A FELSŐOKTATÁSI STRATÉGIÁRÓL
Kenesei István egyetemi tanár, az MTA Doktora az Élet és Irodalom 2014. november 14-i számában fogalmazta meg gondolatait a felsőoktatási stratégiáról.
A Fokozatváltás a felsőoktatásban (A teljesítményelvű felsőoktatás fejlesztésének irányvonalai) című, alább felsőoktatási stratégiának (röviden: FS) nevezett dokumentum (www.kormany.hu) címlapján stílszerűen sebességváltók fényképeit látjuk. Mondanunk sem kell, hogy ez a kép azért stílusos, mert az új (az elmúlt négy évben a negyedik) felsőoktatási államtitkár éppen a járműipar és -fejlesztés nemzetközileg is elismert szakembere. De az is jellemző, hogy nem tanuló, kutató, dolgozó embereket: tanárokat és diákokat, hanem tárgyakat mutat, kis jóindulattal olyasmiket, amelyek akár egyetemi fejlesztések eredményei is lehetnének, ám ha kevesebb megértéssel tekintünk rájuk, akkor olyan eszközöket látunk, melyek szimbolikus jelentőségük szerint arra valók, hogy valamely központi akarat, a „kéz”, a gondolkodó elméket egyetlen mozdulattal nagyobb sebességre ösztökélje.
De legyen elég az efféle üres filoszkodásból, és lássuk, mit kínál a legújabb FS. Már első mondataival is sikerül meglepetést szereznie: „Negyed évszázad után, 2014-re elérkeztünk oda, hogy a magyar felsőoktatás nemzetgazdaságunk egyik legsikeresebb, legversenyképesebb ágazata, és minden lehetőség adott arra, hogy létrehozzuk Közép-Európa legjobb felsőoktatási rendszerét.” (4.) Az FS szerzői szemében nyilván az számít sikeres ágazatnak, amelynek legjobb egyedei az elmúlt években már a legjobb 500-ból is kiestek. Mert például a QS friss felmérése szerint az általuk számon tartott mindössze négy (!) magyar egyetem, a szegedi (SZTE), az ELTE, a debreceni (DE) és a Corvinus – ebben a sorrendben – az első 600‑ba sem fér már be. Szomorú tény, hogy nemcsak Csehország vagy Lengyelország, de még Észtország vagy Belarusz (!) legjobb egyetemeit is magasabban jegyzik a mieinknél. (Ezt megerősíti egyébként a Times Higher Education Supplement friss 400-as rangsora is, amelybe egyetlen magyar egyetem sem fért bele, de lengyel vagy cseh igen.) Az ún. sanghaji listában az SZTE 2003‑ban még a 200. hely környékén volt, ma a 450.-en található, az egyetlen további jegyzett magyar egyetem, az ELTE a 400. hely táján van. A listát mellesleg az 500. helyig tartják számon. Hangsúlyozzuk, mindez az elmúlt pár év eredménye, ám csodálkozásra kevés okunk van, amint azt alább is bizonyítjuk. Ezzel együtt egyébként ez a szféra, szemben például a szakmunkásképzéssel vagy az önkormányzatokkal, állandó nemzetközi összehasonlításnak van kitéve, és ebben az értelemben (no meg abban, hogy ez minden bizonnyal az egyik legkevésbé korrupt része a társadalomnak) valóban versenyképes.
Valószínűleg azonban az FS szerzői sem olvasták saját munkájukat, mert két oldallal később ezt képesek leírni: „Az intézmények valódi verseny és teljesítménykényszer nélküli helyzetben vannak, gazdálkodásuk sokszor pazarló, adminisztrációjuk bürokratikus, és számos szempontból idejétmúlt irányítási struktúrával rendelkeznek, ráadásul vezetőik, illetve a hallgatói és oktatói közösség érdekei sem feltétlenül esnek egybe. (…) a magyar egyetemek és főiskolák társadalmi megítélése romlott, a magyar diploma értéke megkérdőjeleződött, ezáltal pedig csökkentek a következő generációk tanulási, fejlődési lehetőségei és munkaerő-piaci versenypozíciói.” (6.) E ponton és végig az FS-ben az állítások minden statisztikai hivatkozás nélkül maradnak, amire egy kiváló kollégám rendszeresen ismételt megjegyzése vonatkozik: „Ha nincsenek adataid, akkor mindaz, amit mondasz, csupán egy vélemény.”
