Szabadi Magdolna: Zenei nevelés a technikaképzés tükrében – Varró Margit munkássága!

Mottó: Semmi nem nevelheti olyan gazdagon és sokoldalúan egy gyermek személyiségét, mint a művészettel való foglalkozás.

Dr. Ábrahám Mariann tovább folytatja a gondolatát, hogy a “A zenetanárnak úgy kell tanítania, hogy szellemi-érzelmi-fizikai tényezők komplex összefüggését megéreztesse, megértesse és az szerves egésszé váljék a tanuló számára és -majd saját élménnyel teli, kreatív szabadsággal tudjon megnyilvánulni a pódiumon.”[1]
Az előadásom tárgya Varró Margit[2] gyakorlata a technikaképzésről.
Varró Margit Szendy Árpád mellett eltöltött tanulmányévei alatt nap mint nap megélhette, hogy mi a pedagógia feladata zongorista képzés terén. Valójában egybeforrasztani a technikát az elképzeléssel és a zenei átérzéssel. A Szendi-iskolában végzetteknek zongoratanítására egyaránt a következők jellemzőek: mivel zongoristává érlelésbe a technikai gyakorlatoknak, mint ujjgyakorlatoknak van a legnagyobb szerepe. Idő és érés szükséges annak a megértéséhez, hogy mikor a hangszerhez ülünk és ujjunkat gyakoroltatjuk, akkor a művészet gyakorlásához és a szellem pallérozásához is egyaránt nekifogunk. Avval a hangulattal és emocionális töltettel, szellemi képzelettel kell hozzálátni a gyakorláshoz, mint bármely nagyszerű koncertdarabnál. Ez jelenti a ráhangolódását, preambulumát a konkrét előadási daraboknak. És ha ilyen beállítódással zajlik a művek technikai gyakorlása, akkor az ujjgyakorlat is darabbá lép elő, mintegy Mozart,-Bach,-Chopin szellemében lesz játszva. Ehhez már kiforrott stílusérzék, zenei szaktudás szükséges, mely az irodalmi tájékozottságból és a halmozódó tapasztalatokból merít. Ez képezi azt a széles palettát, amiből technikai fajokat választhatunk, mint például trilla,-repetíció,-akkord,-futam.
Összefoglalom a kor jellemző technikai argumentumait, mielőtt Varró Margit szempontrendszerét ismertetném.
Deppe-Caland elképzelésének fókuszában a fixálás áll: az izületeknek és izmoknak a hátizmoktól -ujjhegyig tartó szoros egybekapcsolódása és állandó együttműködése. E módszer a külső látható lendítő mozgásokat lehetőleg mellőzve, a helyes belső izom-működésre alapít mindent. Ennek a megoldásmódnak ellenlábasa Breithaupt, [3] aki a pillanatnyi izom rögzítésének megtartása mellett sok egyéb kéz ügyességet fokozó a hang színességét célzó mozgásformával gazdagítja a technikát. Mint például az alkar -forgás, valamint sokféle gördítő-lendítő mozdulat, amelyek különböző hangzási célt szolgálnak.
A mozdulat, mely a hangot előidézi egy pillanat műve, de a világon semmi nem olyan egyéni, mint valakinek a mozgás-stílusa, ami az illető egész lelkiségével-egyéniségével szoros összefüggésben áll.
Az ember érzésvilágának intenzitása nem mindig áll arányban avval, amit kifelé nyilvánítani képesek. Mindenki ismeri azt a testet-lelket felszabadító hatást, amikor sikerül az átélt zenei szépséget fizikumával hangszeren formába önteni. A technika,-billentés- képzésnél szükség van arra pedagógusi megfigyelésre, hogy kinek mennyi és milyen felszabadító mozgás szükséges ahhoz, hogy az átélt-megérzett hangot, billentést a szubjektíven elfogult, feszültségteli pillanatban is biztosítsa.

„A tanítvány karaktere, fejlődési foka mellett legfontosabb képzelőtípusának ismerete. Ez adja a kulcsot az emberhez, írja Varró Margit.”[4]

A technikaképzést nyolc területre osztja fel:

-első, hogy a hangszertechnika tanításában a célravezető irányelv csakis a legjobban zongorázók játékmódja lehet.

