Pasi Sahlberg: A finn példa
Manapság oktatásról szóló viták során gyakran előkerül a finn példa. Pro és kontra idézik egyes elemeit, s úgy tűnhet, a vitázó oldalak szinte mindegyike és mindig talál egy-egy, az érvelését vagy éppen kritikáját erősítő momentumot a skandináv ország oktatási rendszerében. Ez leginkább persze úgy lehetséges, hogy ezeket a példákat – tudatosan vagy kellő információ hiányában – a kontextusból kiragadva vagy azt nem pontosan értve mutatják be. Az, hogy Pasi Sahlberg A finn példa (Finnish Lessons) című könyve a Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó jóvoltából immár magyarul is olvasható, új környezetet teremt a szakmai párbeszéd számára is, s mindenképpen csökkentheti a félrevezető értelmezések lehetőségét.
Az első PISA-mérés eredményeinek nyilvánosságra hozatala (2001) óta eltelt időben sokan próbálták megfejteni a finn oktatási csoda titkát, azt, hogy miként tudott egy ország viszonylag rövid idő alatt, reális erőforrás-felhasználással egy sikeres, hatékony és méltányos oktatási rendszert létrehozni és évtizedes távlatban fenntartani. Szakértő csoportok ezrei tanulmányozták a helyszínen az iskolák, a tanárképzés, az oktatásirányítás napi gyakorlatát, számtalan elemzés, konferencia témája volt a finn oktatás. Nehéz megítélni, milyen eredménnyel, sikerrel járt ez, mennyit sikerült megérteni a változtatások mozgatórugóiból, rendszeréből, következményeiből, az esetleges adaptáció lehetőségeiből.
Jól mutatja ezt a bizonytalanságot, hogy akadtak országok, amelyek az egész know-how importálásában, megvásárlásában gondolkodtak, mások ezzel ellentétben a rendszernek csak egy-egy szimpatikus és az adott országban megvalósíthatónak tűnő elemét kölcsönözték volna a finnektől. A könyv szerzője többször utal e megközelítések kockázatára. Nincs mindenütt alkalmazható, másolható megoldás, nincs kész recept. Talán kisebb hangsúlyt kap az összefüggéseiből önkényesen kiragadott rendszerelemek adaptálásának veszélyére valló figyelemfelhívás, pedig ennek előfordulási gyakorisága jó eséllyel magasabb. Sahlberg összességében arra hívja fel a figyelmet, hogy nem elég jó gyakorlatokat kutatva bejárni a világot – ahogyan azt tették a finnek is –, a látottak értelmezése, a tanultak szintetizálása és a helyi viszonyoknak való megfeleltetése elengedhetetlen. A finn emberek jellemzőjeként fogalmazza meg, hogy egy kicsit mindig mindent másként csinálnak, mint mások, s ezt a magatartást ajánlja mindenki számára, aki saját oktatási (vagy más) rendszerének megújításán gondolkozik. Ez a megközelítés tőlünk sem áll távol, jó kérdés ugyanakkor, hogy vajon motivációink is azonosak-e, illetve hajlandóak vagyunk-e ezt a szándékunkat a bizonyítékokon alapuló, rendszerszerű gondolkodással ötvözni.
A könyv fejezetei sorra veszik az oktatási változások egyes szakaszait, az ezek mellett és ellen felsorakoztatott sokféle indíttatású érveket és aggályokat, s mindemellett folyamatosan bemutatják azt a politikai, társadalmi, gazdasági kontextust is, amelyben ezek a folyamatok zajlanak. Pasi Sahlberg fontos felismerése, hogy ezek ismerete nélkül a finn oktatás rendszere, fejlődésének útja nehezebben lenne megérthető. Teszi mindezt közérthető módon, olyan nyelvezettel és szakmai megfogalmazással, amely az eltérő tudáshátterű olvasók széles köre számára teszi érthető, befogadható olvasmánnyá a A finn leckéket. Ennek köszönhető, hogy a kötetet haszonnal forgathatják az oktatási döntéshozatal legmagasabb szintjén dolgozók éppúgy, mint a felsőoktatásban (s nem csak a pedagógusképzésben) tanítók vagy tanulók, de akár arra is nagyszerű lehetőséget kínál, hogy tantestületek, szülői közösségek – külön-külön vagy együtt – értékeljék.
A könyv különösen izgalmas része annak bemutatása, hogyan mozognak, viselkednek ebben a világban a szereplők: a diákok és szüleik, a tanárok, a különböző szintű döntéshozók, más közszolgálati ágazatok (egészségügy, szociális terület stb.) és a gazdasági képviselői. Miként képesek ellépni (az értelemszerűen a finn oktatásban is meglévő) korlátoktól, elengedni azokat és innovatívan, kreatívan tartalommal megtölteni az általuk kirajzolt kereteket, teret? Hogyan képesek élni azzal a helyzettel, hogy az oktatás középpontjába valóban a diákok és a tanárok együttműködése kerül, hogyan képesek a felelősséget nem teherként, hanem lehetőségként értelmezni s eszerint élni vele?
E kérdések felvetése és megválaszolása valószínűleg elengedhetetlen annak az oktatási rendszernek a megértéséhez, ahol a jogszabályok, papírok, eljárásrendek helyett a legfőbb szabályozó és minőségbiztosító elem maga az ember: a tanulásában nem korlátozott, hanem támogatott, motivált és inspirált diák, a kreativitásra, innovációra, a tényeken alapuló döntésekre építő kiváló tanár, a kötelezőség helyett a lehetőséget hangsúlyozó és a méltányosságot megkérdőjelezhetetlen elvárásként kezelő iskolai gyakorlat. S persze az oktatás világát körülvevő társadalmi és gazdasági bizalom, amelynek alapja a tanítás és a tanulás tisztelete és magas presztízse.
Végül rendkívül tanulságos, miként gondolkodik ez a sikeres, hatékony és méltányos oktatási rendszer saját jövőjéről. Milyen tudatossággal keresi a jövő várható problémáit, s hogyan próbál azokra már most lehetséges megoldási lehetőségeket megfogalmazni. Számolva azzal, hogy az oktatási fejlesztések időtartama gyakran csak évtizedes léptékkel értelmezhető, a megoldás így nem a jelen helyzetre, hanem ebből kiindulva egy valószínűsíthető jövőre vonatkozik: a most indított fejlesztés majd összeér a valósággal, s az akkori aktuális kérdésekre ad – remélhetően – releváns válaszokat.
Könnyű beleszeretni ebbe a harmonikusan működő, sikeres oktatási rendszerbe, s ilyet kívánni magunknak is. Ehhez azonban nem a másoláson, hanem a nyitott gondolkozáson és a tanuláson keresztül vezet az út, ahogyan erre a szerző is többször felhívja olvasói figyelmét. A finn példa kiváló lehetősége arra, hogy egy új megközelítésből vizsgáljuk a magyar oktatás rendszerét, nehézségeit, problémáit, erényeit, lehetőségeit. Ez a munka aligha spórolható meg, de jó eséllyel hasznot hozó lehet.
Sió László
oktatáspolitikai szakértő
a könyv szakmai konzultánsa