Petroly Pálma: Édes alsósaink délutánjai itthon és a skandináv országokban
Mi lesz a napközi otthon sorsa a jövőben? Mit nyerünk, és mit veszítünk az egész napos iskolával? Milyen hagyományos értékrenden alapult a gyermekeink délutáni tevékenysége? Van-e és ha igen, milyen központi fejlesztési koncepció arra vonatkozóan, hogy mi legyen a szerepe a délutánnak a tanulók életében?
Az aktuális kérdések listája igen hosszú. Azt tudjuk, hogy a köznevelési törvényből kimaradt a napközi otthon fogalma, így az törvényi szinten megszűnik. A változásoktól jót kell tudni remélni! Újítást, fejlődést, dinamikát és nem veszteséget, nem más országok utánzását, nem újabb korlátokat.
Finnországi és svédországi tapasztalataim alapján szeretnék rámutatni arra, hogy milyen elvárásoknak igyekszik megfelelni a „napközi” ezekben az országokban, hogy milyen feltételrendszerrel, milyen módszerekkel, milyen konkrét tevékenységekkel töltik a gyermekek a délutánjaikat náluk. Hogy itthon mi történik a napköziben, arról tudjuk, hogy az iskola- és pedagógusfüggő: néhány alapvető feladat elvégzésén túl egységes elgondolásról nagyon nehéz beszámolni. Van szerencsém mindhárom területet a gyakorlatból ismerni, Finnországban tanultam, Svédországgal mindennapos kapcsolatban vagyok, itthon pedig mind tanítóként, mind napközisként dolgoztam. Bizton állíthatom, hogy tökéletes megoldással még nem találkoztam, de hogy sok-sok mindent kölcsönösen tanulhatunk egymás sikereiből és nehézségeiből, az biztos. Gondolatébresztőnek szánom ezt az áttekintést a mostani, változásokat hozó időkre! A következő területeket vizsgálom: a tevékenység megnevezése, személyi feltételek, tárgyi környezet, szülői elvárások és fő irányvonalak.
A tevékenység neve
A germán nyelvcsaládon belüli nagy hasonlóság miatt konkrét svéd szavakkal mutathatom meg az elnevezéseket, hiszen ezek angol, ill. német nyelvtudással is jól asszociálhatóak. Finnország kétnyelvű, tehát a szakirodalom szempontjából a svéd nyelv itt is természetes. A magyar napközi otthon kifejezés megtalálható a svéd daghem (dag/nap, hem/otthon) szóban, szó szerinti fordítása megegyezik, de a jelentése nem, mert ők óvodát értenek alatta. Ezt a megnevezést egyébként nem nagyon szeretik, ’becézve’ dagis szóval emlegetik. Az alsós tanulók délutáni befogadó helyét Svédországban fritids/’szabadidő’, Finnországban eftis/’utáni’ megnevezéssel illetik. Azért emeltem ki a kifejezéseket, mert már maga az elnevezés előrevetíti, hogy mit takar a tevékenység. A gyermekek szabadidejének olyan helye tehát, ami az iskola, a tanulás után következik, nem olyan, mint az iskola. (Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban mindhárom országnál napközinek hívom a tevékenységet.)
Személyi feltételek
Az ott dolgozó kollégák csak részben kollégái az itthoni napközis tanítóknak, akiknek itthon mindenképpen szakirányú végzettségük, diplomájuk van. Náluk igen összetett a napközit ellátó személyek képzettsége, kora, indíttatása. Jellemzően fiatalok látják el ezt a feladatot, nagyon gyakran férfiak, akik elvégeztek egy tanfolyamot, hogy napközit vezethessenek, vagy olyan idősebb személyek, akik teljesen más, különféle szakterületen dolgoztak korábban, de elégedetlenek voltak a szakmájukkal, rájöttek mennyi öröm gyermekekkel együtt lenni, vagy egyéb egyéni indok miatt választották ezt a munkát. Ahány ilyen kollégával beszéltem, ahány szakirodalmat, blogot olvastam, abban mind megegyezett, hogy bár romlik a helyzetük, de nagyon élvezik a munkájukat, és megbecsültnek tartják magukat a társadalom által. A helyzet ambivalenciája jól látszik. Itthon a diplomás napközis kollégák arról számolnak be, hogy munkájukat nem tartják megbecsültnek, általános nézet, hogy ők ’csak’ délután vannak a gyermekekkel.