-második a súly és ujjtechnika helyes aránya.

-harmadik a természetes játékmód.

-negyedik a modern technika alapelvei.

-ötödik a billentés.

-hatodik a fixálás.

-hetedik a tanári tudatosság.

-nyolcadik pedig az elrontott mechanizmus javítása.

Vizsgáljuk meg bővebben a nyolc szempontot.

 Bár a művészi játék egyedi és szubjektív egy közös vonás felfedezhető a legkiválóbbak játékában: a test természet adta erőforrásainak gazdaságos és sokoldalú kihasználása. Míg egy művész egyéni játéka nem tanítható, addig a virtuozitás alapformái viszont igen. Minthogy tárgyiasíthatóak, körbeírhatók a billentés fiziológiai és mechanikai törvényei.
Annyi bizonyos, hogy bármilyen úton induljunk is, a sokoldalú játéktechnika követelményeinek lehetetlen eleget tenni csak a kar, vagy egyedül a kéz, vagy csupán az ujj -játék kizárólagos alkalmazásával.
Régebben  a zongoratanítás technikai része felől két ellenkező gondolkodásmód élt. Az un. “ujjtechnika” és “súlytechnika”. “A két játékmód nem zárja ki egymást. A téves szembeállítás gyökere valószínűleg abban állt, hogy  ujjtechnika alatt az avult ujjtechnikát és súlytechnika alatt a régi merev súlyjátékot értették”. (Varró Margit)
Avult ujjtechnika az a játékmód melyben főleg mozdulatlan karral , merev csuklóval, magasra emelt túlfeszített ujjbillentést alkalmazunk. Ez a metódus természetellenes, mert a játékos elkülönítetten használja bizonyos játékszerveit, a többi merevítésének kárára. Mindez szűk határokat szab az esztétikai kifejezésnek is. Az a fajta súlytechnika, mely teljes mértékben nélkülözi  az aktív ujj-játékot, körkörös karmozdulatokat használ és az ujjak előre beállított merev tartását csak a testsúly  billentyűre vitelére használja, a másik végletbe esik. Az említett módszereket megbuktatja egyoldalúságuk. Ne feledjük azt sem, hogy a kettő váltakoztatását vagy bármilyen irány céltudatlan használatát a növendék sínyli meg!

“Természetes játékmódról beszélünk, ha a billentés munkája arányosan megoszlik a testnek, mint játékszervezetnek egyes részei közt úgy, hogy mindegyik olyan fokú és irányú munkát végez, amilyenre anatómiailag rátermett és egyik tag sincs feleslegesen igénybe véve.” (Varró Margit)

A játékszervek a következők: ujjak,-kéz, al- és felkar,-lapocka és törzs izomzatai, csontjai. A lábak pedig alulról támasztékot nyújtanak a játékos testének.
A modern technika a kéz-kézhát, ujjak, csukló (azaz a kis játékapparátus), és az egész test (vagyis a nagy játékapparátus) fiziológiailag helyes és esztétikailag kifejező működtetésén alapul.

“Liszt és Rubinstein nyomában jártak azok a zongoratechnika elméleti kutatói akik leszűrték azt, hogy a nagyobb izomcsorttal bíró szervek (derék, váll, felkar) erőkifejtése által előnyösen pótolhatja a kis játékapparátus túlzott erőkifejtését, mert nem olyan fárasztó s így gazdaságosabb, természetesebb.” (Varró Margit)

A billentés tulajdonképpen erőhatás, mely izmainkból jön és a billentyűre hat.  Zongorázás közben az erőátvitelt a természetes emelőrendszer végzi, mely áll a játékapparátus izomzatából és csontozatából.
Aszerint, hogy melyik izületben vehető észre mozgás, megkülönböztetünk csukló,-ujj,-váll,-könyök emelőket. Az emelést végző testrészeink -fiziológiai adottságból adódóan – soha nem működhetnek különállóan, csakis egymással összefüggésben.
A billentőerőnek két összetevője ismeretes. A felemelt testrész súlya -mely fizikai törvényeknek megfelelően lefelé törekszik-és az aktív fékezés, ami szükséges ahhoz, hogy a súly adta erőt célirányos izomműködéssel szabályozzuk. Az aktív fékezés egyaránt szerepet kap testrészeink ejtésénél és súlyuknak billentyűn való kitámasztásában.
Összefoglalva a billentési folyamat során három fő mozzanat válik fontossá: a billentő testrész lendítéséből következőerőkifejtés; kalapács ellenállásának legyőzése; a billentyű lenntartásával járó fixálás, támaszték.

