I. Előzmények

A lánynevelés a nevelés történetének „árnyoldala”

A lányok nevelése évezredekig más utakon járt, mint a fiúké. A mozaikszerű történeti források arra engednek következtetni, hogy a nőnevelés története a nevelés „árnyoldalának” története. Az iskolához vezető hosszú út 5000 évig tartott, míg a lányok ugyanolyan joggal léphettek be az elemi iskola kapuján, mint a fiúk. A felsőoktatáshoz vezető útjuk 2000 évvel tovább tartott, mint a fiúké. Ha az európai egyetemek születését tekintjük, akkor azt látjuk, hogy ez az út közel 900 évvel tovább tartott a lányoknak.

Hipotézis A nőket évezredeken keresztül három alapvető szerepre készítették fel:

• feleség,
• édesanya,
• háziasszony.

A nők (családon kívüli) munkába állása ezt a „triád” szereposztást feszíti szét, és lassan vezet az emancipáció felé. Az egyetemre járó kevesek egyike: Anna Maria van Schurmann (1607-1678) holland és német nemesi szülők gyermekeként Kölnben született. Már gyermekkorában csodagyereknek számított: négyéves korában nevelőnője kérdésére a Heidelbergi Katekizmus megfelelő válaszát idézte.

Az irodalom, a nyelvek és a filozófia tanulmányozása terén is olyannyira előrehaladt, hogy kivívta az értelmiségi körök legnagyobb elismerését. Kortársai közül sokan a „tizedik múzsának” nevezték. Olyan tudósokkal folytatott levelezést, mint például Constantijn Huygens humanista író és André Rivet (1572-1651) református teológus. Elismertségét jelzi, hogy 1636-ban, amikor Utrecht városában megnyitotta kapuit az új egyetem, Gisbertus Voëtius, a híres protestáns teológus meghívta: köszöntse egy ünnepi ódával az új univerzitást.

Amikor pedig megkezdődtek az előadások, megengedték számára – nő létére egyedülálló kiváltságként –, hogy az előadóteremben elhelyezett, fából készített és lyukakkal ellátott fülkében (!) jelen lehessen az előadásokon.

II. Női életutak a 20. században

A 19. század során sor került ugyan az otthon és a munkavégzés színterének szétválására, de ez a folyamat a nők számára nem eredményezett nagyobb szabadságot.

A középosztálybeli családokban kialakult szerepfelfogás szerint amíg a családfenntartó, „kenyérkereső” férj a nagyvilág viszontagságaival „csatázva” kereskedőként, iparosként, bankárként, tudósként, tanárként teremtette meg a család életéhez szükséges anyagi alapokat, addig a feleség édesanyaként és házvezetőnőként  biztosította a családi élet kiegyensúlyozott harmóniáját.

A nőnek, amennyiben még maradtak üres órái, a közfelfogás megengedte, hogy hímzéssel, olvasgatással, festegetéssel vagy zongorázással múlassa idejét.

A zongora továbbra is a polgári szalonok kedvelt zeneszerszáma és berendezési tárgya maradt. Lányok esetében az ügyes zongorázást az „esztétikai tehetség” jeleként értékelték, és ez jelentős mértékben javított férjhez menési esélyeiken éppúgy, mint száz évvel korábban, Jane Austin idejében.

E hangszer nagy népszerűségét az is jelzi, hogy a regényirodalomban és a képzőművészetben igen gyakran szerepel.

	„Munitionette”

A férfiak munkáját végző nőkkel szemben a közvéleménynek tehát erős fenntartásai voltak annak ellenére, hogy teljesítményüket, önfeláldozásukat többnyire elismerték. A háborúban részt vevő szinte valamennyi országra jellemző volt, hogy munkába álló lányaikra asszonyaikra a férfiak úgy tekintettek, mint akik szigorúan csak átmeneti ideig („only for the duration”), valamiféle hézagpótló segéderőként („Lückenbüßerin”) kaphatnak szerepet a munka világában.

Nem csoda azonban, ha a háziasszonyi szerepből kilépve a szabadságot megízlelő és az embert próbáló kemény munkáért viszonylag jó fizetésben részesülő nők jelentős része már nem akart úgy élni mint azelőtt. Önállóságra vágyott, és élvezni akarta a korábbinál jóval kötetlenebb életét. Ez az igény jelentős mértékben hozzájárult a huszadik század húszas éveire kialakuló új nőtípus, a „modern nő” megjelenéséhez. Az első világháború megrázkódtatásai szétzilálták a hagyományos társadalmi szerepeket és új tartalommal töltötték meg a régi kereteket. Olyan emberi magatartásformák alakultak ki, amelyek kiváltották a tradicionális polgári értékek és erkölcsök védelmezőinek heves ellenérzéseit.

A húszas évekre kialakult a „modern nő” típusa, akinek már megjelenése, öltözete is eltért a régebbi korok dámáinak küllemétől. A fűző száműzése, a szoknya hosszának rövidülése, az egyszerűbb szabású kosztümök megjelenése a felszabadultabb mozgás élményével ajándékozta meg a nőket.

Az új, emancipált fiatal nő – a „flapper”, ahogyan a korabeli angol köznyelv nevezte őket – öntudatos és felszabadult, önállóságra és szabadságra törekszik az élet szinte minden területén. Táncos mulatóhelyekre, lokálokba jár, és „bubifrizurát” hord. A modern nőt a korabeli írók is szívesen ábrázolták. Angliában Bernard Shaw és George Wells regényeiben gyakran jelennek meg lányok és asszonyok, akik lázadnak a korabeli puritán morállal szemben.

IV. Két háború között

A szabadság ideje hamar lejárt. A férfiak által formált közvélemény riadót fújt és „visszaparancsolta a nőket a tűzhely mellé”. Az első világháború befejeződése után meghökkentően rövid idő alatt ment végbe a nők szabadságfokainak intézményes korlátozása, a szabadságukat éppen csak megízlelő asszonyok újólagos „röghöz kötése”. A nemi szerepek gyors visszarendezése iránti igény megjelenésének a közgondolkodásban gazdasági és lélektani okai voltak.

A frontról hazatérő veteránoknak szükségük volt a régi helyükre a munka világában éppúgy, mint a családban. Természetesen voltak e röghöz kötési folyamat lezajlásában szembeötlő különbségek az egyes országok között. Franciaországban hallatszottak olyan hangok, amelyek a női munka szükségességét bizonygatták még a háború utáni években is.

