„Sose voltam tanácstalanul egyedül”

INTERJÚ HERBSZT MÁRIÁVAL

Harminchat év a tanítóképzésben, ebből huszonkét év vezetői munka, rangos szakmai díjak és kitüntetések, számos szakkönyv és tudományos publikáció. Egy lezárt, kerek-egész pedagógusi és vezetői pályáról beszélgettem Herbszt Máriával, aki 2007-től 2015-ig a Szegedi Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Intézetének vezetője volt. Igazgatása alatt a képzés az ország egyik legnívósabb tanítóképzésévé erősödött. A beszélgetés apropóját az 1965-ben megszűnt és 1999-ben újraindult tanítóképzés évfordulóira készült Emlékkönyv bemutatója adta.

– Mi ennek a kötetnek a története?

– A magyarországi tanítóképzés nem volt mindig a felsőfokú oktatás része, sokáig a középfokon folyt a képzés, majd 1959-től felsőfokúvá vált. Ennek 50. évfordulóját 2009-ben ünnepeltük az egész országban. Az évforduló tiszteletére az ország tanítóképzői összefogtak, és egy nagy országos ünnepséget rendeztek a Magyar Tudományos Akadémián, és itt mutatták be a Felsőfokú tanító- és óvóképzés első 50 éve című jubileumi  kötetet. Ebbe a kötetbe nekem kellett megírni a Szegedről szóló fejezetet.  Miközben gyűjtöttem az anyagot, tanulmányoztam a szegedi tanítóképzés történetét, akkor szembesültem azzal, hogy a képzés 1965-től 1999-ig tartó szüneteltetése idején a volt diákok és tanárok milyen tisztelettel és szeretettel ápolták a szegedi képzés szellemiségét és emlékét. Évfordulós kötetek és emlékkönyvek jelentek meg Csillik László szerkesztésében,  megalakult a szegedi tanítóképzőt végzettek baráti köre, rehabilitáltatták az egyik volt igazgatót, felszenteltették a két világháborúban elesett hallgatók szobrát stb.  Az írásos dokumentumok mindegyikéből kiolvasható volt a rejtett optimizmus, hogy lesz még egyszer Szegeden tanítóképzés. Nagy öröm volt számomra ezen időszak tanulmányozása. 2009-ben megírtam tehát ezt a fejezetet a jubileumi kötetbe, majd eltelt néhány év, amikor megkeresett az 1965-ben végzett évfolyam egyik öregdiákja azzal, hogy készülnek az aranydiploma átvételére és közben írják a visszaemlékezéseiket. Időközben pedig 15 éves lett az újraindított szegedi tanítóképzés is. Ez a két évforduló összekapcsolódott az elmúlt tanévben. A kötet A XX. századi szegedi tanítóképzés  két nagy fordulópontjának emlékkönyve címet kapta.  Az emlékkönyv műfajával a Csillik László-féle hagyományt szerettem volna folytatni. Tartalmát is eszerint alakítottam: tanulmányokat, adatokat és visszaemlékezéseket egyaránt tartalmaz mind a két időszakból.

– Hogyan került a tanítóképzésbe, és később hogyan lett vezető?

– Tudatosan sosem készültem arra, hogy tanítóképzéssel foglalkozzam. Ahogy sok más ember életében is megesik, véletlenségek sorozata hozta így. Én a szegedi, akkor még József Attila Tudományegyetemen végeztem 1974-ben magyar-francia szakon, ez középiskolai tanári szak volt. A pályámat középiskolai tanárként kezdtem a bajai III. Béla Gimnáziumban. Ez akkoriban is jó nevű gimnázium volt, ahol remekül éreztem magam, sok sikerélményben volt részem. Néhány év múlva mégis megváltam az intézménytől, mert itt csak az egyik szakomat taníthattam, a magyart, és nem is volt reményem franciát oktatni. 1979-ben, mikor a Bajai Tanítóképző Főiskolán megüresedett egy álláshely, egy nap alatt döntöttem úgy, hogy váltok. Így kerültem a tanítóképzésbe. Franciát ott sem oktattam, de lehetőségem volt egy engem nagyon érdeklő  területre: a nyelvészetre-kommunikációra szakosodnom.

