Ábrahám Eszter – Jegenyés Lilián – Ványa Vera: Egy lány titka

AZ ÉN MESEKÖNYVEM PROJEKT

Bácsi János: „Az én mesekönyvem” projekt bemutatása

1. fejezet
Lagoona

Lagoona egy nagy folyó partján épült városka. Lakói különféle erőkkel bíró tündérek, akik tudják irányítani az erejükkel azt, ami az erejükkel kapcsolatos, és hatalmukban áll a természet felett uralkodni. De tűztündérek nem élnek ebben a városban.

Lagoonában nem olyan sokan élnek, viszont akik itt laknak,  jól ismeri egymást. Ebben a városban alig vannak viták, és nem szoktak lopni, mert mindenük megvan, amire szükségük van.

Itt az iskola is más: a gyerekek fő tantárgya a varázslattan és a történelem, ahol a régi tündérek életét és tetteiket tanulmányozzák.

Lagoona főtere a legszebb az egész városban. A közepén van egy hatalmas szökőkút, ami a város jelképét, egy tündért ábrázol, ami egy nagy földgömbön ül. A  főtér köré épült az iskola és a gimi, és még néhány ház is. A legfontosabb a történetben mégis az a ház volt, ahol egy lány ikerpár, Amy és Amanda lakott a családjával. Az ikrek 13 évesek voltak, és nagyon kötődtek egymáshoz. Néha ugyanazt álmodták, vagy ugyanarra gondoltak. A külsejükben csak annyi volt a különbség, hogy Amynek egy kicsit sötétebb volt a haja és a szeme. De ettől függetlenül nagyon hasonlítottak egymásra, külsőleg és belsőleg is, és víztündérek voltak.

 2. fejezet
Egy szerdai nap

– Anya, hol a kék pulcsim? – üvöltötte le az emeletről Amy.

– Ne tőlem kérdezd, nem én rakom el a ruháitokat – válaszolta az ikrek anyukája.

– Itt van a szobában – mondta Amanda unottan, miközben Dorinával  sms-ezett.

– Köszi! De hülye vagyok, mindig elfelejtem, hogy hova rakom a pulcsimat! – mondta Amy.

– Gyerekek, most már induljatok el a suliba, mert megint elkéstek – figyelmeztette őket az apukájuk.

– Rendben, indulunk – felelték.

– Gyerekek, szélvihar lesz, úgyhogy utolsó óra után siessetek haza!

– Oké! Sziasztok, akkor megyünk!

És kiléptek az utcára. Meglátták a barátjukat, Dorinát, aki a járdán várt rájuk. Egy osztályba járt Amandával és Amyvel.

– Szia Dorina! – köszöntek.

– Sziasztok! – köszönt nekik.

Majd beszélgetve indultak a suli felé. A főtérhez odaérve sok gyereket láttak, akik addig, amíg becsöngetnek, a téren játszanak és beszélgetnek.

Az órák hamar elteltek. Viszont a negyedik óra közepén, amikor a tanár magyarázott, hatalmas szél kelrekedett. Csak úgy tépte a fákat. Ötödik óra után a lányok nagyon siettek haza.

-Kár, hogy a szélre nem vagyunk hatással – mondta Amy a testvérének. Beléptek a házba.

– Szia anya!

– Sziasztok! Mi volt a suliban?

– Semmi érdekes. Egyébként igazad volt, tényleg nagy szél volt. Annyira nagy volt, hogy már-már elfújt! – kiabálta Amanda az előszobából.

– Én mondtam – mosolygott Anya. – Na,  gyertek ebédelni!

– Ja, kaptunk egy ötöst rajzból!

– De ügyesek vagytok! Mit rajzoltatok le?

– Le kellett rajzolni a padtársunkat! – nevettek.

– Jó lett! És jövő héten lesz az évzáró! – mondta Amy.

