Az ízületi mozgékonyság

Az a motoros képesség, amikor az izomerő dinamikus kontraktilitása révén a különböző mozdulatokat, mozgásokat a lehető legnagyobb terjedelemmel tudjuk végrehajtani, az anatómiai határainkon belül (Harsányi, 2001).

A hajlékonyság

Lehetővé teszi az ízületek működésük szerinti terjedelmes mozgatását, mozgásait. Ennek a lehetőségnek a függvénye, hogy a kötőszöveteknek, izmoknak milyen nyúlékonysági, rugalmassági tulajdonságai vannak. Ha a fiziológiai értelmezését nézzük, akkor tudni kell, hogy a nyújtás adekvát ingerként jelenik meg az izmokban, inakban. Ennek hatására az úgynevezett proprioreceptorok ingerületi állapotba kerülnek és az inger erősségnek megfelelően illetve elegendően az ingerület kiváltásához izomfeszülést, myotatikus reflexet indít be az izomban (Harsányi, 2001).

Ez a képesség mind mennyiségi, mind minőségi szempontból fontos feltételt jelent a mozgások végrehajtásának minőségében.

Annak megítélésében, hogy az ízületi mozgékonyság határ értéke mekkora vagy milyen mértékben fejleszthető, mérvadó az, hogy az ízületi rendszer, a szalagok, az inak, a mozgásban résztvevő illetve érintett izmok milyen fokú nyújthatósággal rendelkeznek. Ezek mellett az erőkifejtő képesség is lényeges elem.

A hajlékonyság az izmok, szalagok elasztikusságától függ. A természetes elasztikusság azonban nem elegendő, emellett az ellazulási készség is szükséges.

A hajlékonyság a technikai felkészültségtől is függ. Csökken az ízületi terjedelem a mozgások erőltetésekor.

Az izomműködésben két jellegzetes fázis szerepel, az összehúzódás és elernyedés fázisa. Az ellazulás csökkenti az antagonisták ellenható szerepét, megfelelő szintre szállítja le az izmok tónusát, amivel számottevő energiát lehet megtakarítani.

Azok az izmok, amelyek közvetlenül részt vesznek a testtartásban, fokozott tónusúak. Az izomtónus csökkentése érdekében legmegfelelőbbek a lazító, nyújtó gyakorlatok, például a lendítések, hajlítások és az akaratlagos ellazulásra törekvés.