Az ember társas lény mivoltából adódik, hogy élete folyamán sokféle csoport tagjává válik. Az egyén és a csoport kölcsönösen hatnak egymásra: a csoport által vallott értékek, célok elfogadása, interiorizálása segíti és befolyásolja az egyént saját identitása megalkotásában, ugyanakkor az egyén a csoport értékeinek átvételével megerősíti a csoportösszetartozást is. Ezt a folyamatot külsődleges jelek, jegyek is kísérik, melyek láthatóvá, s így vizsgálhatóvá teszik a csoportot, a csoportképződést a külső szemlélők számára is. Ezt, vagyis a csoportidentitás szemiotikáját választotta témájául az a Szegeden,  2013 novemberében tartott konferencia, amit a Magyar Szemiotikai Társaság, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Felnőttképzési Intézetének Identitáskutató Műhelye és a Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének Új demokráciák és a humán kommunikáció kutatócsoportja rendezett.

Az itt elhangzott 24 előadásból válogattak ki a kötet szerkesztői tizenhatot, amelyet könyv formában is megjelentettek. Az előadások sokszínűsége nem tette lehetővé a tematikus tagolást, a tanulmányok a szerzők névsorrendjében következnek a kötetben.

Olvashatunk többek között a jól látható, csoportidentitást kifejező jelvények történetéről és típusairól (Balázs Géza, illetve Massányi Kinga Éva); a köztudatban élő, és sokszor a könyvtárosok és könyvtárszakos hallgatók önmagukról való gondolkodásában is meghatározó sztereotip könyvtárosképről, és a változó környezethez igazodó új típusú könyvtárosi életpályákról (Barátné Hajdu Ágnes); a jézusi modell, a mindenkivel való közösségvállalás kifejeződésformáiról Jézus példázataiban és példázatcselekedeteiben (Borbás Gabriella Dóra); a közösségük érdekeit előtérbe helyező, tevékenységükkel azt szolgáló, hősi eposzok révén a mai napig ismert Beowulfról és Csaba királyfiról, illetve a történeteiket felhasználó 20. századi filmadaptációkról (Deák-Sárosi László); a Jelenkor című reformkori hírlap kulcsszóelemzéséről, mely rávilágít arra, hogy a cenzúra által is engedélyezett magyar nyelv ügye miként válhatott a közösséget is formáló témává a korszakban (Döbör András). Képet kaphatunk az egyetemista korosztály eddigi életéről és jövőbeni terveiről alkotott szövegeinek tematikus és nyelvi elemzéséről az identitásképzés, identitásfejlődés szempontjából (Gaál Zsuzsanna); a fiatalok közös márkaválasztásának csoporttudat kialakító és erősítő szerepét vizsgáló mélyinterjúk eredményeiről (Hetesi Erzsébet-Prónay Szabolcs); Salman Rushdie The Satanic Verses című regényében szereplő dialógusok elemzésével bizonyságot szerezhetünk arról, hogyan válhat az angol nyelv használatának milyensége a csoportidentitás  kifejezőjévé (Mózes Dorottya); Thomas Mann József és testvérei regénytetralógiájában a redundáns elbeszélés identitásképző szerepéről, és az egész regényt egy redundáns elbeszélésként felfogva, a mítosz újrateremtésével az identitás átalakításának lehetőségéről (Nagy Dániel); az Elmer István Parasztbarokk című regényében zajló narratív identifikációs játékról, melynek során újrastrukturálódik a főhős identitása és  családjának története is (Propszt Eszter). További írások foglalkoznak azzal, hogy létezik-e, van-e létjogosultsága a 21. századi globális hálózatok világában a lokalitásnak, megjelenik-e a szegedi identitás mind az offline, mind az online színtereken (Szirmai Éva); az SZTE JGYPK hallgatóinak valóban olyan erős a kari kötődésük, ahogy az sok helyen hallható, létezik-e „jugyus” identitás (T. Molnár Gizella); a 20. század eleji orosz forradalmak résztvevői (vörösek, fehérek, zöldek) milyen eszközöket használtak a saját és ellenfeleik identitásának meghatározására a korabeli plakátok, röpiratok, fényképek, filmek és visszaemlékezések elemzése alapján (Tóth Szergej). Az utolsó két szerző előadásai a 20. századi képzőművészeti csoportok identitáskifejező eszközeiről, illetve két kortárs művészeti csoportról szólnak (a szegedi Szög-Art és a budapesti Sensaria), amelyek már névválasztásukkal és logóikkal is kifejezni igyekeznek csoportjaik szakmai törekvéseit (Újvári Edit); valamint a Magyar Szemiotikai Társaság csoportidentitását kifejező jeleiről, amelyek egyrészt megkülönböztetik, másrészt beleillesztik őket a nemzetközi társaságok sorába (Voigt Vilmos).

Mint látható a szerzők rendkívül sokszínű példákat vonultatnak fel, de a tanulmányokat mégis összeköti az, hogy mindannyian ugyanarra a kérdésre igyekeznek választ találni: a vizsgált jelek hogyan erősítik, hozzák létre a csoportidentitást a tagok számára, és teszik egyértelművé a csoportjelleget a külvilág felé.

Tóthné Falábú Orgona