Az említett két országban a dolgozók száma a gyermekek létszámához képest is sokkal kedvezőbb, a délelőtti létszámokat nem is említem! Példa a finn napközire: ahová délutánonként 30-37 gyermek érkezik, 1 főállású napközivezető és két félállásban foglalkoztatott asszisztens látja el a 13 órától 17 óráig tartó teendőket. Olyan nincs, mint nálunk, hogy egy pedagógus 4-5 óra hosszán keresztül vigyáz 30 fölötti gyermeklétszámra. „Akkor nem tudna mosdóba menni, vagy meginni egy pohár vizet!” mondja nevetve egy kedves svéd ismerős! Nem találom viccesnek.
Tárgyi környezet
Ami a környezeti, tárgyi feltételeket illeti, először a finn napközi megszervezéséről ejtek szót. A napközi megszervezése nem kötelező, településenként döntenek róla, hogy van-e rá igény, ha van, akkor milyen feltételek között, mennyi tanulót érint, milyen időtartamra szükséges és mely szervezet vállalja fel. Megbízott felelős szervezi meg a település önálló igényeihez igazodva. Ebből következik, hogy a létrejött napközik nagyon sokfélék. Például előfordulhat, hogy adott településen az egyház keretei között, helyszínén lesz a napközi. Ez azt jelenti, hogy a napközit vezető személy átkíséri a gyermekeket a tanítási órák után egy másik helyszínre. Ha a szülők, a település adottságai miatt, csak például 17.30-tól tudják hazavinni a gyermekeket, akkor ehhez igazítják a nyitva tartás idejét. Ha bizonyos szülőknek csak 15 óráig van szükségük a gyermek felügyeletére, akkor a napközi díja is ehhez igazodik. Általában véve a rugalmasság és praktikusság szavakkal jellemezhető a rendszer.
Svédországban gyakori, hogy a napközi együtt működik az iskolával, ez jelenthet személyi, helyi, pedagógiai együttműködést, a szervezetek itt is sokfélék.
Tudjuk jól, hogy itthon a napközi az iskola keretei között működik, és ennek a különbségnek sok következménye van. Az iskolai környezet bizony iskola marad délutánra is, a legjobb indulat mellett sem lehet nagy változatosságot kihozni belőle. Ha átrendezzük is, a padok és székek attól még padok és székek, nem kanapék és nem párnák. Egyetlen mentsvára itthoni gyermekeinknek egy-egy talpalatnyi szőnyeg, mely esetleg leteríthető délután, de sok esetben az sem.
Ami a tantermek és a délutáni napközik helyszínének berendezését illeti, arról Füle Sándor már 2002-ben megjelent cikkében a következőket írta: „A jelenlegi iskolai napközi otthoni felszereltség állapota meg sem közelíti, nem a svédországi, hanem a magyar óvodák számára biztosított színvonalat sem.”[1] A helyzet az elmúlt 10 év alatt mit sem változott. Az említett két országban a gyermekek környezete valódi otthonra hasonlít. Szőnyeg, párna, kanapé, konyha, igényes, korosztálynak megfelelő játékok, korszerű technikai felszereltség. Tudjuk persze, hogy nekünk mindez csak álom, mégis az érdekesség kedvéért bemutatom egy finn napközi helyszíneit. Gyülekező hely, ahol minden gyermek kényelmesen elfér egyszerre, lepakolhat, várakozhat, itt indul a foglalkozás is samling/’gyülekező’ néven, ahol számba veszik a gyermekeket, megbeszélik az aktuális dátumot, énekelnek, elmondják az aznapi programot és beszélgetnek. Van ezen kívül soffrumm/’kanapé szoba’, ami olyan, mint egy nappali, tele játékkal. Ez a szabad játék helyszíne, bármire használható. A pysselrumm/’pepecselő szoba’, ahol asztalok vannak és sokféle alkotó tevékenységnek ad helyet: festés, rajzolás, barkácsolás zajlik itt. A dockrumm/’babaszoba’, általában a kislányok területe, de a babázáson kívül lehet itt is beszélgetni, könyveket nézegetni. A tysta rumm/’csendes szoba’, ahol regenerálódni lehet, és a korridor/’folyosó’, ahol a fiúk népszerű közös játékokat játszanak. Mindig nagy hangsúlyt fektetnek rá, hogy a gyermekeknek nagy tér kell, nem feltétlenül extra játékok, hanem inspiráló környezet!