Angliában az egykor legszélesebb nyilvánosság előtt ünnepelt hadiüzemi munkásnők továbbra is kaptak állami támogatást, ám a közvélemény ezt már nem vette jó néven: újságcikkek jelentek meg a „férfiakat eláruló” asszonyokról, akik – úgymond – az állam pénzén „élősködtek”. A legyőzött Németországban pedig a munkanélkülivé váló nők segélyt sem kaptak.

A lövészárkok poklából gyakran testi, de szinte mindig lelki sérülésekkel hazatérő férfiak társadalmi visszailleszkedése nehéz és fájdalmas folyamat volt az első világháború után. Keresték a helyüket a családban és a társadalom egyéb színterein. Győztesek és legyőzöttek háborúban elszenvedett lelki traumái hasonlóak voltak, meghatározó élményük volt a bizonytalanság és a jövőtől való félelem. Hazatérve azt a régi világot keresték, amelyet maguk mögött hagytak egykoron. Férj és kenyérkereső családapa szerepükre tartottak igényt a családban, úgy akarták folytatni polgári életüket, ahogyan valamikor abbahagyták. Asszonyaikkal akartak élni, akiket irányíthatnak és gyermekikkel, akiken uralkodhatnak. Ez a kívánság pedig elementáris erővel formálódott követeléssé a háború után mindkét oldalon: a győzteseknél éppúgy, mint a legyőzött országokban.

A nőktől visszavették a társadalom nyilvánosságát, a közhivatalokat, a közszereplés lehetőségeit. Mintegy kárpótlásul neki adományozták az erkölcsi piedesztálra emelkedés, a morális példaképként való élés lehetőségét. Egyfelől hangsúlyozták a fizikai esendőségét, másfelől viszont az anyaság biológiai adottságból szent kötelességgé magasztosult.

Európában és a tengeren túl a média egyaránt a háziasszonyok dicshimnuszát kezdte zengeni. Így lett a tömegkommunikációs eszközök közkedvelt szereplője az eszményítetté stilizált háziasszony, aki egyre több modern háztartási gép segítségével végzi munkáját azért, hogy több ideje maradjon férjére és gyermekeire. A nő tehát nemcsak háziasszonyként, hanem családanyaként is egyre jobban a sajtó által befolyásolt közérdeklődés homlokterébe került.

V. Magyarország

Az első világháborúig terjedő időszak a gyors ütemű fejlődés időszaka volt a hazai alsó- és középfokú intézményes nőoktatás történetében. A polgárit végzett lányok 44%-a otthon maradt, egyötödük tanítónőképző intézetben tanult tovább, 2%-uk ment – a különbözeti vizsga letétele után – az érettségit adó középiskolákba. A lányok középfokú iskolázottságában a század első két évtizedében domináns iskolatípus volt a polgári iskola és a tanítónőképző intézet.

A tanítónői pálya a húszas-harmincas években is igen népszerű maradt. Ennek okai között szerepelt az a tény, hogy 1867 után a vagyonát vesztett úri középosztály leányainak nem volt más választásuk, mint a munkavállalás. De közrejátszott e pálya népszerűségében az is, hogy megszaporodott azoknak a leányoknak a száma, akik nem mentek férjhez, és gondoskodniuk kellett saját magukról.

A nők pályaválasztásának irányát az is befolyásolta, hogy a nők egyik alapvető szerepe mindig a gyermeknevelés volt. A tanítónői foglalkozás lehetővé tette e tradicionális szerep megvalósítását. Az sem volt természetesen mellőzhető szempont, hogy a középfokú tanítónőképző intézeti oktatás költségei alacsonyabbak voltak, mint a felsőoktatásé, és a többgyermekes családokban az egyetemjárást még mindig a fiúk előjogának tartották. Az iskolafenntartók kezdetben ódzkodtak a nőtanítók alkalmazásától, tartottak attól, hogy ők „nem lesznek elég erősek a fegyelem gyakorlására”.

Ez az aggály azonban hamarosan eloszlott, és a nők egyre nagyobb számban kerültek be a pedagógus pályára. A polgári iskolai tanári képesítés megszerzésének bevett gyakorlata a következő volt: négy elvégzett elemi iskolai osztály után négy év polgári vagy négy év gimnázium következett (a nyolc évfolyamból). A 15. életévét betöltött fiatal jelentkezhetett az 1923-tól már öt évfolyamos tanító- és tanítónőképző intézetekbe. Ezt követően kerülhetett sor az előbb három, majd a Szegedre helyezéstől (1928) kezdve négy évfolyamos polgári iskolai tanárképző főiskola elvégzésére.

Figyelemre méltó jelenség, hogy a polgári iskolai tanárképző főiskola hallgatóságán belül a szegedi évek alatt fokozatosan emelkedett a nők aránya. Az ún. „elnőiesedés” az 1940-es évekre tetőzött. Nem minden család kényszerült arra, hogy leányuk a megszerzett diplomát kenyérkereső munkavégzésre használja. A középosztályok lányai a főiskolát gyakran használták arra, hogy – a kedvezőbb házasságkötés, a „jobb parti” reményében – csak magasabb műveltséggel felvértezett úri háziasszonyokká váljanak. A leánygimnázium mint iskolatípus viszonylag lassan terjedt Magyarországon. A statisztikák az 1912/13-as tanévben 1070 rendes leánygimnáziumi tanulót regisztrálnak. Mellettük 739-en fiúgimnáziumok, 32-en a fiúreáliskolák magántanulói voltak. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a leányok beiratkozhattak a fiúk számára fenntartott középiskolákba (gimnázium, reáliskola), a tanteremben azonban csak a fiúktól elkülönítve foglalhattak helyet, és a szünetekben sem vegyülhettek a közéjük. Az órákra a tanár kíséretében érkeztek és távoztak.

Jelentős mértékben segítette a nők egyetemi tanulmányainak kiterjesztését Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki következetesen kiállt az a nők egyetemi emancipációjának érvényesítése mellett. A leányközépiskolák újjászervezésével foglalkozó 1926. évi XXIV. törvény révén a miniszternek alkalma volt arra, hogy a segítse a nők felsőfokú tanulmányokra való felkészítését. A lányok középiskolai érettségi bizonyítványa ugyanúgy jogot biztosított a felsőoktatásba való belépésre, mint a fiúk középiskoláinak érettségije.