3. fejezet
Az évzáró

Egy héttel később minden gyerek az iskolában az évzáróra készülődött. Mindenki nagyon várta már a nyári szünetet. Még azok is, akik szeretnek iskolába járni. Az évzáró délután öt órakor kezdődött. Az ikrek otthon felöltöztek az ünneplő ruhájukba, és elindultak az iskolába az évzáróra. Dorinával beszélgettek, hogy mit fognak csinálni a nyári szünetben. 

– Ti hova mentek nyaralni? – kérdezte Dori.

– Még nem tudjuk – felelték az ikrek.

-Én se. Csak annyit mondott apa, hogy egy nagyon jó helyre!

– De jó neked! – mondták az ikrek.

Közben odaértek az iskolához. Már sokan ott voltak, minden osztály a suli udvarán állt.

–  Sziasztok! – köszöntek osztályuknak.

Öt perccel később az iskola igazgatója megkezdte a beszédet. Utána volt még versfelolvasás, táncolás, éneklés és bemutatók. Háromnegyed óra múlva felmentek az osztályok a termeikbe.

– A bizonyítványok egész jól sikerültek – kezdte az osztályfőnök. – De nem az összes a legjobb! Akinek nem lett a legfényesebb, akié nem lett olyan jó, az a jövő évben kapja össze magát! Majd kiosztotta a bizonyítványokat. Amy kinyitotta a sajátját, és a szemével megkereste a matekot.

– Négyes! – kiáltott fel boldogan. – Ez szuper! A jobb jegyet kaptam! És neked? – kérdezte a testvérétől.

– Nekem is! Megérte tanulni – mosolygott Amanda.

– Nekem hármas – szólt Dorina. – Anyáék nem fognak  örülni…

– Nyugi Dori! Jövőre biztosan kijavítod! Hiszen te nagyon okos vagy! – mondták neki az ikrek kedvesen.

– Köszi a biztatást. Hát, remélem – mosolygott rájuk Dorina kissé csalódottan.

Nemsokára indultak haza. Mikor az utcájukhoz értek, elköszöntek egymástól, és bementek a házuk kapuján.

– Sziasztok!

– Sziasztok gyerekek! Na, milyen lett a bizonyítványotok? – kérdezte apa.

– Szerintem egész jó! A matek négyes lett mindkettőnknek! – szólt Amy.

-Ez nagyszerű! – lelkendezett Anya. – Mutassátok! – kérte.

A lányok odaadták mind a kettő bizonyítványt a szüleiknek, és anya és apa tanulmányozni kezdték.

– Matek: 4, Magyar: 5, Történelem: 5, Rajz: 5, Varázslattan: 4/5… – olvasta anya. – Ez egész jó! Gratulálok! Nem könnyű ám a suli, de ezek mégis nagyon jó jegyek!

– Igen! – mondta apa is. – Ügyesek vagytok!

A lányok csak mosolyogtak. Igazán jó dolog volt a teljesítményükkel örömet szerezni a szüleiknek!

– Kapunk ajándékot? – kérdezte Amanda. – Vagy valamit… ?

– Azt mondjuk, igen, kaptok majd ezért az ügyes teljesítményért, de, ugye, nem csak az ajándék miatt tanultatok? – kérdezte anya nevetve.

– Nem, csak mindenki szokott kapni… – felelt Amy.

A szülők elnevették magukat.

– És mikor kapjuk meg? – kérdezte Amanda.

– A nyaraláson fogjátok megkapni – szólt apa.

– Tényleg. Hova fogunk menni? – kérdezte Amy.

– Apával találtunk egy nagyon jó helyet és szállodát… Hawaiin! – mondta anya boldogan.

A lányok nagyon izgatottak lettek. Tényleg Hawaiira fognak menni nyaralni? Az nagyon szép hely! És jó az idő ott, éjszaka is lehet a tengerben úszni.

– És mikor indulunk? – kérdezték izgatottan.