Nagyon hangsúlyos mindennapjaikban a természeti környezet, mert a gyerekek sokat tartózkodnak szabadban, játszótéren, erdőben, tóparton, ami éppen elérhető. Ami még különbség, hogy nemcsak jó időben teszik ezt, hanem a legtermészetesebb módon esőben is, sárban is, hóban is, fagyban is. Persze ők megszokták, ez erre a magyar reakció. Igen, megszokták, mert megengedték nekik. Ha hó esik az udvarra, nem hordják el, és nem lesz miatta tilos az udvar használata, pedig esik hó elég! Ha nagy fagyok vannak, nem zárják a gyerekeket az épületbe, hogy el ne csússzanak, pedig fagy, elég hosszú ideig. Helyette az iskola udvarát, sőt a hókupacokat is locsolják, így csúszkáló helyeket és jégpályát alakítanak ki az udvarokon és szabad a gyermekeknek rámenni! Igen, ők is elcsúsznak, valóban, megütik néha magukat, „így ügyesednek”, mondják rá a felnőttek! A lista, ami a napközibe szükséges felszereléseket tartalmazza a következő: esőkabát vagy dzseki, kinti nadrág, sapka, kesztyű, eső esetén gumicsizma, táska.
Ami az itthoni helyzetet érinti, a gyermekeink rengeteg időt töltenek az épületben. Esős, havas, csúszós időben 8 óra hosszát. Óvjuk őket az időjárás különböző formáitól, amivel azt közvetítjük, hogy az valami szükséges rossz, ami veszélyes számukra, ezért esős napokon eleve rosszkedvűen jönnek iskolába. A havat, a jeget imádják, a hideg pedig nem zavarja gyermekeinket, hiszen ők még rengeteget mozognak, ezért igazságtalannak tarják, hogy nem engedjük ki őket, és ettől is rosszkedvűek. A gyakorlat azt mutatja, hogy a gyermekeknek azt a jelentős részét, akiket autóval hordanak iskolába, eleve nem öltöztetik a kinti időjárásnak megfelelően, és így ezekkel a gyermekekkel valóban nem lehet kimenni. Az egészséges életmódra nevelésnek elsősorban példamutatásból kell állnia, hogy ne valami kuriózum legyen, hanem a mindennapok természetessége.
Szülői elvárások itthon
A szülői elvárások összevetése olyan téma, ahol egységes elvárásrendszerről beszélni nagyon nehéz. Mindhárom országot érinti, hogy a szülők sokszor homlok egyenesen mást várnak el az iskolától, pedagógustól, napközitől. Az itthon készített kérdőívek szerint arányaiban ugyanannyi szülő jelzi, hogy szeretné, ha többet játszanának a gyerekek, mint amennyi szerint játék helyett több foglalkozást kellene tartani, valamint közel ugyanannyian gondolják, hogy több helyre kellene ellátogatniuk a napközis csoportoknak, mint azok, akik szerint jobb lenne a gyermeknek az iskolában inkább kicsit gyakorolni az írást vagy a számolást délutánonként. A többi országban sincs ez másként. A tehetséggondozás és felzárkóztatás kérdése ott is létezik, a játék és a foglalkozások aránya is állandó téma, de az ő vitájuk teljesen más arányokról szól.
Itthon a napközi legfőbb elvárása: legyen készen a házi feladat, és legyen kijavítva, gyakoroljanak is, hogy otthon a fáradt szülőnek ezzel ne kelljen foglalkoznia. Itt most 3. és 4. osztályosok délutáni programjainak gyakran pontot lehet tenni a végére. Annyira sok időnként a lecke, hogy ebéd után hozzá kell kezdeni, és eltart uzsonnáig. A gyermek ilyenkor hazamegy, a napközi jól végezte dolgát, de az a gyermek kimerült, fáj a feje, és nem volt gyermek azon a napon. Nem lehet rajta csodálkozni, ha utálja az iskolát, a napközit, a tanulást. Itt összehasonlítani nincs mit, mert a másik két országban nincs házi feladata a kicsiknek. „Ahol naponta délelőtt és délután is diplomás pedagógusok foglalkoznak a napközisekkel, azoknak nagy tanulási kedvvel kellene rendelkezniük”[2] olvasom Füle Sándor cikkében. Nagyon fontos mondat, komolyan kellene venni, de milyen csodával határos módszertani kultúra segíti a napközist abban, hogy a kötelező házi feladat végzése egész délután öröm legyen, és elfeledtesse a tanulókkal, hogy ők gyermekek, gyermeki szükségletekkel!?