A nők egyetemjárását Klebelsberg Kunó az 1927. augusztus 24-i (63 000. számú) miniszteri rendeletében szabályozta. Ennek következményeképpen a nők korlátozás nélkül felvehetők voltak a bölcsészettudományi, a matematikai és természettudományi és az orvostudományi karokra, a gyógyszerészi tanfolyamokra, a Közgazdaságtudományi Kar kereskedelmi és mezőgazdasági osztályaira, valamit a József Nádor Műegyetem közgazdasági osztályára.

Felvehették őket a református és az evangélikus hittudományi karokra is, valamint a műegyetem építészi osztályára, de csak a keretszám 5%-os arányában, és csak akkor, ha a létszámot férfiakkal nem tudják feltölteni. A harmincas években tovább fokozódott az értelmiségi munkanélküliség Magyarországon.

Hóman Bálint miniszter ezért 1934. augusztus 18-án bizalmas utasításában közölte az egyetemekkel, hogy „az egyetemet végzők elhelyezkedésének megkönnyítése céljából szükségesnek tartom az egyetemre felvehető nőhallgatók számának korlátozását.”

A rendelkezésnek nem sok foganatja volt: az orvosi karon a nők létszáma amúgy sem érte el az engedélyezett 30%-ot és a gyógyszerész tanfolyamon sem a megengedett 50%-ot. A bölcsészeti karokon viszont továbbra is jóval magasabb maradt a miniszter által előírt 30%-os aránynál.

VI. A nők helyzete a második világháború után

A. Európai helyzetkép A második világháború utáni Európában az újjáépítés a gazdaság jelentős mértékű fellendülését eredményezte. Az állam, mint legfőbb munkáltató a prosperitás éveiben nagyvonalú gazdának bizonyult: a munkanélküliség évtizedei után a közel teljes foglalkoztatottság időszaka jött el. Valójában azonban korántsem volt ilyen egyértelműen rózsás a nők helyzete a háború után. A gazdasági fejlődés pályáján feltörő országokban első pillantásra a nők helyzete is javulni látszott: egyre többen vehettek részt a közép- és felsőfokú oktatásban, és mind többen integrálódtak a munka világába is.

A második világháború éveiben ezt a folyamatot előkészítette a nők tömeges munkához jutása – a távollevő férfiak helyén –, ez a mobilizálás most ugyanúgy lezajlott, mint a megelőző világháború időszakában. Folytatódott az a folyamat, amely már a húszas-harmincas években elkezdődött, azaz befejeződött a munka világának kettészakadása. Kialakultak a kifejezetten „feminizált” munkakörök, a tipikusan női foglalkozások, amelyeket a férfiak fokozatosan elhagytak.

Ide tartoztak például a hivatali munkakörök bizonyos fajtái, a pedagóguspálya és a szolgáltatóipar egyes területei stb. Ezeknek a foglakozásoknak a társadalmi presztízse rohamosan csökkent, és ez együtt járt bérezésük gyors romlásával. Megszilárdult az egyes foglalkozások hierarchiája, s ebben a rendben a női hivatások nem foglalhattak el előkelő helyet. Általában elmondható, hogy egy asszonynak minél több gyermeke született, annál kevésbé volt lehetősége ismét családon kívüli kereső munkát vállalni, sőt Európa déli országaiban, Írországban és Hollandiában az volt a szokás, hogy aki megszülte első gyermekét, az attól fogva otthon maradt.

A kisgyermekes anyák helyzetét, munkához való viszonyát természetesen számos tényező befolyásolta, ezek közé tartozik a bölcsődék és óvodák száma, a háztartási munkát könnyítő gépek megléte vagy hiánya, az anyák iskolázottságának szintje, a férjek iskolázottsága és foglalkozása stb.

Általános jelenség, hogy a világháború utáni években a családon belüli tradicionális szereposztás nem változott meg, sőt néhány évtizedig még inkább a klasszikus családmodell megerősödése volt megfigyelhető. Amíg a férfi számára a családon kívüli munkavégzés továbbra is természetes jog és kötelesség maradt, addig a nők számára ez a közfelfogás szerint csak egy olyan anomália, amellyel a gazdasági kényszer miatt együtt kell élni. A nőkkel szemben megfogalmazott hagyományos triád-szerepelvárásnak megfelelően a gyermekgondozás és -nevelés feladata továbbra is az anyák feladata maradt, és ez természetesen befolyásolta családon kívüli munkavállalói pályafutásukat. Minél több gyermeke volt egy asszonynak annál nehezebb volt visszatérnie a munka világába. Ugyanakkor kutatások igazolják, hogy pusztán a gyermek megléte a férfi munkahelyi előrejutására jótékony hatást gyakorolt. Ráadásul a nőknek a családon kívül végzett keresőtevékenysége mellett – a hagyományos szerephármas értelmében általában meg kellett birkózniuk a háztartás vezetésének teendőivel is.

Egy 1975-ben végzett felmérés tanúsága szerint a dolgozó nők háromszor annyi házimunkát végeztek, mint a férfiak. A nőknek tehát a munkavégzés terén kettős feladatkört kellett ellátniuk, míg a férfiaknak – a továbbélő hagyományos nemi szereposztás értelmében – elég volt a családon kívüli hivatásukra koncentrálniuk.

Marisol: Dolgozó nő, 1987

A lányokra váró tradicionális társadalmi szerepek jellegén a számukra egyre szélesebb spektrumban hozzáférhetővé váló közép- és felsőfokú iskolarendszer sem változtatott döntő mértékben. Növekvő arányú részvételük a felsőoktatásban nem eredményezte automatikusan a jobb állásokhoz való hozzájutás esélyének szignifikáns növekedését.

A nők növekvő arányú részvétele a felsőoktatásban kettős hatást váltott ki: egyrészt kétségtelenül elősegítette emancipációjukat, másrészt viszont – bármennyire paradox is – konzerválta a régi társadalmi viszonyokat. Egyfelől ugyanis kétségtelen tény, hogy ez az időszak valóban a nők felsőoktatásban való részvételének robbanásszerű növekedését hozta magával. Az európai országokban különöse 1970 és 1975 között gyarapodott nagymértékben az iskolázott nők létszáma.

