdéseivel elsők között foglalkozott Potter és Jonas. E szerzők szerint az emberiség fennmaradása jelenti a végső erkölcsi kritériumot. Ezen új (fenntarthatósági) etika szerint jó az, ami elősegíti az ember fennmaradását, rossz pedig az, ami ezt korlátozza. „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed hatásai összeegyeztethetők legyenek a valódi emberi élet földi megmaradásával.” (Hans Jonas) Az emberiség fennmaradása az egyes emberi közösségek fennmaradásán keresztül valósulhat meg. Ez következik a szubszidaritás elvéből, illetve Jonas implicit érveléséből is. Tehát a felelős individuumnak, mint morális ágensnek döntéseiben a saját közösségének illetve az emberiségnek megmaradását is figyelembe kell venni.

Maga a "fenntartható fejlődés" kifejezés csak a nyolcvanas évek elején jelent meg a nemzetközi szakirodalomban. "A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen szükségleteit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket" (Brundtland). Már ez a definíció is mutatja, hogy a fenntarthatóságból származó kellés (Sollen) a jövőre utal, vagyis az „itt és most” élő individuumok, mint morális ágensek akkor döntenek felelősen, ha nemcsak saját érdekeiket, hanem a jövő generációk érdekeit is figyelembe veszik.

Az ökológiai közgazdaságtan különbséget tesz gyenge és erős fenntarthatóság között. Az erős fenntarthatóság szerint a természeti tőkét végső soron nem pótolják az emberi eredetű termelési tényezők, ezért az ökoszisztémák összeomlását szükségszerűen követi a társadalmi és gazdasági összeomlás is.

Ezt az összefüggést jól mutatja a közlegelő tragédiája. Hardin modellje rámutat arra is, hogy az individuális szereplők abban érdekeltek, hogy kizsákmányolják közösen használt véges és megújuló erőforrásokat.

Daly (2001) szerint a nyitott és folyamatosan növekvő gazdasági rendszer a bioszféra része. A bioszféra egy olyan zárt rendszer (űrhajó), amely maga is fenntartható módon működik. Ebből következik, hogy a gazdasági alrendszernek van egy optimális (gazdaságos), illetve túlzott (gazdaságtalan) működése illetve növekedése. Daly hangsúlyozza, hogy a gazdaságtalan növekedés semmilyen problémát sem tud megoldani és több rosszat eredményez, mint jót. Minél nagyobb teret foglal el a gazdaság a bioszférában, annál inkább egy kvázi-zárt rendszerként kell működnie.

Az ökológiai lábnyom segítségével számszerűsíteni tudjuk egy adott közösség fogyasztásának fenntarthatóságát vagy fenntarthatatlanságát. 2010-ben az emberiség ökológiai lábnyoma 50%-kal haladja meg a Föld biokapacitását, vagyis ekkora volt az ökológiai hiány. A becslések szerint a 200%-os túllövést 2030-ra érjük el. (Living Planet Report 2010).

Lényeges különbség van a környezeti és demográfiai szempontból vett fenntarthatóság között. A környezeti fenntarthatóság szempontjából a fő problémát a természeti környezet pusztulása jelenti. A környezetterhelési egyenlet (I = PAT) is azt mutatja, hogy minél nagyobb a populáció lélekszáma annál nagyobb a környezetterhelése. Tehát ebben a relációban a túlnépesedés jelenti a főproblémát, ahogy arra Malthus és a malthusianizmus is felhívja a figyelmet. A demográfiai fenntarthatóság esetében a hangsúly a népesség fennmaradásán (túlélésén) van. Ebben a vonatkozásban a közvetlen problémát a népességcsökkenés okozza, amely direkt módon vezet egy közösség elöregedéséhez, asszimilációjához vagy nemlétéhez.

A gyors népességnövekedés és csökkenés biztos, hogy fenntarthatatlan helyzetet jelent. Ebből következik, hogy a túl magas vagy túl alacsony termékenységi arány is rossz. Ezért a fenntarthatósági etika szempontjából az lenne a helyes, ha afrikai országokban minden ember maximum 2 gyereket, míg az európai országokban, minden ember minimum 2 gyereket vállalna. Ha ez az etikai „kellés” érvényesülne, akkor egyrészt megszűnne az Afrikára jellemző túlnépesedés és az Európára jellemző „alulnépesedés”, s így az emberiség népessége is stabilizálódna.

Minden politikai közösségnek és régiónak a saját fenntarthatósági problémáját kell megoldani, legyen az túlnépesedés vagy túlfogyasztás. Ha minden közösség és régió környezeti és demográfiai szempontból is fenntartható életformát folytatna, akkor az emberi faj is fenntartható pályára kerül.