– Jövő hét kedden. Repülővel fogunk kimenni.

– Ez fantasztikus! – lelkendeztek. – És hány órás lesz az út odafelé?

– Olyan 3 és fél. Nincs annyira messze Hawaii – felelt Apa az ikrek újabb kérdésére.

– De szuper! Vicces lenne, ha Doriék is oda mennének! Hawaii egy szép hely – mondta Amy. –Bár kétlem, hogy pont ide jönnének. Azt mondta volna – tette hozzá.

– De azért reménykedni lehet! – szólt nevetve Amanda.

– Ne mond már, még a végén tényleg el fogom várni, hogy ott legyen! – nevetett Amy boldogan.

– Na gyertek most már vacsorázni! – szólította őket anya.

– Megyünk! – válaszolták, és bementek a fürdőszobába kezet mosni.

– Remek ez a nap! Vége van a sulinak, jó lett a bizi, Hawaiira megyünk nyaralni… – sorolta Amanda.

– Igen! – felelt Amy. – Csak remélem, nem fog olyan gyorsan eltelni, mint szokott!

Ezt nagyon remélték a lányok. Mikor apa még egyszer szólt, hogy jöjjenek már, a lányok mentek vacsorázni.

 

4. fejezet
Tengerparton

A jövő kedden a család már a repülő ablakából tekintgetett kifelé. Mindenki nagyon izgatott hangulatban volt. Négy órával később már a szállodában voltak, és miközben a szülők fizettek, Amy és Amanda álmélkodva nézett körül. A szállodában szinte minden nagyon modern volt, és a tárgyak, bútorok nagyon tiszták és rendezettek voltak. Teli volt növényekkel, és volt benne többféle medence is, noha a tengerpart közelében épült. De csak akkor néztek nagyot igazán, amikor Dorinát látták kijönni az egyik szállodai szobából.

– Dorina! Ti is ide jöttetek?! – kérdezte meghökkenten Amy. Dori megfordult, és hihetetlenül meglepődött, hogy őket látja itt.

– Sziasztok! Te jó ég, ugyanoda és ugyanabba a szállodába jüttünk? – szólt hitetlenkedve. – Ez mekkora szerencse! Pont ugyanabba?!

– De nagyon szuper! – szólt Amanda. – Ez durva! Nem beszéltek össze a szüleink? De most komolyan. Hogy ugyanoda jöjjünk?

– Lehetséges! Akkor nagyon megköszönöm nekik! – mondta Dorina.

A lányok nevetgéltek, beszélgettek, mikor úgy döntöttek, hogy lemennek a partra.

– Negyed óra múlva találkozunk a tengerparton! – szólt Amanda.

– Oké! – egyezett bele Dorina, és bement a szobájukba öltözni. Húsz perccel később a három lány nevetgélve, boldogan úszott a tenger hűs vizében. Nagyon jókedvűek voltak, ami a helyzetükben egyáltalán nem is csoda.  Nem sokkal később Amy valamit észrevett a tenger partján.

Megnézem, mi az – gondolta. – Tök szépnek látszik. Elrakom emlékbe.

– Mindjárt jövök – mondta a többieknek, de ők észre sem vették, annyira el voltak foglalva azzal, hogy egymást üssék ki a vízben a strandlabdával.

