Hova tovább?

KIK AZOK A „3H”-S GYEREKEK?

Azok, akiknek a magántanár elérhetetlen. Azok, akik közül sokan diszkrimináció áldozatai, akiket súlyosan érint a szegregáció, akik továbbtanulásról legtöbbször nem is álmodhatnak. „3H”-sok, azaz halmozottan hátrányos helyzetűek. Ha egy gyerek ebbe a csoportba tartozik ma Magyarországon, az nagy eséllyel egész életére megpecsételi a sorsát. PISA-felmérések bizonysága szerint az OECD-országok közül leginkább hazánkban dönt a család kulturális tőkéje a diák iskolai teljesítményéről. Ugyanakkor azt is tanulmányok sora állítja, hogy a nélkülözés legjobb ellenszere a tanulás. Hogyan lehet segíteni ezeknek a gyerekeknek az iskolarendszeren kívül, hogy megtörjék ezt az ördögi kört?

Az újszentiváni tanodáról készült riportunk a térségben található tanodákat bemutató riportsorozat első része.

„A tanoda nem kormányzati szervezet által működtetett, helyi sajátosságokra, a gyermekek, fiatalok önkéntes részvételére és egyéni szükségleteire építő, független infrastruktúrával rendelkező közösségi színtér. A személyiségfejlődés egészét szem előtt tartó komplex szolgáltatást nyújt, melyet az oktatási rendszerben nem megfelelően elismert, a társadalmi perifériára szoruló gyermekek és fiatalok nem érhetnek el.”

A szegedi irodában találkoztam Kádár Katalinnal, a Daru Közhasznú Egyesület elnökével, és Cserényi Szilviával, akikkel együtt indultunk egy átlagos csütörtök délután az egyesület által fenntartott Hova Tovább Tanodába, amelynek az újszentiváni önkormányzat által nemrég felújított Civil Ház ad otthont. Érkeztünkkor négy-öt gyerek szaladt oda hozzánk, Katát és Szilvit lelkesen üdvözölték, engem kíváncsian méregettek. Később megfigyeltem, hogy a fegyelem itt nem fegyelmezésből fakad, hanem valamiféle kölcsönös tiszteletadásból a tanárok és a gyerekek között. A dicséret mindig hangosabb volt, mint a dorgálás. Talán ez is az egyik oka annak, hogy a gyerekek szeretnek a Tanodában lenni annak ellenére, hogy itt bizony tanulni kell.

Katával a gépteremben ültünk le beszélgetni.

– Beszélnél kicsit a Tanodáról? Mikor indult, mit vállaltatok pontosan?

– Az alapvető célunk hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű tanulók felzárkózási esélyeinek növelése volt, valamint képességfejlesztés. Segíteni szeretnénk a gyerekeknek, hogy elvégezzék a középfokú tanulmányaikat. a Tanoda 2013. júliusában kezdte meg működését, mely a TÁRSADALMI MEGÚJULÁS OPERATÍV PROGRAM keretén belül valósult meg a TÁMOP-3.3.9.A. – 12/2-2012-0056 kiírás alapján egészen 2015. június végéig. Színjátszó kört, zeneklubot tartottunk a humán, reál és nyelvi szaktanári foglalkozások mellett. Igyekeztünk minél több lehetőséget nyújtani a gyerekeknek táboroztatás és kirándulások formájában is. Mindezt nem kapták volna meg, ha nincs a Tanoda. Most a fenntartási időszakban vagyunk, mi fedezzük a szükséges kiadásokat (uzsonna, tanárok fizetése, stb.).

– Kik oktathatnak itt?

– Pedagógushallgatók, végzett pedagógusok vannak a szakmai megvalósító csapatunkban, illetve amikor még a program ment, akkor volt mentorunk is, illetve tanodavezetőnk.

– Dolgoznak nálatok önkéntesek is?

– Önkéntes fogadópont vagyunk, voltak/vannak önkénteseink, fogadtunk hospitáló diákokat, a Társadalomtudományi Karral kötött együttműködési megállapodás keretén belül a karról is jöttek szép számmal.

– Mit kell tudni az ide járó gyerekek szociális hátteréről?

