Szirmai Éva

A hatalmi reprezentáció olyan mintákra támaszkodik, amelyek a kultúratörténet jóval korábbi korszakaiban kialakultak, így elsősorban az egyházi liturgiára és a reneszánsz és a barokk (de még inkább a Római Birodalom) időszakában létrejött udvari kultúrára. A hatalmi kultusz és az irányított emlékezet (vagyis az ünnepkultúrához kapcsolódó rituális kommunikáció) azt a célt szolgálja, hogy olyan tömegidentitást alakítson ki, amely a személyes emlékezet és kultúraértelmezés lehetőségéből kizárt engedelmes (nem pedig szabad) polgár sajátja.

Emlékezetmódok

Liturgikus. Leginkább az intézményesített (törvénybe iktatott, a hatalom által szentesített) ünnepekre jellemző, amelyekben a rítus minden eleme annak megalapozó funkcióját hivatott szolgálni, illetve a közösségi identitást egy – a hatalom által rögzített – múlt kontinuitásképzetével igyekszik erősíteni. A liturgikus hagyományozódás másik jellegzetessége a teatralizáltsága, mind megjelenésében, mind nyelvezetében. A monumentalitás, a formális rituális terek kialakítása, az ünnepet „celebrálók” és az ünneplők elválása a térben és a szertartásrendben, az egyértelműségre, a feltétel nélküli elfogadásra, az azonosulásra késztetés vizuális és szöveges megnyilvánulásai.

Mitikus. Leginkább egy emlékezeti narratíva megjelenéseként írható le. Szemben a liturgikussal, „szertartásrendjét” nem a szakrális szövegek recitálása, hanem sokkal inkább a mítosszá váló történet felelevenítése adja. A mitikus emlékezésmódnak hősökre és a személyes emlékezet dokumentumaira van szüksége (ilyenek a naplók, visszaemlékezések, irodalmi szövegek), amelyek egyértelműen az ünnep történeti megalapozottságát, eredetét hivatottak bizonyítani, de éppen a személyes (résztvevői) emlékezet bizonytalansága, esetlegessége miatt keletkezésük az esemény mitikus jellegét erősíti.

Populáris. A középkori (bahtyini értelemben vett) karneváli hagyományra emlékeztet, amennyiben a hivatalosan szentesítettel szemben egy ideiglenes, de össznépi szabadságközösséget kísérel meg létrehozni. Nem ismeri el a szakralizált szövegeket, bár felhasználja őket, de úgy, hogy az előadásmód módosításával (például megzenésítve) kiszakítja az eredeti liturgikus és mitikus kontextusukból; a hivatalosság által el nem ismert (tiltott) szövegeket tesz közösségivé; és a rítus helyeit szimbolikus helyfoglalással jelöli ki.

Bár a végtisztességadás – világnézetileg, felekezetenként némiképp módosuló formában – ugyanarra a rituáléra épül, külsőségeiben, ikonográfiájában egy már létező kultusz önfelmutatásává, vagy éppen a kultuszalapozás aktusává válik.

Vörösmarty Mihály (1855), Batthyány Lajos (1870) és Kossuth Lajos (1984) temetése

Jókai Mór (1904), II. Rákóczi Ferenc (1906) és Ady Endre (1919) temetése

Rajk László (1956) és Horthy Miklós (1993) újratemetése.

Várkonyi Ágnes II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak temetéséről a következőket írja: Az esemény asszociációs időhatárai tágasak. Középkori rituálé érvényesült a gyászmenetben, és a filmfelvevők a jövő emlékei. 1906. október végi napjaiban minden összesűrűsödött: az ismeretlen múlt, a bizonytalan jelen, a lehetséges jövő, az európai válság és a megújulását kereső ország létélményei. (R. VÁRKONYI, 1211.) Thaly Kálmán a Rákóczi-hamvak kérdését aktuálpolitikai kérdéssé tette, úgy az ő nevével fémjelzett gyászmenet minden egyes elemét is – a kor historizmusának megfelelően – egyfajta eklektikusság, történelmietlenség, a kultuszalapítás szándéka jellemezte: a honfoglalás-kori hagyomány, a fekete lepellel letakart paripa (…) a vármegyék históriai kosztümjei, a címerek, zászlók, a párducbőr és farkasbőr kacagányok, és a 19. században kialakított tárogató (vö. R. VÁRKONYI i. m.) az akkoriban kuruc-kornak nevezett időszak mítoszát igyekezett megteremteni.