Azzal kiment a partra. Odasétált a kis piros kőhöz, és csak akkor vette észre, hogy… De alaposan belepte a por, ezért gondolta azt is, hogy biztos már jó sok ideje hever ott, nincs is gazdája. A kezébe vette, jól megnézte, majd belerakta a köntöse zsebébe. Majd visszament a többiekhez a vízbe. Amy számára csak egy kis kő volt, amit zsebre vágott. Pedig igaziból azt a követ egy régen – nagyon régen – élt tűztündér hagyta el. Nagyon értékes volt számára az a kő. Ugyanis csak azzal tudta a városában – ahol csak tűztündérek éltek – átváltoztatni az egyszerű embereket tűztündérré, és a tűztündéreket emberré, ha ők úgy akarták. Az embernek csak meg kellett érintenie a követ, és máris megtörtént rajta a varázslat… Azért nem vitte haza a követ másik ember, mert egyszerű ember számára a kő láthatatlan. Viszont akinek megadatott a varázserő, az látja ezt a titokzatos, piros, csillag alakú követ. Ezért is rakta el Amy. Ő látta, mert ő varázstudó. De attól még ő azt hitte, csak egy egyszerű kő. Pedig nem az.

5. fejezet
Változás

A mai napon, amióta Amy eltette azt a csillag alakú, szép kis követ, furcsán érezte magát. Az nem is csoda. Hiszen az a kő egy tűztündér köve volt, aki nagyon régen, elveszítette. Amy erről nem is tudott, hogy ilyen fontos kő van a tulajdonában. És mivel ő tündér, érthető, hogy fura volt neki a kő. De amikor mégis hozzáért, fogalma sem volt róla, hogy meg fog változni az ereje. Ha tudta volna, hozzá sem ér! De honnan tudhatta volna…

Aztán pár nap múlva Amynek rá kellett jönnie – átváltozott. Elvesztette a varázserejét, aminek következtében már többé nem tud a vízzel varázsolni. De azt azért még sem mondhatta, hogy minden ereje elveszett! Ugyanis – maga sem akarta elhinni, sőt, sírt is… – most már a tűztündére lett! És amikor ezt megtudta, sírt. – Ni ne sírt volna azon, hogy átváltozik (vagy legalábbis nagyon megijedt). Amikor kissé megnyugodott, visszagondolkozott, hogy ez mégis hogyan következhetett be. Gondolkodott, de nem jutott eszébe semmi – először. Mert utána megvilágosodott. Hiszen itt lapul a zsebében a piros kő! Ez változtatott meg mindent! Hiszen hozzáért. És eszébe jutott az is, hogy a történelem órán tanultak arról, hogy régen ezek a tündérek ilyen kövekkel változtattak át embereket varázstudókká. Ezekből a  kövekből volt még víz, szél és föld. Mindegyiknek olyan volt az alakja, mint Amy tűzköve.

Máskor Amy örült volna, ha egy ilyen fontos követ talál… De miért nem a víz kövét találta meg?! Ezen gondolkodott. Mérges volt magára, de már nem tehetett semmit.

– Amandának el fogom mondani, neki aztán mégis joga van tudni. Csak hogy mondjam el neki? – gondolta. – Jézusom! Most jutott eszembe! Lagoonában én vagyok az egyetlen tűztündér!

6. fejezet
A hazautazás

Egy héttel később a két család összepakolt, és indult a reptérre. Egy kicsit szomorúak voltak, hogy itt kell hagyniuk ezt a szép helyet, de már azért hiányzott nekik az otthonuk is. A repülőn helyet foglaltak (a két család egymás közelében), és végigbeszélgették az utat. Na jó, nem az egészet, de azért az idő nagy része azzal telt.

– Tudjátok, amikor véletlenül helyettetek egy nénit locsoltam le – mesélte Amanda, – az olyan ciki volt! Nem?

– De! Úgy nevettem! – mondta Dorina. – És motyogtad, hogy „elnézést”, vicces volt!

– Csak egyszer az életben ne találkozzunk vele! – nevetett Amy. – Mert ha én találkoznék vele, akkor is rossz szemmel nézne rám, pedig te voltál! Ilyenkor rossz, hogy ikrek vagyunk, mi?

– Nekem nem, mert helyettem téged nézne úgy, hogy „itt van az a kislány, aki lefröcskölt vízzel”  – nevetett Amanda.