– Az esélyegyenlőségi szempontokat mindig próbáljuk figyelembe venni, viszont elsősorban olyan gyerekeket várunk, akik mélyszegénységben élnek, cigányok, vagy halmozottan hátrányos helyzetűek, kvázi, akiknek a szülei nem engedhetik meg azt, hogy a gyerekeik mellé magántanárt fogadjanak, például furulyatanárt, vagy angoltanárt, hogy a már meglévő képességeiket fejlesszék, vagy éppen felzárkóztassák. Látjuk, tudjuk, hogy nem várhatunk olyan gyors haladást, mint amit elvárnának tőlünk és a gyerekektől. Nekünk már az is eredmény, ha egy diákunk, aki első félévben 5 tantárgyból bukott meg, az év végén csak egy tárgyból bukik. Nekünk ez is haladás, ez eredmény. Büszkék vagyunk, ha valamelyik gyerek az itteni tanulásnak köszönhetően lesz ötös angolból. Ezek a dolgok nem működnek varázsütésre.

– A szülők küldik a gyerekeket, vagy ők maguk jönnek?

– Ez is, az is. Az első körben a szülőkön keresztül próbáltuk elérni a gyerekeket, de a tapasztalatunk azt mutatja, hogy sokkal hatékonyabb, amikor az egyik gyerek elmondja a másiknak, hogy itt mennyire jó lenni. Így bővült 5-6 fővel a létszámunk az elmúlt félévben. A tanuláson kívül társasjátékozunk velük, táborokba visszük őket, ilyen helyzetekben is fejleszthetjük a képességeiket. Ezért nagyon sok társasjátékunk van. Az alap, hogy a házi feladat elkészüljön. Utána jöhet a társasjáték. Ezt a számítógép-parkot is mi hoztuk ide. Beülhetnek a gyerekek játszani. És nem csak a tanodások.

A játékos tanulás egyébként is jellemző itt. Volt olyan, hogy az egyik gyerekünk sehogy sem tudta megtanulni a szorzótáblát, ezért a pedagógus, aki vele foglalkozott, végül görkorcsolyázás közben tanította meg neki, ez vált be nála.

– Tudnál olyan történeteket mesélni a tanoda életéből, amelyekre szeretsz visszagondolni?

– Igen, rengeteget, nehéz kiemelni valamelyiket…

Tallérvásárokat szoktunk szervezni. A tallérvásár egy olyan jutalmazási rendszer, amiben tallérokat lehet kapni az eredményekért. Ha például egy gyerek, aki addig soha nem köszönt, bejön úgy, hogy „Sziasztok!”, akkor ő kap egy tallért. Azon kívül, hogy jutalmazunk, nagyobb alkalmakkor, húsvétkor, karácsonykor, mikuláskor tallérvásárt szerveztünk adományokból, illetve mi magunk vettünk nagyon szép ajándékokat, könyveket, társasjátékokat, és ezeket az ajándékokat gyerekek a tallérokból meg tudták venni. Nekem nagyon kedves volt, hogy az egyik diákunk karácsonykor, miután az összes gyerek kapott mikulás-, és karácsonyi ajándékot is, ő is adott nekünk saját készítésű gyertyatartót.

De ide lehet sorolni azokat az alkalmakat is, amikor egy gyerek, akivel régen találkoztam, odaszalad hozzám, amikor meglát, és megölel. Ezt a fajta nyílt szeretetet nem is lehet nagyon leírni, érezni kell.

Az egyik táborunk végén az egyik kislány azt mondta, hogy „Itt engem kiszolgáltak! Ilyen soha nem történt még velem! Én még soha nem voltam olyan helyen, ahol pincér hozta ki az ételt!”

Rengeteg ilyen történet, jelenet van itt, a gyerekek helyesek, aranyosak, mindenki egy külön történet. Nem mondom azt, hogy minden „tuti”, minden jó, mert hidd el, van úgy, hogy tanárok azt mondják, hogy „Elég, ezt már nem bírom!”, mert gyerekekkel foglalkozunk, tíz-hússzal egyszerre, mind külön egyéniség.

De kérdezd meg Danit!

Dani egy, a többi gyereknél idősebbnek tűnő fiú, aki barátságosan válaszolt a kérdéseimre.

DANI

– Úgy hallottam, hogy Te már tapasztalt tanodalátogató vagy.

– A legrégebbi, azt hiszem.

– És a kisebbekkel milyen a viszonyod? Felnéznek Rád?

– Előfordul, hogy felnéznek Rám, de van úgy, hogy akikkel annyira nem vagyok jóban, azokat is megpróbálom csitítgatni, nyugtatgatni, mert vannak hangos kisgyerekek is.

– Van olyan, akivel nagyon jóban vagy?

– Van, a Szilvinek a kislánya, Luca, meg hát Öcsi.

