Kovács Eszter: Pilinszky János Apokrif című költeményének értelmezése szövegtani keretben

A költői szövegek szövegtani szempontú megközelítése a nyelvtudomány kitágult határaira, s azok alkalmazására is szeretne felhívni a Tisztelt Olvasó figyelmét! Napjainkban a technika világa „behozza” a fiataloknak az információáradatot a szobába, ennek nyelvileg komoly veszélye van, ugyanis egyre nő azok száma, akik nehezen vagy nem képesek verbalizálni az ismeretanyagot. Ne engedjük, hogy a vizualitás kiszorítsa a verbalitást! A nyelvhasználat fejlesztése, a nyelvi megnyilatkozás értő, igényes módjának alkalmazása mindannyiunk legfőbb feladata!
Az érettségi vizsgákon központi helyet kapott a szövegtan: a szövegértés, a szövegalkotás. A szövegtani ismeretek alkalmazása több tényező (pl. életkor, szövegfajta) függvénye. A költői szövegeknél a műelemzés gyakorlata gazdagíthatja s el is fogadja a szubjektív jelentéslehetőség kibontását. Pilinszky János nyelvi egyszerűsége, formai tisztasága, a megfogalmazás tömörsége valóságos iskolát teremtett. Kevés olyan költőnk van, akinek költészete oly mértékben eltávolodott a költő személyétől, mint Pilinszkyé. Költészete emberközpontú, az emberi lét alapkérdéseivel szembesít. A magányos, elárvult ember bizonytalanságélményét közvetíti, a kitaszított sorsú ember létélményét adja vissza.
A második korszaka a „Harmadnapon” kötet (1959) verseit tartalmazza. Ennek a korszaknak meghatározó jellegzetessége az apokalipszis, apokaliptikus vízió. Pilinszky ezekben a versekben (pl. Mire megjössz, Senkiföldjén, Egy KZ-láger falára, A szerelem sivataga, Jelenések VIII. 7., Apokrif, Utószó) megvalósítja a misztikus személyiség csodáját, de az önmegsemmisítés elszenvedésére mégis fenntartja, sőt fokozza azt, mozgósítván erre a lélek minden erejét.
A verscímeket vizsgálva e címek kategóriáját a biblikus és vallásos referenciák adjak, többek között az Apokrif, a Jelenések VIII. 7., A tékozló fiú keresése, a Harmadnapon stb. A koncentrációs táborok szörnyűségeit idéző címek a költőt belehelyezik egy történelmi korszakba, a bibliás címek viszont egy évezredes hagyományhoz kötik, azoknak az alkotóknak a sorához, akik a Biblia szelleméből merítik ihletüket.
A koncentrációs táborok világának iszonyata, az evangéliumok szelleme, az őrület és a halál kísértése, az alkotás szentsége és a transzcendencia reménye formálják ki annak a csodálatos költészetnek a szövevényes világát, amely tulajdonképpen egy vékonyka kötetbe belefoglalható.
Pilinszky csak a lényegről kíván szólni, ezért keveset beszél, és nagy gondossággal válogatja meg szavait. Szókincse éppoly körülhatárolt, mint maga az életmű; innen a címek szokatlan fontossága. A kötet kulcsszavai: éhség, látás, tanúság. Ezek a fogalmak a mű íves struktúráját adják, amelynek középpontjában helyezkedik el a Jelenések VIII. 7. és az Apokrif, majd a feszültség oldódik. A látás nem külső, hanem a semmi belső látása. A visszahúzódó Teremtő és a könyvet felnyitó Bárány közötti látható világ – akár a semmi. Mégis, csak ezt látjuk, csak ebben látunk vakon. Tehát megállapíthatjuk, hogy Pilinszky verseit szövevényes motívumháló fogja össze, ez jellemzi az „Apokrif” című költeményét is.
Pilinszky eszménye az önfeledt egyszerűség. A vers nem akar profetizálni vagy megváltani, hanem a mű a feltétlen önátadás pillanatától nyílik meg az olvasó előtt. A Pilinszky-vers analízis eredménye és nem a képek kirakós játékából születik. A teremtő képzelet elemezhetetlen egyszerűségét törekszik elérni: úgy mutat képet, hogy háttal legyünk a tükörnek.