A játékszerveink összekapcsolódása miatt mindenfajta mozgásnál, minden izület mozog. “Azokat az izületeket, amelyek elmozdulásukkal befolyásolnák a tervbe vett mozgás pontosságát, fixáljuk, rögzítjük”. (Varró Margit) A fixálásnak két módja van: állandóan fixáljuk azokat az izületeket, amelyek elmozdulását meg akarjuk akadályozni, illetve a fixálandó izületekben meginduló fölösleges mozgást pillanatszerűen fixáljuk.
A hang erejétől és esztétikai minőségétől függően a billentés más-más fázisai jutnak domináns szerephez és minden egyes billentésnél szükség van feszítésre és lazításra egyaránt.
A pedagógus tudatosságának elengedhetetlen része, hogy a testi működések megfigyelését összekösse a hozzájuk kapcsolódó lelki folyamatok megfigyelésével.

“A tanárnak biztosítani kell azon testi-lelki diszpozíciókat növendékei számára, melyek feltételei a jó zongorázásnak.” (Varró Margit)

Egy-egy összetett mozgásformát csakis elemeire bontva, részletekben gyakoroltatva értethet meg diákjával. Sokszor segítségére lehet egy kifejező, szuggesztív szó, képszerű magyarázat, ami ösztönszerűen előhívja a helyes kéz-kartartást. Csakis a tanár fog ráérezni a megfelelő szóra, kettejük személyközi kapcsolatának függvényében.
A tanári tudatosságnak legfontosabb aspektusa az elrontott mechanizmus javítása. Legfőbb hibák a túlzott feszítésből vagy a túlzott lazításból következnek.
Egyik ilyen elem a könyök megmerevítése. Ez származhat abból, hogy a diák hanyagul ül, előre engedi a lapockáját. A lapocka súlya megnöveli a karsúlyt és így nehezedik a könyökre, aminek izmai megfeszülnek, nehogy lecsússzon a kézfej a klaviatúráról. A könyök merevítése megakasztja a felkar lendületét és nyomást gyakorol a kézre. Ennek védelmére az ujjaknak kelleténél aktívabb, megterhelő munkát kell végezniük. A könyék megfeszítése tehát az al-és felkar túlterhelését eredményezik, illetve a váll-és felkar izmainak visszafejlődését vonják maguk után. Az ún. alkaros játék leszűkíti a dinamikai skálát és préselt hangokat eredményeznek. A könyök merevítésével párhuzamos a csukló merevítése. Mindkettő a szabad felkaros játék gyakorlásával javítható. (pl.: kardobás, karstaccato….stb lazított izületekkel.)
Az izületek túlzott lazasága a “lötyögős játék”. Lelógó kar, besüppedt csukló, ujjak horpadása, magvatlan hangképzés a mutatója. Ebben az esetben nem elégséges a fixálás. Javításánál azon játékformákból kell kiindulnunk, melyhez a legtöbb fixálás szükséges. Például ujjastaccato (fix lapockával, tartott karral). Majd ujj-és kézjáték szomszédos hangokon, kromatikus gyakorlaton.
Mindig a folyamatosság és fokozatosság elvét kell követni az elrontott mechanikájú növendékeknél. Természetes, hogy nagy technikai tudás nélkül nem lehet igazán művészeti tökéletest produkálni. Ezért a mindennapi technikai gyakorlatoknak, olyan sokoldalúnak kell lenniük, hogy azoknak az egész játszóapparátust kell fejleszteniük. Törekedni kell az érdeklődés, kedv és lelkesedés ébrentartására, mivel soha nem egy billentéstípust gyakoroltatunk önmagáért, hanem annak egy-egy darabban való sikeres megszólaltatásáért.

Szabadi Magdolna
SZTE JGYPK Gyakorló Általános Iskola

Megjelent a Módszertani Közlemények 2009. 49. évfolyam 3. számában.