– Az jó, a tesóddal jóban lenni.

– Annál nem hiszem, hogy sok jobb van.

– Ha egy mondatban össze kellene foglalnod, hogy mit adott neked a tanoda, akkor mit mondanál?

– Rengeteg élményt, tudást, a tanároknak a szeretetét és törődését. Leginkább azért szeretek idejárni, mert olyan tanárok vannak, amilyenek. Nem olyan elfásult tanárok vannak, mint az iskolában.

– Ez miben mutatkozik meg? Tudnál példát mondani?

– Sokkal jobban szót értek, jól el tudok velük beszélgetni, meg hát kedvesek.

– Mivel szeretnél foglalkozni?

– Én autóipari műszerész leszek, ha minden igaz.

– Ez már a megvalósulás útján van?

– Igen, elindultam. Nekiindulok az érettséginek lassan, utána jöhet a szakma. 4 év az érettségi, meg még plusz 2 a szakma, és 1 plusz a technikusi, de azt is el akarom végezni, így plusz 3, összesen 7.

– Evvel a végzettséggel valószínűleg lesz is munkád.

– Igen, hiányszakma, úgy tudom. A Mercedes gyárba előszeretettel várják az ilyen embereket.

– Az itt van Kecskeméten, akkor olyan messzire sem kellene menned.

– Igen, elég közel van. Még itt, az utca végi műhelybe szoktam bemenni segíteni.

– Hívtál ide a Tanodába valakit, osztálytársaid nem jártak ide?

– Nem hívtam. Egy osztálytársam járt ide, de ő elkallódott, mert nem volt hozzá sok kedve. Az osztálytársaim messzebb laknak. Ők nem járnak ki ide.

Meg én nem szoktam ajánlani az ilyeneket. Ha van kedve, jöjjön ki, nézze meg személyesen, aztán majd eldönti.

Dani testvéréhez fordulok:

LEVENTE

– És te mivel szeretnél foglalkozni iskola után?

– Cukrász vagy szakács szeretnék lenni, majd ha továbbmegyek, de még az sem biztos.

– Hogy továbbmész?

– Nem, hanem, hogy szakács vagy cukrász leszek. A Youtube-on van egy olyan sorozat, hogy Középsuli, és abban volt egy olyan rész, amiben mondták, hogy Svédországban keresnek szakácsokat 5 csillagos szállodákba, és úgy van, hogy diákként fél évet tanulunk, fél évet meg dolgozunk. Diákként havonta 600 ezer forintot lehet keresni, és felnőttként, amikor már kitanultuk a szakmát, meg 1 és fél millió forintot. És elterveztem, hogyha majd lesz rá alkalmam, odamegyek.

– Az ilyen dolgokat a tanárokkal is meg szoktad beszélni, vagy ezt inkább otthon tudod megbeszélni?

– A tanodásokkal, és otthon is meg szoktam beszélni.

– Akkor ebben mindenki támogat.

– Igen.

– Itt ahhoz kapsz segítséget, hogy jók legyenek a jegyeid?

– Igen, segítenek.

– Van olyan, hogy itt értesz meg valamit, amit a suliban nem tudsz?

– Igen. Például nyelvtanból, meg töriből, mert például a Zoli is szokott olyanokat mondani, amit még a tanárnő sem tud az iskolában. (Zoli az egyik pedagógus.)

– És evvel büszkélkedsz felelés közben? Ők meg csodálkoznak, hogy ezt honnan tudod?

– Hát, igen.

Észrevettem, hogy a kislány, aki mellettünk ül egy korláton, nagyon érdeklődik a beszélgetés iránt.

DZSESSZIKA

– Te minek készülsz, tudod már?

– Nem tudom. Akarok rajzolni, de Anya azt mondta, hogy azzal semmire se megyek, vagy rendőr akarok lenni, vagy nem tudom.

– Ha rendőr, akkor mi érdekel, a forgalomirányítás, vagy a bűnüldözés, vagy más?

– A bűnüldözés. Szoktam verni a fiúkat a suliban.

– Az nem bűnüldözés, hanem bűnözés, kisasszony! -Veti közbe Kata.

– Mindig, amikor piszkálnak, akkor elverem őket. Félnek tőlem a fiúk.

– És a tanodában mit szoktál csinálni? Mit szeretsz a legjobban?

– Azt, amikor társasjátékozunk, beszélgetünk.

– Ha mondjuk, nem lenne pénz a világon, akkor mi szeretnél lenni? Ha nem kéne keresni vele?

– Rajzolnék.