Itthon a szülők jellemző elvárása még, hogy biztonságban tudhassák a gyermeket. Ez teljesen természetes, alapvető igény a világ minden részén, minden szülő számára. Úgy gondolom, ezért az iskolák itthon valóban mindent megtesznek. Mérhetetlen sok korlátozás és szabály születik a gyermekek és a napközis pedagógusok számára is, és mindenki igyekszik ezeknek eleget tenni. A gyermekek nem értik ugyan, hogy miért nem szabad például bújócskázni a zárt udvaron, ahol játék ugyan nincs, de van néhány fa, ezért mi elmagyarázzuk nekik, hogy azért, mert ha jönnek érte, és nem tudjuk azonnal pontosan a tartózkodási helyét, akkor a felnőtt rögtön megijed, hogy valami baj történt. Ilyenkor még mindig nem értik, de nem szeretnének a tanító néni mellett állni a biztonság kedvéért, hát inkább elkullognak. Nekem ez szomorú! Bizalmatlanság a pedagógus felé és sajnos a gyermekek felé is.
A szülők fontosnak tartják még, hogy a kicsik délutánonként sokoldalú fejlesztésben részesüljenek. Ezen a téren semmi különbség, a gyermekek választhatnak szinte bármilyen tevékenységet, sport, művészeti ágak gazdag tárházának minden ajtaja nyitva áll előttük, és élnek is vele. Egyetlen pici különbség, hogy a finn és a svéd szülők borzasztóan tiszteletben tartják gyermekeik szuverén egyéniségét, fejlődésük önálló útját, így döntéseiket. Ha tehát tehetséges a gyermek a matematikában vagy rendkívüli zenei adottságai vannak, de nem szeretne külön matematika szakkörre járni, vagy hangszeren játszani, akkor ezt elfogadják, persze vitatkoznak róla, hogy jól van-e ez így, mégsem tesznek erőszakot a gyermek akaratán.
Ha a magyar gyermek tehát biztonságban van, kész a házi feladata, különórán is volt, akkor ideje több dologra a gyakorlatban nincs is. A napközis pedagógusok egy része ezzel párhuzamosan azonban délután foglalkozásokat tart, melyek sokoldalú fejlesztést és időtöltést nyújtanak azoknak a tanulóknak, akiknek már készen van a házi feladata, és éppen nincs különórája. Ilyen foglalkozások a másik két országban is vannak, de nem mindennapos rendszerességgel. Mutatok rá két példát.
A finn napközi heti, délutáni programja: hétfő: játékok napja (mindenki behozhatja a kedvenc otthoni játékát megmutatni, ezekkel játszanak), kedd: meghívott vendég tesz látogatást náluk (mesél az életéről, beszélgetnek a foglalkozásáról), szerda: ünnepi készülődés (kisebb csoportokban húsvéti dekorációt készítenek), csütörtök: szabad játék, pénteken már nincs napközi.
A másik példa a náluk olyan gyakran alkalmazott projekt/délutáni projekt. Másfél hetet vett igénybe, 6 különböző tevékenységet végeztek. A projektet Tove Jansson, a közkedvelt Mumin könyvek írójának évfordulója alkalmából szervezték. A tevékenységek a következők: 1. Minden nap felolvasnak a gyermekeknek egy Mumin mesét, majd beszélgetnek róla. 2. Egyik nap a tanulók lefestik a nekik legjobban tetsző történetet. 3. Behozzák az otthoni Mumin könyvüket, és könyvkiállítást rendeznek belőle. 4. Elkészítik a szereplők bábjait, eljátszanak vele egy történetet. 5. Mumin játéknap. 6. Közösen készítenek egy faliképet, a falra ragasztott óriási papírra vegyes technikával.