Pilinszky költészetének nem a misztikus életérzés ad jelleget, hanem a határozott erkölcsi tudat. Gyakorlati erkölcsöt hirdetett, személyes moráljának tengelyében a szeretet fogalma áll. Az „Apokrif” időszemléletét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a jelen idő folyamatossága táplálja versét, s bár akadnak nyelvtanilag tekintve múlt idejű igealakok, de a szemantikai irányuk szerint ezek is jelen idejűek. A jövő pedig csak egyetlen viszony – a halál, a végítélet – kapcsán tűnik elénk. A végleges magány lezárja a jövőbe tekintést és az előre gondolás minden útját. Pilinszky világát kozmikusnak érezzük, hogy versei az időnek és térnek végtelenségébe avatnak be minket. A jelenidejűség az örökkévalóság kifejezője, s a biblikus fogantatás jegyében ez az igeidő a témával koherensen simul a szövegkontextusba.
Az apokaliptika Pilinszkynél nem az isteni titok fényének kinyilatkoztatása és átadása, hanem saját testének felkínálása azoknak, akik látni akarnak. Az apokaliptikus hangoltság feszültsége a legnyilvánvalóbban az Apokrifban mutatkozik meg. A látomás nem elsősorban allegorikus, hanem tárgyias. Ugyanakkor e látomások is tagoltak: szerkezetük összetevője a tárgyias megnevezés, a hasonlat és a metafora. A költői látomások motivikus elemeinek kombinációja (átok, büntetés, ítélet, pusztulás) túldimenzionáltsággal, a lírai én érzelmi felfokozottságával jár együtt. A tárgyias megnevezés kettőssége jellemzi (a véges és a végtelen). A látomásos elemek összetett jelentéstanával ér el hatást.
A versben a két világ közül az egyik a földi létezés során tapasztalható világ, a másik pedig Isten, illetve Isten országa, amely a végtelen fizikai tér-idő kontinuummal érintkezik, és amely transzcendens értelmezésben közelíthető meg. Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy a költő hogyan vélekedik Istenről. Nála a vers, mint a végső bizonyosság mozzanatához szorosan kapcsolódik az Isten, mint végső ok gondolata. A vallásos költő elképzelése mellett megfigyelhető a teológiában való jártassága, amely fölsejlik a versek gondolatkincseiben, a szimbólumokban és saját megnyilatkozásaiban is. Ez a hármasság a misztika mezsgyéjén jelenik meg. A misztika kettős funkciót tölt be: feltárja az élet föloldhatatlan ellentmondásait, ugyanakkor az egységet Istenben szemléli.
Az ember, aki a szeretetre orientálódik, az univerzum centrumába van szögezve. Ez a centrum nem fizikai közép, nem tér és idő, hanem Isten. Az elkötelezettség, az odaadás, a szeretetszolgálat dinamikája kerül előtérbe az isteni világrend stációjával. Pilinszky verseinek közös sajátossága, hogy bennük minden a végső kérdésekre vonatkozik. Ezek a végső kérdések egyetlen individuum végső kérdései. Az emberi élet mulandósága ugyanis minden ember kérdése, ám ő nem partikuláris szorongatottságról beszél, hanem személyes és személytelen közvetlen egységéről, amikor egyetlen individuumot szembesít azokkal a kérdésekkel, amelyek mindannyiunkat érintenek.