II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazaszállítása (1906)

Megemlékezés II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazaszállításának 100. évfordulójáról (2006)

Antall József temetésekor a temetés rendezői régi filmhíradók felvételeit tanulmányozták, hogy azok alapján a Horthy-korszak temetési szokásrendjét és ikonográfiai elemeit reprodukálják. E két kiragadott példa is mutatja, hogy a gyászszertartás, de különösen az újratemetés – mint egyfajta kultikus szokásrend aktusa – mindig túlmutat önmagán: amellett, hogy a kultusz alanyát (vagy tárgyát?) egyoldalúan (és elfogultan) értékeli akár tényleges érdemein felül is, a vizuális-ikonografikus viszonyítási pontok kijelölésével a kollektív emlékezetbe illesztettséget érzékelteti, vagyis egyfajta folytonosság képzetét kelti. Ilyenkor a közösségi identitás megteremtése nem is annyira a kultikus figura „érdeme”, mint inkább az utódok, a kultusz igazi megteremtőinek hatalmi céljait szolgálja.

Antall József temetése (1993)

AZ 1956-OS HŐSÖK 1989. JÚNIUS 16-I ÚJRATEMETÉSE

A ravatalozás és a temetés térbeni elválasztása tulajdonképpen politikai kompromisszum eredménye, de szétválásuk esztétikai-ikonográfiai alapon is értelmezhető. Míg a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában Jovanovics György 56-os emlékműve a múlhatatlanság és örökkévalóság metaforájaként (GYÖRGY, 2000: 250.) értelmezhető az (eredeti tervekhez és a kompozíció egészének koncepciójához képest idegenül ható) kopjafákkal együtt, addig Rajk László és Bachman Gábor – elsősorban filmes tapasztalataikra alapozott – „kompozíciója” a Hősök terén a mulandóság és ideiglenesség motívumait használja ki. Mindezt a Hősök terén, amely a 19. század óta díszlete a kollektív emlékezet ünnepi alkalmainak – de attól térben eltávolodva, mintegy elhatárolódva a megelőző történeti emlékezettől és annak mitológiájától.

 1989. június 16.

ZÁMBÓ JIMMY, A KIRÁLY – 2001. JANUÁR 20.

A gyászszertartás jeleit legalább három szinten kell értelmeznünk. Az első: a család által rendezett (és finanszírozott!) temetési szertartás a csepeli Szentlélek-templomban és a csepeli temetőben; a második a rajongók által – még a média közreműködése nélkül – megvalósított spontán „zarándoklat”; és végül a harmadik: ahogy mindez a bulvársajtóban és a tv-képernyőkön megjelent. A Király „alattvalói” a halálhírt követően szinte azonnal elzarándokoltak az otthonához (feltehetően „tanult” minták alapján üzeneteket, virágot, apró „áldozati ajándékokat”, mécseseket helyeztek el az alakulóban lévő kegyhelyen), és a virrasztás, kondoleálás, temetés teljes folyamatában hátterét képezték az eseményeknek. Mindazok, akik a Zámbó-temetés médiareprezentációját vizsgálták az események után, szinte kivétel nélkül az RTL Klub (és a bulvársajtó) szerepét hangsúlyozták abban, hogy Jimmy körül kialakult egyfajta kultusz. A magam részéről ezt fordítva látom: a kultusz megelőzte a médiareprezentációt, a hivatalosság által el nem ismert tömegkultúra fogyasztói fellázadtak a kanonizált kultúraértelmezéssel szemben, Királyukat vesztve önmagukat mutatták fel a gyász alkalmaival. A média számára nem volt más teendő, mint reprodukálni a kultusz folyamatait.