A két példa reményeim szerint jól szemlélteti, hogy milyen tág teret enged a gyermeknek és a napközivezetőnek egyaránt, mégis milyen fejlesztő és élvezetes.
Nálunk a tervezett napközis foglakozások hiszem, hogy nagyon színvonalasak! A napközit vezető pedagógusok módszertani kultúrája éppen olyan gazdag, mint délelőttös kollégáiké, csak a tanulók nincsenek már olyan állapotban, és megzavarják őket a folyamatosan érkező vagy távozó gyermekek, felnőttek.
A foglalkozás hab a tortán, ha már az is megvolt, mert volt rá idő, mert a gyermekek a plusz terhek mellett még megfelelő állapotban voltak, akkor itthon a szülők igényei szerint működtettük a napközit.
Szülői elvárások a skandináv országokban
forrás: www.eftis.fi
Ki kell még egészítenem ezt a sort a másik két országot illetően, hiszen a szülők elvárásainak egy részét még nem említettem. A skandináv országokban a legfontosabb: a kicsi érezze jól magát az iskolában és a napköziben! Ez náluk elsődleges szempont, de viták folynak róla, hogy biztosan így a legjobb-e. A szakirodalom a következő fő irányelveket emeli még ki: önkéntesség, ésszerűség, hogy a gyermek kifejezze magát kreatív tevékenységeken keresztül ismert játékokban, önismeret fejlesztése. Azt írják a napközi: ’szabad övezet’, ’regenerálódás oázisa’, ’játéktér’, ’ a tanulók saját ideje önmagukra’, ’alkotó, teremtő tevékenységek helye’.
Az önkéntességről már írtam, hogy a gyermekek választása, döntése saját hatáskörükben szent és sérthetetlen. Az itthoni óvodai szemlélethez hasonlóan felkínálnak lehetőségeket, de a gyermek maga dönt azok elfogadásáról.
Az ésszerűséget illetően egy példát szeretnék kiemelni. A tanulók készülnek ünnepekre, tartanak ünnepségeket is, például a karácsony náluk is az év egyik legfontosabb időszaka. Arra nagyon figyelnek, hogy ez ne legyen tolakodó. Tudják, hogy az ünnepek előtt a szülők milyen elfoglaltak, mennyi a családi program, teendő, ezért nem várják el, hogy még egy délután a napköziben is üljenek mindezek mellett. Helyette december elején invitálják meg a szülőket egy délután, ahol az egyetlen kötött dolog, hogy a gyermekek glöggöt/’karácsonyi italt’ készítenek a szüleik számára, és együtt vannak, beszélgetnek, játszanak. Nagyobb ünnepséget inkább tavasszal tartanak a játszótéren, ahová mindenki akkor érkezhet, amikor tud, és addig marad, ameddig kényelmes számára.
A játék szent dolog. A legfontosabb a gyermekek részére. Ezt mi is tudjuk, a napközis nevelőink mégis szégyellik magukat, hogyha azon kapják őket, hogy a gyerekekkel az udvaron tartózkodnak, a gyermekek szabadon játszanak, mert akkor: ’nem csinálnak semmit!’ Ez nagyon nagy baj!
A kreatív tevékenységek és önkifejezés alatt azt értik, hogy minden gyönyörű és nagyon jó, amit a gyermek készít, csinál. Nem kell mindenkinek ugyanolyan madarat rajzolni, nem kell ugyanolyan színű halakat festeni. Aki a leglassabban fut azt is megdicsérik, aki hamisan énekel, annak is örülnek, hogy velük énekelt. Sokoldalú tevékenységet kínálnak, melyekben a gyermek kifejezheti magát, de mindenki mást választhat, mást, máshogyan készíthet, más időtartamban végezheti a választott tevékenységét. Mennyire igazak Farkas Brigitta szavai: „a gyerekek sokkal szívesebben végzik a feladatokat…, ha maguk dönthetik el, hogy mit és hogyan tesznek.”[3] Mennyivel egyszerűbb a gyakori konyhai tevékenység, sütés, főzés, kotyvasztás során megtanulni a tömeg és az űrtartalom mérését, észrevétlenül, mint délután elvégezni 3 feladat mértékváltást a munkafüzetben! A két út persze ugyanoda vezet, remélhetőleg.
