7. fejezet: ÖSSZEFOGLALÁS I

Schröndinger szerint „Az élő szervezet azért olyan rejtélyes, mert elkerüli a semleges egyensúlyi állapotba való gyors hanyatlást.” Ezt a rejtélyt a különböző szerzők különböző fogalmakkal magyarázzák: elan vital (Bergson), nyílt rendszer (Bertalanffy), disszipatív struktúra (Prigogine), állandó inaequilibrium (Bauer), kemoton (Gánti).

Az organikus létszféra alapja az egyed. Termodinamikai szempontból az egyedre olyan anyagcsere a jellemző, amely kompenzálja a rendszer belső entrópiájának szükségszerű növekedését. Ezért minden élő egyed szükségszerűen és folyamatosan fogyasztja (táplálkozás) és terheli (kiválasztás, disszipáció) a környezetét.

Az evolúció eredményeképp az életet és az életet hordozó organizmusokat olyan fogalmakkal jellemezhetünk, mint a véletlen, irreverzibilitás, történetiség, bonyolultság, célszerűség, hatékonyság, önérdek, értelem, tudat sőt magasabb szinten megjelenhet a racionalitás, szubjektivitás és az öntudat fogalma is. Minden egyed önmagát célként és értékként tételezi, miközben a környezetét instrumentálisan használja. Minden egyed természetes központja egy önértékű entitása a saját környezetének. Az ember esetében ez a természetes világnézet az antropocentrizmus formájában tudatosul.

Az egyedeknek táplálkozás és szaporodás szempontjából is szükségük van egymásra, ezért szükségszerűen létrejönnek különböző szupraindividuális társulások. A reprodukció szempontjából a legfontosabb szupraindividuális egység a populáció és a faj. Az egyedek reprodukciós struktúrája és késztetése, erős szexuális vágya mindig nagy számú utódhoz vezet. Különbség van az r és K stratégiás népesedés között. Az egyedszám gyors növekedését külső abiotikus és biotikus tényezők korlátoznak. A korlát mértékét jellemzi az eltartóképesség fogalma.

Az egyedek nemcsak szaporodás, hanem táplálkozás céljából is szupraindividuális egységeket, ökológiai társulásokat hoznak létre. A földi ökoszisztémák három különböző táplálékigényű fajok egyedeiből állnak, amelyek lehetnek termelő (autotróf), fogyasztó (heterotróf) és lebontó (szaprofita) típusú élőlények. Az ökoszisztéma egymásból táplálkozó egyedei bonyolult táplálékláncokat és hálózatokat alkotnak.

7.1. Kép - Ökoszisztéma körfolyamatai.
Forrás: http://termtud.akg.hu/okt/9/valtozof/kepek/dgmj8rb_273fm9vk9fq_b.jpg

A bioszféra, vagyis „a Föld teljes élővilága a bálnáktól a vírusokig, a tölgyfáktól a moszatokig ..(egy) közös élő egységnek fogható fel,” (Lovelock) A halhatatlan Gaia nem egyszerűen alkalmazkodik az anorganikus földi környezethez, hanem olyan környezetet alkot, amely számára megfelel.

Az ökológus számára (objektív szempontból) az ökoszisztéma és a bioszféra egy ideális rendszer, amelyet olyan fogalmakkal jellemezhetünk, mint integritás, stabilitás és szépség. A részvevők számára (szubjektív szempontból) az ökoszisztéma illetve a bioszféra csak egy korlátozott létfeltételt képes biztosítani, amelyet sajátosságok jellemeznek, mint éhezés, konkurencia harcok, betegség és erőszakos halál. Az ökoszisztéma integritásának, stabilitásának és szépségének az ára a benne élő egyedek és közösségek kegyetlen élet-halál harca.

Az életet három alapvető szerveződési szint jellemzi: az egyed alatti (infraindividuális), az egyedi (individuális), illetve az egyed feletti (szupraindividuális). Az utóbbi legfontosabb egységei: a populáció, faj, ökoszisztéma és bioszféra. A különböző szerveződési szintek viszonyát az alá- fölérendeltség jellemzi.

7.2. Kép - Az élet szerveződési szintjei.
Forrás: http://images.slideplayer.hu/8/2194398/slides/slide_2.jpg

Az ember biológiai értelemben az egyedi, populációs és faji szinthez tartozik, s mint ilyen része a nála magasabbrendű ökoszisztémának és bioszférának. Tehát az ember anyagi-ökológiai szempontból egy viszonylag alacsony hierarchikus szinten áll, vagyis alacsonyrendű biológiai létező, miközben az ember, s azon belül az individuum a racionalitás és moralitás szempontjából a legmagasabb rendű létező.