– Van kedvenc színed?

– A kék. Minden fajta kék.

MÁTÉ

– Te is ide jársz a tanodába?

– Igen csak most pulmonológián… vagy hogy is kell mondani? Pul-mo-no-ló-gi-a, vagyis ott voltam.

– Mi történt ott veled?

– Megnézték, hogy asztmás vagyok-e.

– És?

– Mondtuk, hogy szoktam fulladni, és mondták, hogy, vagyis írtak föl ilyen asztmaspray-t, hogyha fulladok, akkor kell használni, és azt mondták, hogy menjünk be május 5-én ilyen futás…, hogy futsz, és…

– Futásterhelés?

– Igen. És ezért késtem. Amúgy meg tudtam volna jönni fél 5-re, mert 8 órám volt.

– De akkor most legalább kiderült, hogy mit kell tenned, ha legközelebb ilyesmi előfordul..

– Igen. A bátyám is, meg az unokatestvérem is fullad. Egyszer volt egy olyan ingafutás, hogy ide-oda futottunk, és akkor is majdnem megfulladtam a végére, de ötöst kaptam!

– Ha kapsz egy feladatot, azt mindig megcsinálod?

– Igen. Én mindig megcsinálom a házi feladatom.

– Meséltétek, hogy voltatok táborban. Erről beszélnétek kicsit részletesebben? Mi a legjobb táboros emléketek?

Dani kezdett bele:

– Hát igen, a tábor az nagyon jó volt, főleg az esti beszélgetések. Ugye a táborban nem nagyon szoktunk aludni, inkább beszélgetünk este. Jó volt, hogy elszakadhattunk egy kicsit az otthoni léttől, teljesen máshol voltunk, ismeretlen helyen, ismeretlen szálláson, kicsikét kikapcsolódtunk. Volt áramszünet is, az is nagyon tetszett.

– Ez érdekesen hangzik, elmeséled részletesebben?

– Hát elment az áram. Úgy kezdődött, hogy fociztunk az előtérben, ahol ugye nem lehetett volna, de mi csak úgy focizgattunk, és egyszer csak elment az áram. Mindenki elkezdett sikoltozni, föl-alá rohangálni, „Jézusom, szellemek így, szellemek úgy!”. A kisebbek ijesztgették a még kisebbeket, a nagyobbak próbálták összeszedni a többieket, hogy mindenki nyugodjon lefele, majd visszajön az áram. Ugyanúgy folytattuk a focit, nem nagyon zavart bennünket…

– Filmet néztünk kivetítőn! – Szól bele Dani szavaiba egy kislány, majd többen próbálják fölidézni a történteket.

– De az később lehetett, mert ahhoz kell az áram…

– Igen úgy kezdődött, hogy bekapcsolták a zseblámpákat, és úgy keresgettük a többieket, mert fönn is voltak az emeleten, és ott voltak a kicsik, és akkor ott szedegettük össze a kicsiket. Én meg kimentem, de se csillag nem volt az égen, se Hold, és azt se tudtam, hogy hol vagyok, így hirtelenül. Csak úgy tudtam, hogy mögöttem van az ajtó.

– Folytatja Dani.

– Ez nagy élmény volt mindenkinek, hogy elment az áram.

– Szól közbe megint az egyik lány.

– Én bevágtam a lábam, mikor sötét volt.

– És sikerült bekönyökölni az ablakot.

– Igen. Divatbemutatót játszott a Dani, és a Boti és még két lány.

– Tudod ez a lökőajtó, amit belöksz és az visszaüt.

– Bementünk a konyhába, felvettük a hátunkra a kenyeres zacskót, és le akartam venni a pulóveremet, mert elég meleg volt, csak a Boti mondta, hogy ne vegyem le, majd a következő indulásnál. Szerencsére nem vettem le a pulóvert, fogtam a kenyeres zacskót, lendült az ajtó felém, bele a könyököm az ablakba. Szerencse, hogy nem vettem le a pulcsit, mert felvágta volna a könyököm az ajtó.

Látszott, hogy még sokat tudnának mesélni, de lassan kezdődött a játékidő, együtt bementünk a nagyterembe, ahol a gyerekek társasozni kezdtek. Én megnéztem még a ping-pong termet, ahol egy másik csoport tanodás gyerek játszott nem tanodás gyerekekkel együtt csocsót és ping-pongot. A benyomás, hogy az itt lévő gyerekek jó kezekben vannak, hazáig elkísért.

Káldy Sára

.

A szerző fotói