Jimmy

PUSKÁS ÖCSI DANDÁRTÁBORNOK – 2006. DECEMBER 9.

Kifejezett történelmietlenség és eklektikusság érzékelhető Puskás Ferenc temetésében, ahol a szervezők szándéka szerint a gyászszertartás útvonala egyfajta szakralizációs folyamat állomásait fejezné ki (a világhírű sportoló – a hős katona – a hatalom prominensei és az egyház által legitimált szent ember), a hatalmi kisajátítás gesztusainak megfeleltethető emlékezettechnikák azonban minden helyszínen megbicsaklanak valamilyen módon. A Puskás Ferenc Stadionban egyszerre próbálják meg alkalmazni mindhármat (erre utal a ravatal felépítése a focipálya kezdőköréhez igazítva, a feszület alaprajzú emelvény a beszélők számára, a néptáncosok és a csapatmelegítőbe öltöztetett futballisták, a huszárlovas, ágyútalpas, dobos gyászmenet, de ugyanígy a „kultúrműsor” egyes elemei – Latinovitstól a Rekviemig, a Miatyánk világzenei feldolgozásától a magyar nótáig, az operától Demjén Ferencig stb.), de ahhoz, hogy ezek – akár együtt, akár bármelyikük külön-külön elérje a célját, szükség lenne tömegre, amely azonban nem volt hajlandó résztvenni az ő hősének kisajátításában. Puskás Ferenc dandártábornokot megpróbálhatja ugyan nemzeti ikonként felhasználni a hatalom, de Puskás Öcsivel, a proli hőssel ezt nem teheti meg. Még akkor sem, ha ennek érdekében meglehetősen zavarosan, az esztétikai midcult teljes eszköztárát felhasználva olyan politikai és ikonográfiai giccsparádét (giccs-bricolage-t – György Péter szerint) hoz létre, amelynek eddig kiszámítható volt a hatása, működőképesnek bizonyult azokban az esetekben, amikor az igazi megrendülésnél, a közös gyásznál erősebb volt a voyeur-mentalitás.

IRODALOM
ASSMANN, JAN 1999. A kulturális emlékezet – Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban (Hidas Zoltán ford.). Budapest: Atlantisz Könyvkiadó
FELFÖLDY BARNABÁS – TÓTH E. MANUÉLA 2005. A „Király utolsó útja a képernyőn – Zámbó Jimmy temetése mint médiaceremónia; Kultúra és Közösség, 2005/III-IV. 50-63.
GYÖRGY PÉTER 2000. Néma hagyomány (Kollektív felejtés és kései múltértelmezés – 1956 1989-ben; A régmúlttól az örökségig). Budapest: Magvető
POVEDÁK ISTVÁN 2005. A hős élt és élni fog – Mítoszteremtés a populáris médiában; passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=6775
VÁRKONYI ÁGNES 2006. Visszatérés Európába – II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak temetéséről. Magyar Tudomány 2006. október
RAJK LÁSZLÓ 1994. Nagy Imre temetése és az 56-os emlékmű születése – Mihancsik Zsófia interjúja. Budapesti Negyed 3. 1994/1.

FORRÁSOK
http://index.hu/belfold/nagytem1206/
1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány;
www.mek.oszk.hu
100 éve hozták haza Rákóczi hamvait. mult-kor.hu/cikk.php?id=58
Puskás Ferenc temetése (MTI), fngaleria.hir24.hu/3/1558/Puskas_Ferenc_temetese
Puskás Öcsi! Puskás Öcsi! Barakonyi Szabolcs, Huszti István, Széman Tamás fotói. index.hu/gal/1/pic.php?dir=0612/sport/puskasstadion1/