Körülbelül 200 000 évvel ezelőtt Kelet-Afrikában kialakult a Homo sapiens. Majd kb. 50 000 évvel ezelőtt az evolúciós folyamatok felgyorsultak. A mezőgazdaság kialakulása pedig kb. 10 000 évvel ezelőtt következett be, míg az ipari forradalom kb. 200 évvel ezelőtt kezdődött el. E folyamatok hajtóereje az volt, hogy az ember megpróbált kitörni abból a borzalmas ( korlátolt) léthelyzetből, amelyet számára a földi természet (vadon) biztosított.

7.3. Kép - az ember evolúciója.
Forrás: https://blogs.commons.georgetown.edu/gufoodstudies/files/2013/07/Evolutionary-nutshellCC2.jpg

A modernitás erős és abszolút antropocentrizmusa és dualizmusa szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ezen világkép szerint a világban csak kétfajta entitás létezik a személy és a dolog. A személyek jogalanyok, s így tulajdonosok, míg a dolgok csak a jogtárgyak lehetnek. Ebben a dualista etikában két alapvető viszonyt lehet megkülönböztetni: személy – személy illetve személy – dolog. Az embernek súlyos kötelezettségei vannak más személyekkel illetve azok tulajdonába tartozó dolgokkal kapcsolatban. Ugyanakkor egyáltalán nincsenek kötelezettségei a saját tulajdonában levő dologhoz, illetve tulajdonban nem levő dolgokkal kapcsolatban.

A modern ember a számára a környezeti problémák súlya először a DDT esetében tudatosult. A DDT példája is felhívja a figyelmet az előre nem látható környezeti kockázatok problémájára és az elővigyázatosság elvére és a könyörtelen antropocentrizmus veszélyeire.

A problémáknak a súlya és nagy száma is mutatja, hogy itt nem csak egy-egy konkrét technikai problémával állunk szemben, hanem egy rendszer szintű problémával. A modern embernek alapvetően hibás a környezethez való viszonya. Ez a hibás viszony rövidtávon az ember jólétét és életminőségét, végső soron pedig fennmaradását és létét veszélyeztetik.

7.5. Kép - Az antropocentrizmustól az ökocentrizmusig.
Forrás: https://krobinsonphil4302.files.wordpress.com/2014/10/ethictypes.jpg?w=796

A környezetetika az 1970-es években alakult ki és kettős funkciója van: alapelvek megfogalmazása és a konkrét helyzetek morális értékelése.

A környezeti tudományok a felmerülő kérdéseket érzelem és értékmentesen, vagyis tárgyszerűen és objektíven vizsgálják. A környezetetikának viszont éppen az a feladata, hogy a szükséges erkölcsi minősítéseket a különböző környezettel kapcsolatos szakmai helyzetekre alkalmazza, illetve ezeknek az erkölcsi minősítéseknek a használatát racionálisan megalapozza.

A környezetetika egyik alapvető fogalompárja az eszköz- (instrumentális) érték illetve a belső érték. Az ember szempontjából az ökoszisztéma tele van pozitív (hasznos) és negatív (káros) eszköz-értékkel rendelkező élőlényekkel és természeti jelenségekkel. Hibát követ el azonban az ember, ha a természet entitásait és jelenségeit csak és kizárólag a közvetlen érdekei és hasznosságai alapján ítéli meg. Még az úgynevezett káros egyedek (pl. szúnyog, farkas, cápa) vagy természeti jelenségek is fontosak, mert alkotóelemei a bioszférának, amelynek a megőrzése az ember létérdeke is.

Az ember természeténél fogva szükségképpen antropocentrikus, ugyanakkor antropocentrikus gondolkodásnak számos formája van az erős és könyörtelen antropocentrizmustól a gyenge, mérsékelt vagy okos antropocentrizmusig. Logikailag az ideális megoldás az lenne, ha az ember, mint a természet extra képességekkel rendelkező ágense csak az egész rendszer működésére való tekintettel alakítaná át az anyagi és energetikai folyamatokat. Amúgy az ember hosszú távú érdeke is ezt diktálja, hiszen csak így tudja hosszútávon is optimalizálni a saját nyereségét. Ezért joggal mondhatjuk, hogy a környezetvédelem egyúttal az ember hosszú távú érdekeinek a védelmét is jelenti.

7.6. Kép - Etika szerepe a döntéshozatalban.
Forrás: http://www.science.widener.edu/~grant/courses/asc400/equation1.gif