Ilyesmikről beszélgettek, meg hogy milyen volt a nyaralás, és milyen lesz az iskola. De szerencséjükre az iskola még nem volt olyan közel. Három órával később a repülő megérkezett az otthonukba, Lagoonába. Boldogan – na jó, nem annyira – szálltak le a repülőről, és elköszönt egymástól a két család.

– Jó volt veletek együtt nyaralni! – mondta anya Dorina szüleinek. – Jó, hogy megszerveztük – mondta nekik, majd a lányokra kacsintott.

A házukba belépve kellemes érzés kerítette őket a hatalmába.

– Jó újra itthon – sóhajtották. De félig még mindig Hawaiin szerettek volna lenni, de ha ott lettek volna, akkor meg itthon. Jaj. Mondjuk úgyse lehettek volna ott örökké…

– Gyerekek, most pakoljatok ki a bőröndökből, utána gyertek vacsorázni! – szólt nekik apa.

– Oké! De eltart egy kis ideig!

Pakoltak, és akkor Amy úgy döntött, elmondja Amandának.

– Figyi, Amanda… Mondanom kell valamit.

– Hát akkor mondd! – felelt a testvére.

– Megtaláltam a nyakláncod! – mondta Amy, talán túlságosan is gyorsan. Amanda furcsán nézett rá.

– Ezt akartad így mondani? Mindegy. Köszi.

Amy persze hogy nem ezt akarta mondani. De amikor gondolkodott, akkor könnyű volt eljátszani ezt a fejében, de amikor már ott áll előtte, tényleg nehezebb. Úgy érezte, még nem lenne felkészülve rá. Inkább titkolja egy kis ideig. Amikor kedve lesz hozzá, elmondja. Jól is tette, hogy még nem mondta el. Hiszen ő maga sem akarta elhinni! Nem hogy még elhitesse mással…

A következő napok abból teltek, hogy Amy próbálta titkolni, hogy már nem víz. Akárhányszor kért tőle olyan segítséget bárki, amihez vizet kellett varázsolni, azt mondta, hogy fáradt hozzá. Ugyan nem a legjobb kifogás, de elhitték. Gondolták, Amyt biztosan nagyon kifárasztotta az utazás… Persze ezt rosszul gondolták, hiszen Amy majd kicsattant az energiától. És nagyon el akarta mondani Amandának a titkot, de félt is. Mert mondjuk az is lehet, hogy Amanda nem bírja türtőztetni magát, és elmondja Dorinának! Az nagyon rossz lenne! Belegondolni is rossz, hogy terjedne a hír a városban…

 

7. fejezet
A vihar

Másnap reggel az ikrek mennydörgésre, villámlásra és hatalmas mennyiségű esőre ébredtek.

– Jó kis ébresztő! – gondolták. Miért nem állítja el a többi víztündér?! Felkeltek, és megnézték, mi a helyzet. Amikor az ablakon kinéztek, rájöttek, hogy nem volt igazuk abban, hogy nem próbálja semelyik víztündér sem elállítani a vihart. Ugyanis szinte a faluból minden víztündére ezen erőlködött. De furcsa módon nem segített semmi! Még a szél tündérei is próbálkoztak valahogy, de a vihar ennél is erősebbnek látszott. De hiszen a víztündérek el tudják a vihart űzni! Most miért nem sikerült? Különleges vihar ez?! Senki nem értette. A nagy viharban több fa ki is dőlt, de ez nem jelentett problémát, hiszen a föld tündérei a fákat vissza tudták „állítani”. De az időjáráson most nem tudtak segíteni. Miért?!I lyen viharral még nem találkoztak. Ami nem is csoda…

– Mikor áll el ez a vihar? – kérdezte dühösen Amanda apától.

– Én nem tudom. Senki nem tudja elállítani. Valami van ezzel a viharral… – mondta apa.

– Nem egy átlagos kis zápor…– tette hozzá anya.

– És hogy-hogy nem tudunk semmit se csinálni?! – kérdezte szinte már felháborodva Amy.