Másfelől viszont az is látható, hogy az iskolarendszeren belül kialakult egy nemek szerinti differenciálódás, amely a lányokat a rájuk váró társadalmi szerepekre, a tipikus női hivatásokra felkészítő képzési formák felé orientálja. Az iskola világa ha nem is markánsan elkülönülő, de jól láthatóan elváló utakat, képzési ágakat kínált (és kínál fel mai is) a fiúknak és a lányoknak, alkalmazkodva ezzel a munka világának kettősségéhez.

Európában ebben az időszakban a nők inkább az egyetemek nyelvi-irodalmi, pedagógiai és pszichológiai szakjai felé orientálódtak, amíg a matematikai és a természettudományos képzések a férfiak felségterületei maradtak. A nők egyre növekvő létszáma a középszintű iskolákban és a felsőoktatásban, valamint az a tény, hogy a hetvenes évektől kezdve mind több lány jelent meg a hagyományosan „férfiszakmák” felé vezető szakokon, egy ideig azt az illúziót keltette, hogy az esélyegyenlőség terén már minden rendben van.

A nők fiatalabb generációi azonban még mindig azokon a szakokon jelentek meg a legnagyobb tömegben, ahol a nők túlsúlya már korábban is kimutatható volt. A felkínált egyetemi tanulmányok közül a lányok többsége a nyelvi-irodalomtudományi, gyógyszerészeti és – kisebb mértékben – az orvosi képzéseket választja. A nők egyre növekvő létszáma a középszintű iskolákban és a felsőoktatásban, valamint az a tény, hogy a hetvenes évektől kezdve mind több lány jelent meg a hagyományosan „férfiszakmák” felé vezető szakokon, egy ideig azt az illúziót keltette, hogy az esélyegyenlőség terén már minden rendben van.

Általánosságban megállapítható, hogy az iskolarendszerben a 20. század második felében továbbra is fennmaradtak a férfiak és nők eltérő preferenciái az egyes szakok és képzési programok választásakor. Ez a fajta elkülönülés továbbra is jól leképezi a társadalom továbbra is fennmaradó sztereotip gondolkodásmódját az úgymond „tipikus” férfi és női foglalkozásokról.

A két nem esélyei különbözőek maradtak abban a tekintetben is, hogy azonos tartalmú diploma birtokában a munkaerőpiacon kevesebb nő tudott a magasabb társadalmi presztízsű pályákon elhelyezkedni, mint férfi. Tanulságokkal szolgál az a tény is, hogy egy franciaországi felmérés tanúsága szerint 1977-ben a felsőoktatásból kikerülő férfiak 62 százaléka jutott vezető beosztáshoz elhelyezkedését követően, de ez az arány 1985-re 77 százalékra emelkedett.

A nők esetében viszont nem változott ebben az időszakban a vezető pozícióhoz jutó friss diplomások aránya (46%). A két nem esélyei különbözőek maradtak abban a tekintetben is, hogy azonos tartalmú diploma birtokában a munkaerőpiacon kevesebb nő tudott a magasabb társadalmi presztízsű pályákon elhelyezkedni, mint férfi.

Tanulságokkal szolgál az a tény is, hogy egy franciaországi felmérés tanúsága szerint 1977-ben a felsőoktatásból kikerülő férfiak 62 százaléka jutott vezető beosztáshoz elhelyezkedését követően, de ez az arány 1985-re 77 százalékra emelkedett. A nők esetében viszont nem változott ebben az időszakban a vezető pozícióhoz jutó friss diplomások aránya (46%). Az 1970-es évek a gazdasági recesszió időszakát hozták magukkal Európa számára. A béreket befagyasztották, nőtt a munkanélküliség. A visszaesés miatt felmerült egy új, rugalmas foglalkoztatási politika szükségessége, ennek egyik eleme volt például a részmunkaidős foglalkoztatás, a hosszú múltra visszatekintő, de akkoriban reneszánszát élő otthoni munkavégzés.

A munkáltatók jelentős része új, rugalmasabban – akár részmunkaidőben – alkalmazható, kevesebb bérrel is megelégedő alkalmazottakat keresett, így a változást nehezebben tűrő férfiak helyére nők léptek. Az 1970-es évek a gazdasági recesszió időszakát hozták magukkal Európa számára. A béreket befagyasztották, nőtt a munkanélküliség.

A visszaesés miatt felmerült egy új, rugalmas foglalkoztatási politika szükségessége, ennek egyik eleme volt például a részmunkaidős foglalkoztatás, a hosszú múltra visszatekintő, de akkoriban reneszánszát élő otthoni munkavégzés. A munkáltatók jelentős része új, rugalmasabban – akár részmunkaidőben – alkalmazható, kevesebb bérrel is megelégedő alkalmazottakat keresett, így a változást nehezebben tűrő férfiak helyére nők léptek. Az 1970-es évek a gazdasági recesszió időszakát hozták magukkal Európa számára. A béreket befagyasztották, nőtt a munkanélküliség.

A visszaesés miatt felmerült egy új, rugalmas foglalkoztatási politika szükségessége, ennek egyik eleme volt például a részmunkaidős foglalkoztatás, a hosszú múltra visszatekintő, de akkoriban reneszánszát élő otthoni munkavégzés. A munkáltatók jelentős része új, rugalmasabban – akár részmunkaidőben – alkalmazható, kevesebb bérrel is megelégedő alkalmazottakat keresett, így a változást nehezebben tűrő férfiak helyére nők léptek. A dolgozó nők megvetették a lábukat a munkaerőpiacon. A hosszú távon megtartható biztos munkahely illúziója azonban hamar szertefoszlott. A nyolcvanas évek végére az arány megfordult: a munkanélküliek száma a nők körében növekedett gyorsabban.

Anglia kivételével a női munkanélküliség mindenütt magasabb volt, mint a férfiaké. A tapasztalatok szerint a leghatásosabb védekezés a munkalehetőség elveszítésével szemben a magasabb kvalifikáció, az egyetemi-főiskolai végzettség megszerzése volt mind a férfiak, mind pedig a nők esetében.