Kezdetben nagyon rosszul éreztem ott magam, mert a felsőoktatás világa nagyon más, mint a gimnáziumi oktatás. Az egyik lényeges  különbséget abban látom, hogy a közoktatásban az, hogy az ember mennyire sikeres tanár, azon méretik le, hogy mit tud a diákokból kihozni, milyen  versenyekre készíti fel őket és milyen eredménnyel, valamint hányat tud hozzásegíteni a sikeres felvételihez.

A felsőoktatás egy kicsit másról szól. Természetesen itt is sokat számít, hogy a diák mit kap tőlünk, hogyan tud fejlődni, de ez kiegészül egy nagyon fontos másik területtel, mégpedig, hogy el kell kezdeni a tudományos kutatómunkát: innentől a feladatok közé tartozik a konferenciákon való részvétel, tanulmányok írása, doktori fokozat megszerzése stb. Ez egy meglehetősen idegen világ volt számomra, mint oly  sok embernek, aki kezdőként a felsőokatatásba jut. Ezt meg kellett tanulni. Nem volt könnyű, az első évben folyamatosan  visszavágytam a gimnáziumba. Aztán megszületett a második gyermekem, s ez egy időre másfelé terelte a figyelmemet. Majd mikor visszatértem a munkába, akkor már teljes erővel az új helyzetre koncentráltam,s jöttek is a kezdeti sikerek. Tanítóképzős oktatónak lenni, azt gondolom, hogy nem a legkönnyebb dolog, mert nemcsak abból áll, hogy a szaktárgyakat magas szinten tanítsuk, hanem azt is tudni kell, hogy az átadott ismeretanyag milyen áttételekkel jelenik meg a tanító a munkájában. Ami nem azt jelenti, hogy csak annyit tanítsunk, amit a leendő tanító a kisgyerekeknek át fog adni, de mindig szem előtt kell tartani a tanítóképzés gyakorlatorientált és integált jellegét, a kompetenciafejlesztésre való felkészítést.

Egyik kolléganőm, aki anyanyelvi tantárgy-pedagógiát tanított, rendszeresen járt a gyakorlóiskolába. Vitte a hallgatókat is, és ő maga is ment bemutató tanításokra. Egyszer megkérdezte, nincs-e kedvem vele tartani. Neki köszönhetően egy csodálatos világot ismerhettem meg, az alsó tagozatos tanórák világát. Láthattam, hogyan tanítják meg a gyerekeket írni, olvasni, számolni. Olyan dolgokat tapasztaltam, amelyekről az egyetemen nem is hallottam. A maga teljességében tanulhattam  meg a tanítóképzés fő célját és feladatait.

A bajai felsőoktatási pályámat tanársegédként kezdtem, végigjárva a ranglétrát lettem főiskolai tanár, majd 1991-től már vezető. Először főigazgató-helyettes, majd 1997-től két cikluson át az intézet főigazgatója. A bajai főiskola  akkor már nem volt önálló, hiszen a felsőoktatási integrációs folyamat eredményeként a tanítóképző egyesült a másik bajai felsőoktatási intézménnyel, a Vízügyi Főiskolával. Ennek az egyesített Eötvös József Főiskolának voltam a főigazgatója két cikluson át.

– Hogyan került Szegedre?

– 2004-ben Baján lejárt a vezetői megbízatásom. Ekkor vetődött fel bennem, hogy váltanék. Ennek nem az volt az oka, hogy Bajával bármi gondom lett vona, hanem az, hogy mindkét gyerekem Szegeden végzete az egytemet és itt telepedett le, és úgy gondoltam, hogy jó lenne, ha kicsit közelebb lennénk egymáshoz. Unokáim is születtek. Ismét szerencsém volt, a kar vezetése hívott és örömmel fogadott, így a szegedi  tanítóképzésbe 2005-ben kapcsolódtam be, vagyis 10 éve vagyok itt.