A Máté-elv az FS-ben
Az FS bevezetője ezt a célt tűzi ki: „2030-ra olyan felsőoktatási rendszert kell létrehozni, ahol a rendelkezésre álló állami forrásokat a nemzetközi versenyben is bizonyítottan erős területekre lehet koncentrálni, vagyis a gazdaságpolitikában bevált ágazati szemléletű megközelítést a felsőoktatásba is át kell vezetni.” (uo.) Erre az „ágazati szemléletre” is vissza kell még térnünk, de vegyük észre, hogy az FS egy ősi receptet követ, amelyet a tudománymenedzselés Máté-elvként ismer: „Mert mindenkinek, akinek van, annak adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van.” (Máté 25:29) Eszerint pedig a legjobb intézményeknek, például a QS által is számon tartott négynek kellene többet adni, avagy a tudománymérés elfogadott kritériumait kell alkalmazni (Web of Science, impaktfaktorok, hivatkozási számok, Hirsch-index stb.), és ezek alapján eldönteni, hová juttassunk több támogatást.
Csakhogy az FS-ben minden másképp van, azaz lesz: „A jövőben minden egyetemnek és főiskolának a saját, jól megkülönböztethető, kiemelt képzési területére szükséges fókuszálnia, vagyis az intézményeknek határozott képzési profillal kell rendelkezniük, és az általuk képviselt területen világszínvonalú képzést kell nyújtaniuk.” (uo.) Nos, ez már fényes távlatokat nyit. Mert az tény, hogy ha összegyetemi szinten kevés intézmény rúghat is a nemzetközi rangsorok labdájába, még mindig számos kiváló professzor és szakmai műhely van, akiknek vagy amelyeknek az eredményeit jegyzik a világ tudományos, például publikációs, impaktfaktoros avagy hivatkozási rangsoraiban. De még így is nehéz elképzelni, hogy például az SZTE mind a 12 karával – az állam- és jogtudományitól a zeneművészetiig – rááll mondjuk az ott igen sikeres lézerfizika vagy kolloidkémia művelésére, és így próbál feljebb kerülni a rangsorokban. Ezáltal ugyanis, mint az FS állítja, „megszűnik az intézmények felesleges rivalizálása, és helyébe a képzések közötti egészséges verseny lép, és így az ország felsőoktatási intézményei – kollektíven – képesek lesznek minden tudásterületet és tudásszintet lefedni”. (5.) Tegyük félre ósdi felfogásunkat az egyetemről, amely a tudás összességét hivatott nyújtani (vö. „univerzitás”), valamint kételyünket, hogy vajon hogy is lesz itt verseny, ha mindenki másfajta képzést művel, és hagyjuk, hogy meglegyintsen az 1950‑es évek hideg szele, amely a központi (és „ágazati”) tervezés és irányítás s nem kevésbé a kollektivizmus mindenhatóságát fútta szerteszéjjel akkoriban az országban – tudjuk, milyen eredménnyel.
De kinek fog még adni a felsőoktatási munkamegosztást pártoló kormányzat? Érdemes újból idéznünk: „az egyetemek küldetésének középpontjában a tudományos kutatás, az új tudás teremtése áll, míg az alkalmazott tudományok egyetemein (»universities of applied sciences«, a hagyományos elnevezés szerinti főiskolák) a hangsúly a tudás hasznosításán van, legyen szó akár alapképzésről, akár mesterképzésről, akár gyakorlatorientált kutatásokról, ipar közeli fejlesztésekről. A kétféle intézménytípus nem egymástól függetlenül létezik, szorosan együttműködnek egymással és gazdasági környezetükkel a társadalmi jólét és a vállalkozások támogatása érdekében.” (8.) Felejtsük el a jelszószerű és minden bizonnyal megvalósíthatatlan utolsó állítást, és koncentráljunk az Európában csak pár országban létező „alkalmazott tudományok egyeteme” fogalmára, amely a korábbi politechnicvagy Fachhochschule, azaz a szakfőiskola előkelőbb neve, amelybe azonban ott nemcsak az FS szerint pártolt „innovatív” mérnöki és gazdasági, hanem művészeti, szociálismunkás‑ és egészségügyi képzések is beletartoznak.