Az 1950-es években újra beköszöntött az anyaság kultusza a fejlett Nyugaton éppúgy, mint a szocialista országokban.

Amerikában az 1954-1964 közötti időszakot nevezik a „baby boom” korszakának, amikor korábban nem tapasztalt mértékben lendült fel a családalapítási kedv és a szülések száma.  Az Egyesült Államokban összesen 76 millió gyermek született ezekben az években. A szülési kedv fellendülése főleg a közép- és felső osztálybeli nők körében volt tapasztalható, az alsóbb rétegek körében ezzel szemben továbbra is alacsony volt a születések aránya.

A második világháború utáni fellendülés idején a fejlett társadalmakban felértékelődött a család, az emberek egyre a meghitt családi körben keresték személyes boldogságukat. A családalapítás és gyermekvállalás az emberek által elfogadott legfontosabb értékek élére került.

Baby boom, USA, 1950-es évek

Magyar anyák gyermekeikkel, 1954: „Ratkó-korszak”

Egy 1953-ban végzett felmérés szerint a megkérdezett 18-24 éves amerikai nők kifejezetten a gyermekszülést és -nevelést tartották a családi élet legfőbb céljának. A gyermek olyannyira fontossá vált az emberek életében, hogy a gyermekteleneket kezdték szánalomra méltónak és deviánsnak tartani.

A gyermek mint „király” a családon belül joggal érezhette, hogy vágytak rá, hogy a szülei számára ő a legfontosabb. A fellendülés a hatvanas évekig tartott. Ettől fogva azonban már a fiatal anyák újabb generációja már kezdte túlzott tehernek érezni a sorozatos gyermekszülést és a háziasszonyi szerepet. Elkezdődött a „tabletta”, a fogamzásgátlás korszaka. Az okok, amelyeket a gyermekvállalási kedv csökkenése mögött húzódnak a következők:

• a hedonizmus, a kötelezettségek nélküli élvezetek iránti igényt,
• az egyéniség kibontakozása és „virágzása”, amely a nőket visszatartja attól, hogy a gyermeknevelésre fordítsák életük jó részét,
• a bizonytalan jövőtől való félelem, amely leginkább az atomháború rémképében ölt testet.

B. A nők helyzete, Magyarországon a második világháború után

A második világháború utáni években a magyarországi nők társadalmi, jogi helyzetében, tanulási lehetőségeiben és munkaerő-piaci szerepében jelentős módosulások mentek végbe. Az ideológiai célokat kiszolgáló erőteljes propaganda szándéka az volt, hogy a köztudatban még mindig erőteljesen élő tradicionális női szerep gyökeresen átalakuljon, és a szovjet mintát követve formálódjon ki nálunk is a szocialista értékrendszer szerint élő „dolgozó nő” típusa.

Ezt az erőltetett folyamatot számos anomália kísérte, amelyek a két nem egyenlőségének durván leegyszerűsített felfogásából fakadtak, és nem vették figyelembe – egyebek közt – a nők férfiakétól eltérő biológiai-konstitucionális sajátosságait, amelyek bizonyos fizikai munkafajták végzésekor kifejezetten súlyos egészségkárosító hatással jártak (pl. traktoroslányok toborzása, női vájárok alkalmazása a bányákban stb.)

A nőknek a hagyományosan férfiszakmának számító, megerőltető fizikai munkával járó foglakozásokba való minél nagyobb arányú bevonása a kommunista párt által meghatározott foglalkoztatási politika egyik elsődleges célja volt az ötvenes évek elején.

A hivatalos ideológiát folyamatosan és intenzíven sulykoló tömegkommunikációs eszközöket és a meggyőzés egyéb alkalmait (pl. a politikai szemináriumokat, taggyűléseket stb.) egyaránt felhasználták arra, hogy a munka frontján áldozatos csatát vívó szocialista dolgozó nő típusát minél hamarabb maradéktalanul elfogadtassák a közvéleménnyel. A nehéz fizikai munkát végző lányokat és asszonyokat a hivatalos ideológia piedesztálra emelte és hősként ünnepelte. A gazdaság fejlődését politikai eszközökkel befolyásolni kívánó politikai funkcionáriusoknak a fejében egy olyan új típusú „szocialista” mezőgazdaság képzete élt, amely java részben a női munkára épül, mivel az extenzív iparosítás révén a férfi munkaerő a városokba fog áramlani.

A falvakban maradó nők helyettesítették volna – e szerint az elképzelés szerint – a férfiakat a termelőszövetkezetekben, az állami gazdaságokban és a gépállomásokon. Az elképzelés szerint ezek a gépállomások összekötő szerepet töltöttek volna be a város és a falu, az ipar és a mezőgazdaság, a munkásosztály és a parasztság között.

A nehéz fizikai munkát végző lányokat és asszonyokat a hivatalos ideológia piedesztálra emelte és hősként ünnepelte. A gazdaság fejlődését politikai eszközökkel befolyásolni kívánó politikai funkcionáriusoknak a fejében egy olyan új típusú „szocialista” mezőgazdaság képzete élt, amely java részben a női munkára épül, mivel az extenzív iparosítás révén a férfi munkaerő a városokba fog áramlani.

A „Gyertek lányok traktorra!” propagandisztikus felhívásra csak kevesen jelentkeztek, a traktorosképző tanfolyamok részvevői zömükben férfiak voltak. A kezdeti lelkesedés lanyhulását az is siettette, hogy a gépállomásokon a legelemibb szociális feltételeket sem tudták biztosítani a munkásnőknek, a kereset sem volt vonzó, és a férfi kollégák is gyakran kigúnyolták, kiközösítették a nőket.

A fiaskó hamarosan nyilvánvalóvá vált, és a hivatalos propaganda 1953 középétől fokozatosan elhalkult.

A nők jogi helyzetének rendezése Magyarországon a háború után szinte azonnal elkezdődött. Az új választási törvény (1945: VIII) megteremtette az általános, egyenlő és titkos választójogot, amely ettől fogva már a nőkre is kiterjedt. A jogok kiterjesztésével párhuzamosan növekedett a nők szerepvállalása a politikai életben. Mind több nő került be a parlamentbe. Míg 1945-ben a női képviselők aránya még csak 3,1%, addig 1947-ben már 17,2% lett.