Tehát állást változtattam, várost változtattam, rengeteg új feladat várt, de azért mégsem teljesen újak, mert változatlanul a tanítóképzéssel foglakoztam. A szegedi tanítóképzés 1999-ben indult újra, miután 1963-ban volt egy rendelet, ami miatt bezárták. Az újraindítás Szegeden nem az én nevemhez fűződik, abban nem volt szerepem. 2005-ben az én idejövetelemnek, vagy idehívásomnak az is ott volt a hátterében, hogy akkor a szegedi képzést első nekifutásra a Bologna-rendszerű oktatásra nem akkreditálták. Akkor keresett meg Galambos Gábor főigazgató, aki tudott a terveimről, hogy most “helyzet van”. Az volt az akkori MAB-vélemény kifogása, hogy túl “tanárképzős” az akkreditációs beadvány.  Kellett tehát egy tanítóképzős szakember. Az anyagot a vezetésemmel átalakítottuk, és sikerült az engedélyeztetés. Szakmailag nem jelentett túl nagy újdonságot számomra a váltás, de ne felejtsük el, hogy a bajai főiskoláról, vagyis egy kicsi, átlátható intézményményből kerültem át az ország egyik legnagyobb, legnívósabb egyetemére. Másként kellett a napi munkámat szerveznem és végeznem. Szerencsére nagyon sok segítséget megkaptam a kar vezetése részéről folyamatosan, de ugyanakkor azzal is szembesülnöm kellett, hogy intézetvezetőként csak korlátozott az önálló döntési jogköröm, helyette egyeztetések vannak, és ebben a nagy gépezetben és ebben a nagy hiererchiában ezek lényegesen lassabban mennek és időnként kiszámíthatatlanok. Tehát meg kellett találnom a helyemet, és meg kellett tanulnom egy másfajta munkamódszert. Összegezve most azt tudom mondani az elmúlt tíz évről, hogy nagy szerencsém volt, mert elkötelezett kollégák voltak az intézetben. Nagyon jó csapatot sikerült kialakítani. Összefogtunk, és én ki merem azt jelenteni, hogy ez alatt a tíz év alatt a szegedi tanítóképzés eljutott a magyarországi tanítóképzés élvonalába. Ezt persze indokolni is illik, hogy miért teszek ilyen magabiztos kijelentést. Egyrészt, a HVG éves felsőoktatási rangsorai alapján vannak előkelő helyezéseink, másrészt, ha megnézzük az elsőévesek felvételi statisztikáit, akkor azt látjuk, hogy bár a pedagógusképzés iránti érdeklődés országszerte csökkent,  Szegeden dinamikusan nőtt a létszám. Az elmúlt években a legtöbb esetben a második helyen végeztünk. (Az első helyen az ELTE Tanító- és Óvóképző Kara szerepel.) Tehát létszámban is sikerült egy jó pozíciót elérnünk. Ha ez így van, az azt is jelenti, hogy a hallgatók körében is népszerű ez a képzés. Én bízom benne, hogy az itt végzettek továbbadták, hogy milyen is szegedi tanítóképzősnek lenni, s ez is érződik a jelentkezők számában. A harmadik dolog pedig az, hogy a tanítóképzésen belül nagyon sokrétűen szoktuk értelmezni a tehetséggondozást. Ez azt jelenti, hogy nem csak a TDK és OTDk munka jelenti a mércét (ez persze kiemelten fontos), hanem egyéb megmérettetések is. Országos tanítási versenyeken, mesemondó versenyen,  népdaléneklési és hangszeres versenyen, egyéb művészeti területeken (például meseillusztráció készítése) indítjuk hallgatóinkat, akik rendre kiválóan szerepelnek ezeken a versenyeken.

