Az emlősök között egyedülálló módon az emberi láb kettős boltíves szerkezettel bír, ami vélhetőleg a két lábon járás miatt alakult ki. Ez az architektúra egyszerre képes statikus és dinamikus funkciókat teljesíteni. Állás közben (mivel az erőátvivő pont a talus terhelési felszíne) a testsúly nagyobb része a hátsó harmadban érinti a lábat. Ezért ez a hátsó pillért a legmasszívabb lábtőcsont, a calcaneus képviseli. A kettős boltozatnak megfelelően az elülső két pillér közül a nagyobb terhelésnek az I. metatarsus fejecse van kitéve, míg az harmadik pillért képviselő V. metatarsus fejecsre ható statikus terhelés már lényegesen kevesebb. A dinamikus mozgásfázisok tekintetében elrugaszkodás közben a terhelés elsősorban az elülső pillérekre tevődik át, míg talajfogáskor normál esetben először a sarokcsontot éri a behatás. A boltíveket alkotó csontok, az azt összetartó rugalmas szalagrendszerek, a talpi fascia, a lábizomzat valamint az hosszú lábujjhajlító és feszítőinak olyan erős, mégis rugalmas szerkezetet alkotnak, melyek talajra érkezéskor elnyelik az energiát, míg elrugaszkodáskor az aktív izommunkából származónál nagyobb mértékű erőt képesek generálni. Ez egyszeri dinamikus mozdulatnál jelentős pluszimpulzust biztosít, tartós, közepes terhelésnél pedig energiatakarékos üzemmódot tesz lehetővé.  Ezzel magyarázható, hogy az egészséges láb szerkezete hosszútávfutásra és rövid sprintekre, felugrásra egyaránt alkalmas. Mivel mind az aktív, mind a passzív stabilizátorok lefutása alapvetően a talp hosszanti tengelyének megfelelő irányú, a mozgások közben létrejövő szerkezeti deformáció inkább oldalirányban képes kialakulni (terhelésre a láb hossza alig, míg szélessége jelentősen nő). Bármilyen csontozatot, szalagrendszert vagy izmokat és inakat ért behatás, ami érinti a láb statikai szerkezetét, egyben komoly funkcionális zavart eredményezhet.