Az Apokrif nyelvileg kietlen, hangulatilag szomorú, csendet és kiszolgáltatottságot megfogalmazó sorai áttetsző tünékenységgel hirdetik, hogy mindannyiunk élete Krisztus vívódásainak, mártíromságának, sőt akár csodatettének megismétlése. Ezt a lehetőséget magunkban hordjuk, de döntenünk magunknak kell: szabadon és méltón. „Mert elhagyatnak akkor mindenek.” Ezzel a sorral indul a vers I. része: apokaliptikus kép; a visszafele fordított világteremtés 7 sorban összefogott történése: „Külön kerül” az ég, a föld, a kutyaólak, madárhadak, a kelő nap. „De virrasztván a számkivetettségben…” feltűnik a személyes bűntudat, közben a művészet személytelen feloldását keresi, a költő úgy szeretne írni, mintha hallgatna. A szabadvers I. részének formai változása az a 12 sor, amely az „ismeritek?”, „tudjatok?”, „értitek?” igealakokkal az emberi lét lelkiismeret-furdalását teszi lehetetlenné, elfelejthetetlenné. A reménytelenség végső stádiumát festi, de akkor: „Így indulok szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan” – azért, mert mennie kell mégis!
Nemcsak az életösztön ereje támaszt fel Krisztust és embert, hanem a tudatosan vállalt ellenszegülés, a remény, hogy a következő lepés már egy szabad világba vezethet. Ehhez az akarathoz egy szó is elég, a többi verssor ennek a körülírása, csendjének oltása.
A 2. egység: „Ezért tanultam járni!/Ezekért a kései, keserű léptekért.” 1. mondatával indul, s teljesedik ki a 2.-3. versegységben a szövegegység váltása: a Krisztus-kép egyre erőteljesebben vetődik rá az „ember-figurára”. Ezután a két világ egybecseng, itt mar nem érdekes, hogy emberről, Istenről van-e szó. A világ kettőségekben való létezésének megszüntetése a cél, az erre irányuló vágy és akarat a fontos.
A 3. részben visszatér a vers eleji archaikus Biblia-idézethez: „Látja Isten, hogy állok…/ Akkor én már mint kő vagyok…” A kegyelem megélése a személytelen ember belső lényegévé vált. „A végítélet várását táplálja a mélységes valóságvágy. Amennyiben az apokalipszis a nem látható titkoknak a kiderülése, annyiban Pilinszky látása csak ezt a világot latja. Nem lehet választ várva rákérdezni: a lírai én felől semmi feltárható nem mutatkozik. Időtlen, időfölötti, örökkön tartó állapot, amelyben nincs többé történés, lényegi változás. (Németh G. 1985: 435–436.) Pilinszkynél az apokalipszis ideje időfölötti, időtlen, de van benne történés és változás, amelyet mar a Jelenések könyve is sejtet. Az apokaliptika szerint ez az emberi történet utolsó állomása lesz, amelyet felvált Isten örökkévaló országa.
Pilinszky költeményében a látomás nem allegorikus, hanem tárgyias, s a felfokozottság miatt szinte önmaga ellentétébe csap át a személytelenítés művelete miatt. Vagyis eggyé, együvé hozza össze, ami egyéb, széttagolt és különböző (a földi létező világa és Isten országa).
Pilinszky a nyelvi jelek sűrítésének, az egyszerűségnek, a „gazdag szegénység” beszédének ismerője, alkalmazója volt. A versbe kerülő szavak szövevényes hálót alkotva válnak a vers egész jelentésének ~ jelentésegyüttesének részeivé. Szövegtanilag fontos eszköze a szerkesztés, mely nemcsak az aktuális jelentés lehetőségét, de egy / az újfajta beszéd hatását is kelti az olvasóban / értelmezőben.

IRODALOM

Németh G. Béla: Az apokalipszis közelében. Kortárs, 1982. 9.
Pilinszky Janos összes versei. Bp., Osiris Kiadó, 2002.
Tolcsvay Nagy Gábor: A szövegek világa. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.
Torok Endre: Beszélgetések Pilinszky Jánossal. Magvető Könyvkiadó, 1983.

Kovács Eszter
Pannon Egyetem Bölcsészettudományi Kar
Magyar Nyelvtudományi Tanszék
Veszprém

Megjelent a Módszertani Közlemények 2010. 50. évfolyam 4. számában.

A kép forrása: //www.nagel.hu/pilinszky-janos/apokrif-6.html