Ez nagy siker mindannyiunknak, hogy a szegedi tanítóképzést ilyen  jó szintre sikerült ilyen rövid idő alatt felemelni. Annyit még hadd tegyek hozzá, hogy amikor itt Szegeden újra elindult a tanítóképzés 1999-ben, az nem váltott ki országos szinten a tanítóképzők körében túl nagy szimpátiát, mert egy új képzőhely a többitől viszi és veszi el a hallgatókat, vagyis növeli a konkurenciát. Akkor, még Baján, én sem örültem ennek, és persze nem is gondoltam, hogy én  ide fogok kerülni, és az lesz a feladatom, hogy az itteni képzést segítsem stabilizálni. A régi kollégáim közül volt, aki neheztelt rám azért, hogy a konkurenciát erősítettem. De én másképp látom ezt. Úgy gondolom, hogy az én pályám a tanítóképzésről szólt, méghozzá a magyarországi tanítóképzésről. Ezért én először Baján tettem elég sokat, aztán a pályám vége felé, az utolsó tíz évben Szegeden szolgáltam érte.

1999-ben, mikor Szegeden újraindult a tanítóképzés, még nem volt önálló oktatói kara, sem szervezeti egysége. Az oktatást a szaktanszékekről történő áttanításokkal oldották meg. Kezdetben a Neveléstudományi Tanszék felügyelte a képzést, majd létrejött a tanítóképző intézetet hét fővel. Ez első lépcsőfoknak már jó volt. A mai szervezeti egység a Tanító- és Óvóképző Intézet (mert közben elindult az óvodapedagógusok képzése is) 2007-től létezik, és ezt már én vezettem egészen 2015. júniusáig több cikluson keresztül.

– Akkor jól értem, hogy az intézet vezetését átadta?

– Igen, mivel a vezetői megbízatásom lejárt, és koromnál fogva én már nem pályázhattam erre a vezetői posztra.

– Hogy működik ez? Egy olyan kolléga vette át az intézetvezetést, akivel együtt dolgozott előtte is?

– Igen. Egy kolléga, dr. Kakuszi Péter, aki a kezdetektől, vagyis a Tanító- és Óvóképző Intézet 2007-es megalakulásától itt dolgozik, vette át a vezetést.

– Milyen érzés átadni?

– Ambivalens. Egyrészt: a vezetői munka hihetetlen nagy lekötöttséget  jelent s nagyon munkaigényes. Én mindig úgy fogalmaztam, hogy nem az elvégzendő szakmai feladatok jelentik a legnagyobb igénybevételt, hanem a személyi ügyek kezelése. Itt emberekkel dolgozunk, akik nagyon különbözőek és nagyon érzékenyek, így a személyi ügyek megnyugtató elrendezését éreztem egész pályám során a legnagyobb kihívásnak. Nem azt tartottam a legfárasztóbbnak, ha egy szakmai jelentést meg kellett írni, vagy egy akkreditációs anyagot össze kellett állítani, mert ezekhez csak le kellett ülni, meg kellett írni, ez nem jelentett sose nagy problémát.

De visszatérve a kérdésére: tehát egyrészt felszabadult rengeteg időm, miközben hiányoznak valamelyest a vezetői teendők , de másrészt van nagyon  megnyugtató oldala is ennek az új helyzetnek, hiszen én túl hosszú ideig (22 éven át folyamatosan) végeztem különböző – többnyire magas – szintű vezetői munkát. Ez a 22 év nagyon hosszú, sok időt vett el magamtól  és a családomtól is. Így a hiányérzet mellett szerencsére ott van egy kellemes felszabadultság is.

Ez év januárjától nyugdíjba mentem – személyes okból, de óraadóként továbbra is dolgozom. Nincs bennem semmi keserűség, ez így is van rendjén. Azzal a tudattal járok be az intézetbe, hogy amit lehetett, amit meg tudtam tenni a szegedi tanítóképzésért, illetve az egész intézetért, azt megtettem. Át kell adni a helyet a fiataloknak. Ha igénylik, akkor szívesen segítek nekik továbbra is.

