Az izomzat glikogéntartalma és a teljesítőképesség kapcsolatával foglakozó kutatások eredményei már évtizedekkel ezelőtt felhívták a figyelmet a sportolók szénhidrátbevitelének a jelentőségére. Egy tanulmányban a résztvevő sportolókat három csoportba sorolták. Az első csoport tagjai szénhidrátban szegény (‹ 15%), a második tagjai normál (55%), a harmadikhoz tartozók pedig szénhidrátban gazdag (60-70%) étrendet fogyasztottak három napig. A diéta végén a maximális oxigénfelvételük 75%-nak (75% VO2max) megfelelő erőkifejtéssel kellett mozogniuk teljes kifáradásig. A teljes kifáradáshoz szükséges idő a vizsgálatban arányos volt a vázizomzat kiindulási glikogénkoncentrációjával: a szénhidrátban gazdag étrendet fogyasztók izomglikogén koncentrációja és a teljes kifáradáshoz szükséges ideje (205 mmol/kg és 180 perc) megközelítőleg négyszer nagyobb volt, mint a fehérjében és zsírban gazdag, de szénhidrátban rendkívül szegény étrendet folytatóké (50 mmol/kg és 55 perc) (Astrand, 1967). Egy másik tanulmány is, mely a szénhidrátbevitel és az izom glikogénkoncentrációjának a kapcsolatát vizsgálta három egymást követő edzési napon, igazolta a szénhidrátfogyasztás jelentőségét a sportolók táplálkozásában. A vizsgálatban résztvevőknek amikor relatíve alacsony szénhidráttartalmú diétán voltak (40%) napról-napra csökkent az izomzatuk glikogéntartalma, viszont a szénhidrátban gazdag étkezések (70%) három napja alatt, a következő edzésre a kiindulásival közel azonos szintre sikerült a izom glikogénraktárait visszatölteni (Costill és Miller, 1980).

A tudományos vizsgálatokkal egyidőben próbálkozások kezdődtek egy hatékony glikogéntöltési módszer kialakítása céljából. A módszerek tervezői abból a megfigyelésből indultak ki, hogy amennyiben a szervezet glikogénraktárai csökkenek éhezés vagy fizikai aktivitás hatására, akkor szénhidrátban gazdag étkezésekkel a glikogénraktárak csordultig tölthetőek, ú.n. glikogén-szuperkompenzáció alakul ki (Bergstrom, Hermansen, Hultman és Saltin, 1967). Az egyike a legkorábbi módszereknek az Astrand-féle volt. Eszerint a sportolónak a verseny előtti 7. napon kimerítő edzésen kellett résztvennie és 7.-4. napig fehérjében valamint zsírban gazdagon kellett táplálkoznia. Ezeknek a következményeként az izomzat glikogénraktárai kimerültek és a glikogén szintáz enzim aktivitása megemelkedett. A verseny előtti három napon már szénhidrátdúsan kellett étkeznie. Az edzések intenzitása a 6. naptól fokozatosan és jelentősen csökkent. Mindezek eredményeképpen az izomzat glikogéntartalma megközelítőleg megduplázódott (Astrand, 1967, 1979). A látványos eredmény ellenére a módszernek számos kedvezőtlen mellékhatása is volt: a szénhidrátban szegény étkezési napokon a sportolók gyakran gyengének érezték magukat, nem ment az edzés és megnövekedett a sportsérülések száma is. Napjainkban már ennek az ajánlásnak Sherman (1981) által módosított változatát használják. Ez alapján a sportolónak a verseny előtt egy héttel csökkentenie kell az edzések intenzitását és normál (55%) szénhidráttartalmú diétát kell követnie, majd az utosó három napban még tovább kell csökkenteni az intenzitást napi 10-15 perc bemelegítésig és szénhidrátban gazdagon (70%) kell táplálkoznia. Az izom glikogénraktáraiban az Astrandéhoz hasonló nagyságú szuperkompenzáció alakul ki a verseny napjára ebben az esetben is.

Az Astrand- és a Sherman-féle egy hetet igénylő módszerek mellett kialakultak az u.n. rapid eljárások is. Fairchild és kollégai vizsgálatuk eredményei alapján a glikogénraktárak gyors töltésére a következőt javasolták: 150 másodperc kerékpárergométeres terhelés VO2max 130%-án, melyet egy 30 szekundumos teljes kifáradásig történő befejezés zár és ezt követően 24 óráig szénhidrátban gazdag diétát kell folytatni (Fairchild és munkatársai, 2002).

Az izom glikogénraktározásával foglakozó kutatások árnyaltabbá tették a töltések alkalmazásának jelentőségét. Egyrészt rávilágítottak, hogy az intenzív edzések alatt bekövetkező izomsérülések gátolhatják az izomsejt glükózfelvételét és késleltethetik az glikogénraktárak feltöltését, másrészt a szuperkompenzáció előnyei nem mutatható ki olyan sportolókkal szemben, akik az edzéseik alatt magas szénhidráttartalmú folyadékbevitelre törekszenek és a verseny előtt 1-2 héttel csökkentik mind az edzés intenzitását, mind az időtartamát (Burke, 2000).