A nők személyiségi jogainak elismerése terén fontos lépés volt, hogy 1954-től kezdve, már a 16. életévüket betöltött lányok is személyi igazolványt kaptak. (Egészen addig a férjezett nő adatait a férje bejelentő lapjára vezették fel.) A nők – és velük együtt a gyermekek  – egyenjogúsításának formai-legitimációs keretei tovább gyarapodtak akkor, amikor 1953. január 1-jén életbe léptették az új családjogi törvényt. (1952: IV) A jogalkotók felfogása szerint „a szocialista házasság két szabad és egyenlő ember kölcsönös vonzalmára alapított közösség”.

Ebben a nő jogait úgy határozták meg, hogy őt a házasságban éppúgy, mint egy esetleges válás esetén, a gyermekelhelyezés kérdésében is a férfival egyenlő jogok illessék meg. A nő jogegyenlőségének szimbóluma volt az a törvény adta lehetőség is, amely szerint a házasságkötés után a névhasználat tekintetében a feleség szabadon választhatott. Ezzel megszűnt az a 18. században kialakult magyarországi gyakorlat, hogy a nők a házasságban férjük nevét használják, ezzel is kifejezésre juttatva alárendelt helyzetüket a családban.

A családjogi törvény felszámolta a családon belül élő generációk alá- és fölérendeltségét, és a korábban használatos „szülői hatalom” fogalmat a „szülői felügyelet” fogalmával helyettesítette. Az 1949. augusztus 18-án elfogadott új alkotmány rögzítette, a törvényi szabályozásnak azokat az új elemeit, amelyek a háború utáni néhány esztendőben a nők jogi értelemben vett egyenlőségéhez vezettek Magyarországon.

A két nem alkotmányban kinyilvánított egyenlősége formailag megszüntette a nők hátrányos megkülönböztetésének jogi lehetőségét. A munkához való jog deklarálása megteremtette az esélyegyenlőség lehetőségét munka világában is. A törvényalkotó szándéka azonban a gazdasági viszonyok ellentmondásos jellege és a társadalmi mentalitásban tovább élő régi előítéletek és sztereotípiák miatt csak részlegesen tudott valóra válni a hétköznapi élet gyakorlatában. A magyar iskolarendszer gyökeres átalakítása közvetlenül a második világháború befejezése után elkezdődött.

A mindkét nem számára egységes és kötelezően elvégzendő nyolcosztályos általános iskola kereteinek rendeleti úton való meghatározása 1945. augusztus 16-án megteremtette a lányok egyenjogú művelődésének és képzésnek feltételeit az alapfokú képzésben.

Az általános iskola szerkezetének kiépítése és az oktatott tartalmak korszerűsítése természetesen még évekig tartott, de ez az intézménytípus megszületése percétől döntő szerepet játszott abban, hogy a nők tömegei hozzákezdhettek évszázadok óta tartó műveltségbeli hátrányuk leküzdéséhez. A statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy ettől fogva mind több nő tett szert alapfokú iskolai végzettségre. A magyar iskolarendszer gyökeres átalakítása közvetlenül a második világháború befejezése után elkezdődött. A mindkét nem számára egységes és kötelezően elvégzendő nyolcosztályos általános iskola kereteinek rendeleti úton való meghatározása 1945. augusztus 16-án megteremtette a lányok egyenjogú művelődésének és képzésnek feltételeit az alapfokú képzésben.

Az áttörést e téren az 1950/51-es tanév jelentette. Azt megelőzően előfordultak még olyan – hivatalos fórumokon terjesztett – vélemények, amelyek a nemek eltérő biológiai konstitúciójából adódó különbségeket hangsúlyozva eltérő társadalmi szerepekre kívánták felkészíteni a lányokat és a fiúkat.

A Művelődési és Közoktatási Minisztérium egyik, 1947-ben megjelent kiadványának szerzője, Gőnyei Antal azt fejtegette, hogy a leányokat az iskolában elsősorban az anyaságra és a háziasszonyi szerepre felkészíteni: „A nő elsősorban és majdnem kizárólag anya és háziasszony – írja Gőnyei. – Ezért főleg azokra az ismeretekre kell oktatni és azokat a készségeket kell biztosítani számára, amelyekkel férjét boldoggá teheti és gyermekeit helyesen felnevelheti.”

Jól látható, hogy ebben a hivatalos propagandaanyagában a nőről alkotott képet ekkor még a tradicionális „háromosztatú” (anya-feleség-háziasszony) nőideál határozta meg.

A közoktatás irányítói tehát a nemi hovatartozás tekintetében is egységes iskolastruktúra kialakítására törekedtek, ahol képzési tartalom és az alkalmazott módszerek is függetlenek a tanulók nemi hovatartozásától.

Ennek a törekvésnek egy fontos állomása volt a koedukáció bevezetése az általános és középiskolákban (1950/51). A döntést pedagógiai érvekkel indokolták. A koedukáció viszonylag lassan terjedt, eleinte sok helyütt az iskola egésze volt koedukált, de az oktatás külön fiú- és leányosztályokban folyt.

A magyar általános és középiskolákban az együttnevelés a hatvanas évek elejétől vált általánossá. A két nem együttes nevelése már a középkor óta gyakran előfordult a magyar iskolákban éppúgy, mint Európa más országaiban, de a pedagógiai indokokkal bevezetett koedukáció megjelenéséig főleg a teremhiány kényszere miatt oktatták egy helyiségben a fiúkat és a lányokat.

Luther: An die Ratherrn…

Jan Steen: Fiú- és leányiskola, 1670

A koedukáció szakmai-pedagógiai megítélése változott az elmúlt évtizedekben. Az 1977-ben megjelent Pedagógiai Lexikon szócikkének szerzője még úgy ír róla, mint a szocialista pedagógia fontos jellemzőjéről, amelynek segítségével „meg lehet teremteni a feltételeket ahhoz, hogy a leányok és a fiúk a közös munkában, tanulásban, baráti, elvtársi kapcsolatokat létesítsenek, megismerjék egymás emberi értékeit.”

Az újabb publikációk viszont már óvatosabban és némi kétkedéssel közelítenek az együttnevelés kérdéséhez. Egyes szerzők azzal érvelnek, hogy a koedukáció ugyan segíti a nemi szerepek elsajátítását, de ez csak oda vezet, hogy az így nevelt lányok és fiúk gyorsabban találják meg helyüket és szerepüket a férfiak által dominált társadalmi viszonyok között. Léteznek vizsgálatok, amelynek eredménye szerint a két nem teljesítményére, önbecsülésére és ambícióira jobb hatással van a nemileg elkülönített oktatás.

