A gerinc funkcióit három csoportra szokták osztani A gerincoszlop a test középső tartópillére (statikus funkció). Azonban nem merev gerendáról, hanem rugalmas, mozgékony szerkezetről van szó. A fej és a végtagok hozzá kapcsolódnak, a térbeli mozgásban a gerincoszlop is jelentős mértékben részt vesz (dinamikus funkció).  Magába foglalja, és egyben védi a gerincvelőt, egy igen fontos szervrendszert. (dinamikus funkció)

Feladatainak végrehajtásához nagyon speciális szerkezettel kell rendelkeznie. Így a gerincoszlop egyszerre masszív és rugalmas. A statikus funkció elsősorban erős csontos vázat követel, ezek a csigolyatestek. Álló helyzetben a terhelés általában rajtuk fut keresztül. A rendszer azonban még statikus behatásnál sem rigid. A csigolyatestek között elhelyezkedő discusok rugalmassága, és a gerincoszlop álló helyzetben kettős S alakot képező architektúrája komoly mechanikai erőelnyelő tényezőként hat. Így axiális terhelésnek igen ellenálló.

A mozgékonyság azonban egyéb elemeket is megkövetel. A csigolyatestekhez kapcsolódó kisizületi nyúlványok, bár egyesével viszonylak kis mozgásszabadsággal rendelkeznek, összességükben komoly mozgás kapacitással bírnak.  A legmozgékonyabb a nyaki szakasz, legmerevebb a bordák által is sínezett háti rész (a sacrum ugyan fejlődéstanilag a gerinchez tartozik, biomechanikailag azonban a medencegyűrű része).

Az egymás fölött elhelyezkedő, gyűrűket alkotó csontos ívek, a kiterjedt szalagos összeköttetésekkel, rugalmas, mégis elég masszív, gégecsőszerű képződményt alkotnak, ami magába foglalja a gerincvelőt.

Az eddig felsorolt passzív elemek mellett nemcsak a mozgékonyság, hanem a teherviselés szempontjából is fontos szereppel bíró aktív résztvevők, a gerincizomzat szerepe emelendő ki.

Ez dorsalisan viszonylag egységes, több rétegű rendszert képez, és főleg a háti, ágyéki szakaszon jelentős. A nyaki részen külön ventralis csoport is található, míg a thoracolumbális szakasz ventralis aktív stabilizátora elsősorban a hasizomzat.

A gerinc sérüléseit tárgyalva a két fő szervrendszer károsodását kell kiemelni: a gerincoszlop, illetve a gerincvelő érintettségét. A két csoport sérülhet külön-külön, de együtt is. Természetesen a neurológiai károsodással járó sérülések a legsúlyosabbak, de a gerincoszlop statikáját érintő károsodások is komolyan veendő, mivel az életminőséget jelentősen rontják, és idővel gyakran okoznak másodlagos gerincvelői vagy gyöki érintettséget.

A gerincoszlop vizsgálata:

Megtekintéskor látható deformitás, kényszertarás utalhat segmentalis problémákra.

Tapintással a processus spinosusok sorba rendezettségét, lokális érzékenységét észlelhetjük.

Fizikális vizsgálat során először az aktív mozgásokat szemléljük, ha fájdalmas mozgástartományt vagy elmaradást észlelünk, az érintett szegmentumokat külön vizsgáljuk. Passzív mozgatáskor óvatosan kell eljárni, fájdalom jelentkezésekor nem szabad tovább erőltetni a vizsgálatot.

Krónikus panaszok esetén, mikor bizonytalan az érintett segmentumok kiterjedése illetve lokalizációja, axiális kompresszió vagy distrakcio alkalmazásával megkísérelhetjük provokálni a tünetet (mindig óvatosan fájdalomhatárig). A rotaciós provokációs vizsgálat veszélyes, ilyet akut esetekben egyáltalán nem tanácsos alkalmazni, krónikus panaszoknál is csak gerincgyógyászatban jártas szakember végezze.

A gerinc vizsgálatához mindig hozzátartozik egy tájékozódó neurológiai vizsgálat is, mely során a legfontosabb motoros, érző és reflexíveket nézzük át.

Képalkotó vizsgálatok közül a két irányú rtg vizsgálat a csontos elemek sérülését általában felfedi, finomabb diagnózisra azonban CT vizsgálat lehet szükséges. A discoligamenter problémák kimutatására, a gerincvelő érintettségének igazolására MR vizsgálat a legalkalmasabb.