Mind az korábban tárgyaltuk, supináció stressz a laterális oldalon distractiós erőt, mediálisan nyíró erőt provokál. Így a külső oldalon általában a külbokaszalagok szakadása jön létre. Az erőbehatás azonban nem mindig nyelődik el a szalagos struktúrákban, előfordulhat, hogy a külbokacsúcs szakad le. Ilyenkor a külbokán létrejövő szakításos töréshez társulhat a belbokán kialakuló nyírásos törés. Ha mindkét bokanyúlvány érintett bimalleoláris törésről beszélünk. Ha ehhez erőteljes plantarfelxió kapcsán a tibia hátsó peremének lenyíródása is társul (Volkmann háromszög), létrejön a trimalleoláris törés.

Az erőhatásokból nyilvánvaló, hogy ilyen mechanizmussal a syndesmosis területén nem ébrednek kóros erők, így annak sérülése kizárható. Ha a mechanizmus pronáció, a helyzet megfordul. A distractió a mediális oldalon jelentkezik, és vagy a deltaszalagot sérti, vagy a belbokanyúlványon okoz szakításos törést. A nyíró erő behatási pontja ilyenkor éppen a syndesmosisra esik. Ha ez a szalagos összekötetés elég erős, nem, vagy csak részlegesen sérül, és az erő továbbhaladva ebben a magasságban éri a fibulát és okozhat rajta ferde lefutású, nyírásos törést. Ha a syndesmosis előbb elszakad, az erő vezetődése proximál felé érinti a membrana interosseát, és esetleg csak jóval magasabban töri el a fibulát. A syndesmosis néha nem szalagosan szakad el, hanem a tapadási pontjai csontosan sérülnek. Ha az elülső részen dominál a hatás, a tuberculum Chaput szakadhat ki, ha a hátsó tapadási pont sérül, az gyakran a hátsó peremre (Volkmann háromszög) terjedően okozhat csontos abruptiót. Ezen szakításos törések tehát a syndesmosis sérülésére utalnak, ezért mindig komolyan veendők.

Tünetek: a bokatörések tünetei nagyon hasonlók a szalagsérülésekhez (duzzanat, fájdalom, funkciózavar), csak általában hevesebbek. Néha vékony lágyrészeken keresztül tapintani lehet a kórosan elmozgatható törtdarabokat, biztos diagnózist azonban a röntgen mutat. A syndesmosis pontosabb megítélésére általában 3 irányt (AP, oldal és 20 fokos berotált helyzet) nézünk.

Mint láthattuk, a különböző mechanizmusok többféle sérüléskombinációt okozhatnak. Így az érintett bokanyúlványok száma szerint (kül-, belboka, és hátsó perem) beszélhetünk mono-bi-, vagy trimalleoláris törésekről. Ez azonban önmagában nem sokat mond a bokaízület stabilitási helyzetéről. Mivel ebből a szempontból a legfontosabb tényező a syndesmosis intaktsága, a gyakorlatban a Weber féle classifikáció

 

 

a legelterjedtebb. Ez a beosztás a fibulatörés magasságán és syndesmosishoz való viszonyán alapul.

 Supinatiós, szakításos külbokatörésnél (Weber A) a syndesmosis biztosan nem sérül, így a bokavilla stabilitása akkor is megmarad, ha belboka vagy Volkmann törés társul hozzá. Pronációs sérülésnél azonban mindig kell számolni a syndesmosis érintettségével.

 Ha a törésvonal a syndesmosis magasságából indul (Weber B), a sérülés mértéke a radiológiai kép alapján nem eldönthető. Ilyenkor a fibula stabilizálása után elvégzett stressz vizsgálat mutatja meg az érintettséget. Ha kóros nyithatóságot tapasztalunk, a syndesmosis sérült, ezért annak ellátását is el kell végezni.

Ha a fibula törése egyértelműen a syndesmosis vonala felett kezdődik (Weber C) és a sérülés pronációs mechanizmusú volt (és nem direkt behatás), a csontos sérülés csak a syndesmosis megelőző szakadása után jöhetett létre, így a látott rtg kép alapján is biztosra vehetjük a bokavilla ellátandó instabilitását. Ilyen mechanizmus talaján néha egészen magasan, a fibula középső vagy proximális harmadában is létrejöhet törés (Maisonneuve sérülés)

 

mely biomechanikailag mégis a bokatörések közé sorolandó.

 

Ellátás: Abszolút elmozdulás nélküli, a bokavilla stabilitását nem érintő töréseknél szóba jön konzervatív, vagy funkcionális kezelés. Elmozdulásos, vagy a bokavilla instabilitásával járó töréseknél azonban általában műtét a javasolt. Mivel ezen sérülések ízületi törésnek számítana, mindig törekedni kell a pontos anatómiai helyreállításra a posttraumás arthrózis megelőzése céljából.

A fibulán ma is főleg lemezeket és csavarokat használunk, a szakításos töréseknél húzóhurok vagy húzócsavar alkalmazható.

Syndesmosis sérülésnél a tibiofibuláris távolság fixen tartására átmenetileg egy a fibulán keresztül a tibiába fúrt úgynevezett állítócsavart használunk. Ez a megfelelő távolságot megtartva lehetőséget ad a syndesmosis szalagos gyógyulására. Ha a sérülés részben vagy egészben abruptiós (a Chaput tuberculum, vagy a Volkmann egy részével együtt csontosan szakad ki, ezek refixációja a követendő megoldás, amit ki lehet egészíteni biztonsági tehermentesítő állító csavarral.

A terhelhetőség a törés típusától és a beteg alkati adottságaitól függ. Ha állítócsavart használunk, a syndesmosis gyógyulásáig és annak kivételéig (6-7hét) a terhelés tilos, csak aktív passzív mozgatás lehetséges. Weber A töréseknél, ha nem volt társuló belboka vagy nagyobb Volkmann sérülés, hamar, már néhány nap után engedélyezhető az óvatos terhelés (ilyenkor a kompressziós erők inkább összepréselik a törési felszínt). Syndesmosist komolyabban nem érintő Weber B töréseknél 4-6 hét alatt érhető el a teljes terhelés.

Komolyabb sporttevékenység csak a teljes gyógyulás (kb. 3 hónap) után kezdhető csak el.