A lányok középszinten való továbbtanulásának expanziója elsősorban a gimnáziumokban volt megfigyelhető, de egy viszonylag rövidebb időszakaszban, az ötvenes évek elejéig a mezőgazdasági és az ipari technikumokban is jelentősen nőtt a számuk.

Az 1958/59-es tanévtől kezdődően viszont már csökkent a részvételük ezekben a képző intézményekben. Mivel a nőknek az ipari tanintézményekbe való beiskolázásáért az ötvenes években erőteljes propaganda-hadjárat folyt, arányszámuk csökkenése azt jelzi, hogy az oktatásügy irányítóinak elképzeléseiben jelentős változás következett be a női munkaerő szerepével kapcsolatosan.

Az általános és középiskolában használatos tantervek és tankönyvek tartalmának vizsgálata sokat elárul arról, hogy az adott korszakban milyen felfogást, képet kívántak meggyökereztetni a felnövekvő generációkban az emberről, milyen társadalmi szerepekkel való azonosulást követelt meg az uralkodó ideológia a férfitől, a nőtől és a gyermektől.

Magyarországon éppúgy, mint a szocialista táborhoz tartozó más országokban az ötvenes, hatvanas, de még a hetvenes években is általános gyakorlat volt az iskolai tananyag erre alkalmas részeiben az ideológiai célokat követő, „nevelő jellegű” véleményformálásra való törekvés.

A nők férfias munkakörökben való erőltetett alkalmazása is alátámasztja azt a hipotézist, hogy az ötvenes években az uralkodó ideológia által közvetített, a brosúrák lapjain elvont képzetként megjelenő szocialista embereszményben egybemosódtak a nemekre jellemző különbségek.

A munka frontján elszántan küzdő, szocialista erkölcsi értékek szerint élő ember ideáltípusa ezért inkább „aszexuálisnak” volt mondható.

Egy, a témába vágó kutatás tanúsága szerint az ötvenes-hatvanas évek iskolai tantevei nem tettek különbséget a gyerekek között nemi hovatartozásuk szerint.

Az 1950-ben kiadott tanterv és utasítás a következőképpen fogalmazta meg az általános gimnázium célját. A cél az, hogy „tanulóifjúságunkat népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgárává, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje – a közösség, a nép, a haza önzetlen szolgálatának, a munka szeretetének és megbecsülésének, a nemzeti függetlenség, a dolgozók nemzetközi harca érdekében való önfeláldozásnak és bátorságnak szellemében.”

(Bármilyen meghökkentő, de a „dolgozó nép hűséges fia” szóhasználat ebben a kontextusban a lányokra is vonatkozott.) Ennek az egyenlősítő törekvésnek a hátterében az uralkodó politikai elitnek az a szándéka húzódhatott meg, hogy a nőket fel kívánták készíteni a lehető legtöbb szerep maradéktalan betöltésére.

Egyszerre kellett lenniük munkahelyükön példamutató szorgalommal és szakértelemmel dolgozó nőnek, ápolt és csinos feleségnek, gyermekeit szocialista szellemben nevelő családanyának és ügyes háziasszonynak.

Feltűnő az az ellentmondásos kettősség, amely a nevelés elvont síkján megjelenő – nemileg nem definiált – szocialista embertípus és a gyakorlati életben a dolgozó nőkkel szemben megfogalmazódó maximalista elvárások között feszült ezekben az évtizedekben. Ehhez képest igencsak meghökkentő és tanulságos annak a kutatásnak az eredménye, amely az 1995-ben megjelent (és azóta többször módosított) Nemzeti Alaptantervet és a kilencvenes évek első felében általánosan használt taneszközöket vizsgálja abból a szempontból, hogy a mindenki számára előírt kötelező olvasmányok és az alsó tagozaton használt tankönyvek milyen férfi- és női szerepelvárásokat közvetítenek a tanulóifjúság számára.

Ebből kitűnik, hogy mind az alaptanterv, mind pedig a tankönyvek világa az évezredes tradicionális nőeszményt, illetve az ehhez kötődő hagyományos „háromosztatú” (feleség-anya-gazdasszony) szerepelvárást jeleníti meg és közvetíti a tanulók felé.

A kötelező olvasmányban szereplő férfi hősök nemes célok érdekében, a nép javát szolgálva küzdenek a nyilvánosság porondján, a nők viszont passzívak, miközben szeretik és hazavárják a főhőst. Többnyire nem is értik meg a férfi hős cselekedeteit vezérlő motívumokat, gyakran destruktív módon aggodalmaskodnak, és néha meghalnak érte. Az olvasástanulást segítő tankönyvekben szereplő férfiak nagyobb hányada dolgozik, mint a nők, és ráadásul érdekesebb, mozgalmasabb élettel járó munkát végeznek. A férfiak az úgynevezett „férfias”, a nők pedig a hagyományosan „nőies” foglalkozásokat űzik. A könyvekben szereplő nők többsége anyaként vagy nagymamaként jelenik meg, akik házi munkát végeznek és gyermeket nevelnek.

A férfiak házi munkát nem végeznek, a nők pedig tartózkodnak a barkácsolástól és szereléstől, vagy ha mégsem, akkor merészségük ára az, hogy kisebb baleseteket okoznak. Látható, hogy az ötvenes-hatvanas évek tanterveiben még elevenen élő, sokoldalúan képzett és a férfiakkal azonos szerepekre felkészített „dolgozó nő” típusa a kilencvenes évekre hogyan adja át a helyét az évezredek óta szinte változatlanul tovább élő, és egyes történeti korszakokban búvópatakként fel-felbukkanva felerősödő tradicionális nőeszménynek.

A könyvekben szereplő nők többsége anyaként vagy nagymamaként jelenik meg, akik házi munkát végeznek és gyermeket nevelnek.  A nők „egyetemi emancipációja” a második világháború után egy évvel nagy lépést haladt előre azzal, hogy a felsőfokú képzés szinte teljes spektruma – a hittudományi karoktól eltekintve – hozzáférhetővé vált számukra.