– Ez a vihar valamitől más – mondta apa. – Délutánra viszont szerintem eláll. Addig mit csináljunk bent?

A család összenézett.

– Társasjátékozzunk vagy tévézzünk! – kiáltott fel Amanda. – Ez a legjobb ötletem…

8. fejezet
A támadás

Amy azon gondolkodott,  hogyan tudassa a nővérével, hogy megváltozott, szóval tűztündér lett. Mert még mindig nem mondta el! Bár még nem is igazán akarta. Meg szerette volna várni vele az utolsó pillanatot, és amikor Amanda nem zaklatott és jókedvű. Az ikrek apukájának most igaza lett abban, hogy délutánra eláll a vihar. Vizes volt minden, de ez már elintézhető volt a tündéreknek. Csak simán felszárítottak minden vizet. Olyan volt, mintha ezen a napon soha nem esett volna eső. Mondjuk ez lehetséges is lehetett volna, hogyha a víztündérek el tudták volna állítani a vihart, de ez valamitől nem sikerült. És rejtély maradt egy ideig, hogy miért. Este hét óra körül nagyot dörrent az ég.

– Á, biztos megint ilyen rejtélyes vihar lesz – mondogatták nagy nyugodtan egymásnak az emberek. De egy idő után már gyanús volt valami. Az ég csak dörgött, de nem esett az eső! Egy csepp se! És nem is volt hideg sem.

– Az ilyen jelenség nagyon ritka, sőt, mi még nem is találkoztunk ilyennel sehol sem – mondták a meteorológusok. – A legendák szerint valami rossz dolog eljövetelét jelzi. De ez csak legenda! Nem kell feltétlenül hinni neki! Ez csak egy természeti jelenség!

A meteorológusoknak nem teljesen volt igaza. Ebben az  esetben a dörgés nem csak egy kis természeti jelenség. Több volt annál. Egyszer csak – mindenki legnagyobb ámulatára – szikrák kezdtek hullani az égből. Ilyennel aligha találkoztak az emberek. Nem csoda. És mindenki nagyon rémült volt. Nem lehetett a vihart elállítani, aztán eső nélkül dörög az ég, majd szikrák is hullnak az égből! Ez már szinte biztosan több egy természeti jelenségnél! A kérdésekre, amit az emberek egymásnak tettek fel ész nélkül, senki nem tudta a választ, kivéve egy embert. A  város legöregebb lakója, a 90 éves bácsi, akit mindenki csak a „legöregebbnek” szólított.

– Ez a jelenség utoljára hatvanhárom éve volt. Borzasztó volt. Egy hatalmas fekete folt látszott az égen, aminek vastag, erős keze volt, és le akarta rombolni Lagoonát. A birodalmát akarta bővíteni a városunk területével.

– Ezt eddig mért nem mondta el nekünk?! – szóltak dühösen néhányan.

– Nem akartam fölösleges riadalmat kelteni – mondta a bácsi, aki kora ellenére egész jó formában volt.

– Jó, mindegy most már! Mivel harcolt a támadó?

– Sziklákat emelgetett és hajított a városra. – szólt a „legöregebb” – de mivel azzal legyőztük, valószínűleg másntaktikát választ. Ez szinte biztos.

10 perc múlva mindenki azt ordibálta, hogy „Támadásra felkészülni! Az ellenség meg fogja támadni a városunkat!” És a szikrák még mindig rohamosan hullottak az égből. De az ellenség bármelyik percben lecsaphat, és ki tudja, milyen fegyverrel!