– Az irodája falán látható képeket a hallgatók készítették?

– Igen. Hallgatói munkák, a hallgatóktól kaptam ajádékba. A személyes kötődés megvan, tanítottam azokat, akik készítették, és úgy vélem, nagyon szépen díszítik a szobámat.

– Szerintem is. Azért is kérdeztem rá. Milyen kapcsolatot ápol a diákokkal?

– Csak úgy, látogatási céllal nem kifejezetten járnak vissza, de sokan tanulnak tovább a nyelv- és beszédfejlesztő tanár mesterképzésképzésben, s mivel ott is van kurzusom, sokukkal találkozom, és szakdolgozatok is készülnek nálam. Továbbképzés vagy szakmai rendezvény keretében is szoktam velük – már mint tanítókkal – találkozni. Ilyenkor örömmel jönnek oda hozzám, s kapok visszajelzést is a hallgatói időszakról.  Kimondott évfolyamtalálkozók az újraindított képzésben végzettek között nem jellemzőek, az okát nem tudom megmondani. Talán nagyon sokfelé szakadnak a végzést követően, de az is lehet, hogy egyszerűen kimentek a divatból az ilyen találkozók, mert a kapcsolatot az internet segítségével tartják.

– Ha visszanéz a pályájára, büszke-e?

– Igen. Amikor az ember ahhoz a ponthoz ér, hogy az aktív pályája befejeződik, akkor feltétlenül értékel magában, de természetesen, mint minden ember –  útközben is. Azt mondom, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítóképzés felé terelt, mert a kezdeti nehézkes indulás után szakmailag hihetetlenül gazdag világot ismertem meg, ahol rengeteg örömöm volt a személyes sikerek mellett. A tanítóképzők világa egy nagyon összefogó, összetartó világ. A kollégákra gondolok, és a többi intézet vezetőire, akikkel nekem kapcsolatom volt. Sose voltam tanácstalanul egyedül. Jó közösségekben, segítőkész kollégákkal dolgoztam mindig.

A díjak és állami kitüntetések, melyekben részesültem, szintén büszkeséggel töltenek el. Ezeket a díjakat ugyan én kaptam meg, de ezek csapatmunka eredményei. Kicsit igazságtalan dolog, hogy csak engem illettek,  mert a kollégák nélkül nem tudtam volna megcsinálni, amit elértem.

– Csinálna-e valamit másképp?

– Az erre a sztereotíp válaszom, hogy nem, minden jó volt így, ahogy történt, és az eredmények is ezt igazolják. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy minden tökéletes volt úgy, ahogy volt – erről talán a kollégákat kellene megkérdezni. A mai tudásommal egy-két szakmai dologban valószínűleg másképp döntenék, de ezt felesleges is említeni. Ami fontos: nyugodt lekiismerettel adtam át a bajai főiskolát is, és a szegedi képzést is az új vezetőknek. Vagyis szakmailag stabil főiskolát, illetve intézetet vehetett át mindkét utódom. Hiszem, hogy Szegeden a további sikeres munkához a szilárd alapok rendelkezésre állnak. A folytatáshoz kitartást és szép eredményeket kívánok minden kollégának.

Káldy Sára

 

Herbszt Mária az alábbi kitüntetésekben részesült:

2015: Pro Educatione (SZTE, JGYPK)

2012: Pro Iuventute (SZTE, JGYPK)

2010: Eötvös József-díj (EJF)

2005: az OM  felterjesztésére a köztársasági elnök Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt elismerése

2004: Baja Városért kitüntetés

2000: A Bács-Kiskun Megyei Közgyűléstől  Bács-Kiskun Megyéért díj

1995: Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett   (MKM)

1989: Kiváló FEB-tanár (MKM)

1988: Nívódíj a Modern nyelvészet – anyanyelvi oktatás című kötetért (Tankönyvkiadó, 1987. 198 o. kötve)

1985: Kiváló Munkáért   (MKM)