Az 1946. évi XX. tc. kimondja, hogy „a nők az egyetemek valamennyi karára, valamint a főiskolákra hallgatókul a megállapított létszám keretén belül minden korlátozás nélkül felvehetők” a férfihallgatókkal azonos feltételek mellett. A magyar felsőoktatás legdinamikusabban fejlődő képzési ága a hetvenes évek közepétől a pedagógusképzés lett. Ennek következtében napjainkban – a pedagógusképzés legtöbb területén – már jelentős mértékű túlképzésről beszélhetünk. A nők magas aránya a pedagógusképzésben mindvégig jellemző volt, a nyolcvanas évek elejétől kezdve a lányok többsége ebben a képzésben vesz részt. Elgondolkodtató, hogy ez a magas arány ma még egyáltalán nem jár együtt esélyegyenlőséggel a tudományos pályán.

A magasabb egyetemi és kutatóintézeti munkakörökben, az akadémikusok körében, a kutatásokkal kapcsolatosan döntéseket hozó testületekben nagyon alacsony a nők aránya. Az MTA doktora címmel rendelkezőknek csak 10-15 százaléka nő, a Magyar Tudományos Akadémia 259 rendes tagjából csak 9 nő. E jelenség okai szerteágazóak lehetnek. A régi beidegződések és előítéletek, a „tradicionális nőkép” elemei azonban minden bizonnyal szerepet játszanak e visszás helyzet fennmaradásában. A nagymérvű alulreprezentáltság okai szerteágazóak lehetnek, de az nyilvánvaló, hogy a régi beidegződések és előítéletek ma is hatnak. A társadalmi tudatban mai is élénken élő „tradicionális nőkép” minden bizonnyal szerepet játszik e visszás helyzet fennmaradásában.

AppendixDolch Erzsébet reformpedagógus életútja

VI. Egy női értelmiségi életút

Dombrádi-Dolch Erzsébet (1906-2002) Az életút állomásai

Hatgyermekes kassai polgárcsalád gyermeke, apja postai főfelügyelő. A tízes évek elején a család Temesvárra költözik Erzsébet itt járja ki az elemi iskola első négy osztályát és a leánypolgári iskola négy osztályát. Ezt követően apját Szegedre helyezik (ő létesíti az első automata telefonközpontot a városban). Erzsébet Szegeden végzi el a tanítónőképző intézetet.

Iskolaévek, városok: Kassa, Temesvár, Szeged

Az elsőosztályos Dolch Piroska Erzsébet bizonyítványa

1928 őszén kezdte el tanulmányait magyar és német szakon az abban az évben Szegedre telepített Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán. A szegedi gyakorlatnak megfelelően egyik szakját (a németet) a főiskolán, a másikat (a magyart) pedig – rendkívüli hallgatóként – az egyetemen végezte. (Tanárai között volt a kiváló nyelvészprofesszor Horger Antal is.) Kitüntetéses oklevéllel végzett 1932-ben. A főiskola és az egyetem közötti szoros együttműködés tette lehetővé számára azt is, hogy Várkonyi Dezső lélektani előadásait hallgassa.

Dolch Erzsébet egyetemi leckekönyve Horger Antal aláírásával

Dolch Erzsébet 1929-től kezdve kétesztendős egyetemi képzésben vett részt, amelynek végeztével jogosultságot kapott arra, hogy a tanítónőképző intézetekben tanárként lélektanra és pedagógiára oktassa a jelölteket. (Ez volt az ún. „Apponyi-kollégium”) Ez a képzés Várkonyi Dezső tanszékén folyt. Dolch Erzsébet tanulmányaival párhuzamosan már pszichológusként dolgozott Várkonyi mellett. Az abban a korban népszerűvé váló pszichodiagnosztikai eljárásokat alkalmazta. Az egyetemi kutatómunka mellett a hét egy adott „nyílt” napján rendszeresen elkészítette az érdeklődő szegedi lakosok pszichogramját.

1936 és 1938 között az újszegedi Kerti Iskolában dolgozott tanítónőként. Ezt az iskolát Várkonyi Dezső alapította és saját költségén működtette. Munkatársaival lélektani megfigyeléseket és fejlesztő kísérleteket végeztek itt.

Dolch Erzsébet 1937-ben

A Kerti Iskolában, tanítványai körében

Tanulás és játék a Kerti Iskolában

A Kerti Iskola 1945-ben megszűnt, amikor Várkonyi Dezső az egyetemmel együtt Kolozsvárra költözött. Dolch Erzsébet azonban már 1938-ban megvált az iskolától, amikor egy jól jövedelmező és magas társadalmi presztízst jelentő leánypolgári iskolai tanárnői állást ajánlottak neki Gyomán. 1940-ben Szegedre helyezték – szintén polgári iskolai tanárként.

Ezt követően előbb a nagyváradi (1941), majd a debreceni (1945) tanítónőképző intézetbe került oktatónak. 1948-tól nyugdíjazásáig (1968) Kiskunfélegyházán tanított az ottani tanítóképző intézetben (a későbbi Petőfi Sándor Gimnáziumban). Itt neveléstörténetet, lélektant, pedagógiát és logikát oktatott a jelölteknek.

Dolch Erzsébet a kutató

Dolch Erzsébet nevéhez fűződik a reformpedagógiai irányzatok egyik legelső magyar nyelvű összefoglalása. Az „Új Nevelés” elméleti és gyakorlati megvalósulásai címen 1938-ban jelent meg doktori értekezése. (Az „Új Nevelés” a reformpedagógia korabeli megnevezésére szolgált.) 1936-ban egy érdekes kötetet publikált a grafológiáról, amelynek új kiadása 2000-ben jelent meg.

A Kerti Iskolában

Dolch Erzsébet számára az újszegedi Kerti Iskola lehetőséget teremtett számos új reformpedagógiai módszer kipróbálására. Az elsők között alkalmazta Ovide Decroly belga pedagógus globalizációs módszerét, illetve az ennek alapján kidolgozott „szóképes olvasástanítást”. A gyerekekkel a lehető legtöbb időt töltöttek a szabadban, a Tisza partján. Az iskola légkörét igyekezett otthonossá tenni.

 Pukánszky Béla
SZTE JGYPK
Gyógypedagógus-képző Intézet