Az FS ugyanis az egész világot az ipar és a gazdaság szemüvegével látja, mint az anekdotabeli mester, aki, mert csupán kalapácsa van, mindent szögnek néz. És itt köszön újra vissza az 1950-es évek szelleme. Mintha megalkotóinak ifjúkori marxizmusóráiból az alap és felépítmény egyirányú meghatározottsága uralná gondolkodásukat. A társadalom boldogulásához azonban a felsőoktatás számos más módon képes hozzájárulni, és ehhez elég a sikeres országok gyakorlatát követni, nem szükséges még ezt a területet is újabb unorthodox kezdemények áldozatául dobni.
Csakhogy a Máté-elv valójában mégsem érvényesül. Hiába kutatnak bármit is világszínvonalon Pécsett vagy Debrecenben, ha az FS ezt mondja ki: „elengedhetetlen, hogy a gazdaságpolitikában jól bevált [?], ágazati szemléletű megközelítést átemeljük a felsőoktatásba is, és külön-külön foglalkozzunk az egyes szektorok (orvos- és pedagógusképzés, műszaki, gazdasági és agrárterület) munkaerő-piaci és innovációs igényeivel”. (7.) Magyarán: mégsem a legjobbak, a leginkább „versenyképesek”, hanem az általunk kijelölt képzések, illetve intézmények kapják a legnagyobb támogatást.
Az FS 70–71. oldalán vannak elképzelések a finanszírozás kritériumainak számszerűsítésére, de ebben egyrészt olyan illuzórikus (mert mai módszerekkel ellenőrizhetetlen) mutatókat sorolnak fel, mint például a hallgatók kompetenciaeredményének emelkedése a képzési bemenet és a kimenet között, vagy olyan amatőr megoldásokat, mint a kiadott doktori fokozatok száma, amelyet két külön sorban, két külön szempontként említenek, vagy az „idegennyelvű publikáció” – így, egyes számban, anélkül, hogy megmondaná, milyen fórumon kiadott közleményekről lenne szó, hiszen nem mindegy, hogy egy főiskolai belső kiadványban vagy a Nature-ben jelentetjük-e meg az eszperantó vagy angol nyelvű cikkünket.
És a hajó megy
Az OECD 2014 szeptemberére datált Education at a Glance című 570 oldalas anyagára többször is hivatkozik az október 21-én bemutatott FS. De a bennünket érintő adatok mintha kimaradtak volna a jelen helyzet értékeléséből.
Kezdjük a költségekkel, mert erről, pontosabban a konkrétumokról az FS végig hallgatásba burkolózik. Sejtelmes ígéretek ugyan vannak, például hogy „a nemzetközi »agyelszívás« elleni fellépésként és a kutatói kiválóság elősegítése érdekében szükséges az évek óta elmaradt központi bérrendezés megvalósítása” (23.), de hogy ez hány százalékos növekedést jelent a szféra költségvetésében, arról – mint oly sok másról – nem tudunk meg semmit, illetve amit megtudunk, az inkább ellentmond az ilyen várakozásoknak. Csaknem négy évvel az új felsőoktatási törvény megalkotása után egyébként még mindig nem alakult ki az intézmények finanszírozási rendszere; gyakorlatilag továbbra is bázisfinanszírozással, esetleges egyéni alkuk alapján jön létre egy-egy (állami!) egyetem éves támogatása.
Az OECD-anyag azonban elég jól eligazít, hogy hol is állunk ma (azaz tegnap, mert általában 2011-es statisztikák állnak rendelkezésre), illetve mik a tendenciák. 2011-ben az egy évben egy diákra jutó összes költség EU-átlaga 64 ezer USD volt, és még Csehországban is 43 ezer dollár volt, míg Magyarországon mindössze 35 ezer USD jutott rájuk. A magyar diák tehát nagyjából feleannyi pénzbe került, mint EU-beli átlagtársa – de nagyjából ugyanolyan szintű és minőségű képzésben részesült. A 27 országból csak Mexikó és Törökország került mögénk, vagyis „nemzetgazdaságunk egyik legsikeresebb, legversenyképesebb ágazata” hátulról a 3. volt a finanszírozás terén.