Két dolog sajnos teljesen elmarad nálunk, az egyik a pihenés. A pihenésnek, a megnyugvásnak, regenerálódásnak nincs kultúrája, nincs helye, nincs ideje. A nyugodt zene, a relaxálás ritka madár errefelé. A csend állandó elvárás ugyan! Csendben kell várni a tanítót reggel, csendben ülni az órákon, csendben vonulni a folyosón, csendben ülni az ebédlőben, csendben dolgozni, játszani a napköziben, ezek után a csend nem jó barát! A zene erejét mi is használjuk itthon, és nagyon kevesen az olvasás nyugalmát is, úgy értem, mikor minden gyermek olvas, mindenki mást, olyat, amilyet ő szeretne.
A másik pedig a gyermekek saját idejük önmagukra. Nekünk felnőtteknek sincs elég időnk önmagunkra, így talán nem is tűnik fel, hogy már a gyermekeinknek sincs. A regenerálódás pedig elképzelhetetlen anélkül, hogy egy picit el lehet vonulni, amikor pont senki nem mondja meg, hogy mit csináljunk. Hamar megtanulni, hogy később is majd tudjuk, hogy külön-külön minket személyesen mi kapcsol ki legjobban. Ezt ők az iskolában elkezdik már tanulni. Állandó figyelem fordul a lélekállapotra, az önmegismerésre, az önirányításra, ebből következően az önállóságra nevelésre. Összességében tehát ott a gyermekek önálló fejlődési útjának megtalálása, támogatása a cél, nálunk pedig az, hogy a gyermekek a szülők és felnőttek által jónak tartott úton haladjanak, azt valósítsák meg, amit kívülről elvárnak tőlük.
Összegzésként szeretném kijelenteni, hogy nem szabad más hagyományokkal, más kulturális alapokkal rendelkező országok működését a mérleg serpenyőibe állítani, de tanulni egymástól, kísérletezni szabad. Ahogyan a svédek szerint mi állandóan nyaggatjuk a gyermekeinket, erőszakosak vagyunk velük, hát mi meg úgy érezhetjük, hogy a gyermekünk nincs ott biztonságban, piszkos lesz, megfázik, elesik. De nem az számít, milyen ellentétek vannak, hanem, hogy mire, hogyan használjuk más országok működő rendszereinek példáját, engem sok más ország érdekelne még! Személy szerint nagyon sok mindent hoztam magammal onnan, és meg is tudom valósítani az itthoni keretek között délelőtt és délután is a gyakorlatban. Ezek jó része nem függ környezettől, tárgyi feltételektől, inkább személyiségjegyektől, pedagógus attitűdtől. „A gyermek (ha igazán engedjük) mindig ugyanazokat a fejlődési köröket járja be, függetlenül a történelmi kortól, nemzetiségtől és földrajzi helytől. Ha pedig ezt tartósan nem engedjük, akkor a maga módján úgyis küzd majd azért, hogy gyermekien élhessen…”[4] Hozzáteszem, hogy addig egészséges, ameddig küzd, ameddig ellenállással megmutatja mi nem jó neki, ha feladja és beletörődik, akkor nemcsak ő veszített csatát, hanem mi is. Kell tudni bízni a gyerekekben, hogy valóban tudják, mi jó nekik! Akkor majd később bízhatunk abban, hogy azt fogják tenni, ami valóban a legjobb, mert megismerik saját magukat. A középiskola Finnországban már erre épül, a tanuló választja meg tantárgyakat, a tantárgyak erősségi fokát is, és annyiszor írja meg a tesztjét, ameddig nem elégedett a saját tudásával. Lehet késni, lehet nem figyelni, de nem teszik, mert addigra már tudják, hogy mindez az ő érdekük, hogy a jövőjük sorsa a saját kezükben van, de ez már messze vezet.
Édes kicsi alsósaink, remélem, a jövőben a nektek legmegfelelőbben alakulnak majd a délutánjaitok!
Felhasznált irodalom:
[1] Dr. Füle Sándor: Az iskolai napközi otthoni nevelőmunka minőségének fejlesztése (Módszertani Közlemények 2002.5. sz.)