Magyarország a GDP 4,4 százalékát költötte az oktatás teljes vertikumára, amikor az EU21-átlag 6,1 százalék volt, és 1 százalékát a felsőoktatásra az EU 1,4 százalékos átlagával szemben. De az az adat is érdekes, hogy az állami költségvetésből melyik ország mennyit költött az állami, és mennyit a magán- (egyházi, alapítványi stb.) intézményekre. Nos, az EU21 és OECD átlaga szerint nagyjából 11–12 ezer USD jut az államiakra, szemben a magánintézményekre fordított 4–4,5 ezer USD‑vel évente és diákonként. Meglepő talán, hogy Magyarország az egyetlen, ahol az arány fordított: 6400 dollár az államiakra, és 8900 dollár a magán-felsőoktatásra. Nyilván mert ilyen gazdagok vagyunk…
Ha 2005-öt tekintjük bázisnak, akkor 2011-ben a magyar felsőoktatásra fordított teljes kiadás a 2005. évinek a 86 százalékán állt. Ugyanakkor például – csak a környékünkön maradva – Szlovákia 2011-re a 2005. évinek 154 százalékára, Lengyelország 151 százalékára emelte a felsőoktatására fordított kiadásokat. Vagy talán, hogy a valós versenyhelyzetet jobban illusztrálják, nem autó-, hanem kerékpársebváltókat kellett volna a címlapra tenni?
Ezt a képet tovább árnyalja, azaz még sötétebbre színezi a Magyar Rektori Konferencia tavalyi jelentése, amely a 2008-as évhez képest vizsgálta 27 állami felsőoktatási intézmény támogatását: ez 2013-ban átlagban és nominális értéken 59 százalékon állt, azaz a költségvetési támogatások 5 év alatt névértéken 41 százalékkal csökkentek. (Az egyes intézmények között jelentős különbségek is voltak: 22 százaléktól 75 százalékig terjed a skála.) Ha az inflációt is beszámítjuk, nyugodtan mondhatjuk, hogy a felsőoktatás állami támogatása a felére esett vissza. Eszerint az FS megérdemelten nevezi sikerágazatnak a felsőoktatást, hiszen vajon mely országban esett volna vissza csak 100 hellyel a négy legjobb egyetem a rangsorban, ha a költségvetésük felét elvonják?
Vagy épp ez bizonyítaná a kormányzatnak és egyes civil támogatóinak az érvét, hogy felsőoktatásunk korábban pazarló volt, és elburjánzott bürokráciával hozott rendszeresen rossz, főleg pénzügyi döntéseket? Amin majd a most bevezetett kancellári felügyelet fog gyökeresen változtatni. És ilyenkor a ppp-fejlesztésekre, vagyis a külső finanszírozással felépített és évtizedek magas törlesztésével kiegyenlítendő beruházásokra utalnak, amelyek azonban – még ha voltak is anomáliák – éppen azért voltak szükségesek, mert e szférának nem volt semmi beruházási tartaléka, viszont a nagyszámú hallgatónak oktatási és lakhatási helyek kellettek. És ki gondolt volna arra korábban, hogy majdan jő egy kormányzat, amely a felére csökkenti az állami egyetemek állami támogatását?
De hiszen pontosan az OECD-statisztikák mutatják cáfolhatatlanul, hogy a fejlett világ korábban is arányosan többet költött erre a képzési szintre, mint Magyarország, tehát a korábbi gazdálkodás nyilvánvalóan nem lehetett pazarló, hiszen az eredményeket tekintve nagyjából „pariban” voltunk velük. De ha a támogatásból elveszünk, mégpedig ilyen mértékben, akkor az a csoda, hogy nem csúsztunk lejjebb. Erre pedig bizonyára az a magyarázat, hogy mint minden intézményrendszernek, a felsőoktatásnak is van tehetetlensége. Vagyis igyekszünk fenntartani a régi színvonalat, felélve a tartalékainkat, és megszabadulva mindentől, ami felesleges ballaszt az alapfunkciókhoz képest: a másolópapírtól a vegyszereken át már a belföldi útiköltségeket is megspórolva, csak hogy a hajó tovább vitorlázzon, mert navigare necesse est.