Nem sokkal később Lagoona felkészült a harcra. Vagy legalábbis szerintük. Ugyanis megjelent az égen az ellenség. Már ez is hatalmas riadalmat keltett. De amikor tűzgolyókat kezdett dobálni, és minden fát felgyújtott, tényleg hatalmas riadalom keletkezett. A víz és szél tündérek minden erejükkel a tüzet próbálták eloltani. Az ellenség viszont láthatólag felkészült erre, hiszen elolthatatlan tüzet csinált! Nem tudtak védekezni! Hiszen csak tűzzel lehetne az ellenséget legyőzni, a saját fegyverével… De az emberek tehetetlenek voltak, és a támadó csak rombolt és rombolt!

Úgy látszott, Amynek döntenie kell. Csak ő tudja megvédeni Lagoonát. Hiszen neki tűz ereje lett! És ha az ellenség visszakapná innen a saját fegyverét, nemhogy  nagyon meglepődne, de talán meg is sebezné! A kérdés az, hogy Amy képes lenne-e felfedni a titkát. Ha nem, Lagoona menthetetlenül elpusztul.

 

9. fejezet
Tüzek harca

Amy döntött. Rájött, hogy muszáj feláldoznia egyetlen titkát. Ha nem teszi, Lagoona elpusztul és ők vagy rabszolgák lesznek az ellenség birodalmában, vagy meghalnak. Fontosabb Lagoonát megvédeni, mint hogy senki ne tudja meg, hogy tűztündér lett. Ráadásul előbb-utóbb úgyis rájönnének.

Az ellenség csak pusztított. Olyan volt neki ez, mintha csak játszott volna, hiszen semmi sem tudta megállítani. A tüze is elolthatatlan volt. Hiába igyekeztek a lakók, a lelkük mélyén talán márt felkészültek a végre.

Ekkor Amy lépett. Kinyújtotta a kezét, és abban egy láng gyúlt. Az emberek védekezni is elfelejtettek ebben a pillanatban. De Amy most nem erre figyelt. Koncentrált. Meg kell csinálnia.

Egyre nagyobb tűzgömböt csinált a kezével. Végül már csaknem akkora volt, mint egy nagyobb bokor. Ekkor a nagy tűzgolyót az ellenség felé hajította, ami hatalmas sebességgel csapódott neki.

Az ellenség zavarában és meglepődöttségében nem is tudta, mit tegyen. Egyre gyengébb lett a nagy erők miatt. De valójában azért látszott elbukni, mert hogyha valaki a saját fegyverét ellene használja, automatikusan nem tud védekezni. És ez ellen nem tehetett semmit. Ez a dolog volt szinte az egyetlen gyenge erő benne.

A támadójuk egyszerűen úgy is gondolta, hogy csak elintézi a várost, azt kész, övé a terület. Erre hogyan is lett volna felkészülve?! Hiszen tűztündérek nem éltek itt. Eddig. Ugyanis Amy már az.

Végül Amyt kezdte el támadni. De az ellenségnek mégsem voltak olyan erői, mint Amynek, hiszen neki nem „alapereje” a tűz. De Amynek az. Most már. Meg az ellenség úgy készült, hogy csak lerombolja a várost, különösebb harcra igazán nem számított.

Amy új cselt vetett be. Elkapta a támadótól „küldött” tüzeket, és felhasználta a sajátjaihoz. Az ellenség látta, hogy más taktikát kell választania. Villámokat szórt, de a víz tündérei ezeket el tudták intézni, hiszen áramot szereztek belőle, és az megrázta az ellenséget. Amy aztán az ellenség végső elpusztítására vagy elkergetésére készült. Akkora tűzgömböt varázsolt, mint maga az ellenség. Felé dobta, ami olyan gyorsan száguldott, mint egy galoppozó ló. A golyó hatalmas erővel és hanggal nekicsapódott az ellenségnek. Porfelhőt és füstöt láttak a csapódás után, és látták, hogy az ellenség már nincs ott. Megmenekültek!

– Legyőztük! – kiáltotta magából kikelve Amy.

– Nem, Amy, te győzted le! – mondták neki.  – Mondd csak, hogy varázsoltál tüzet?! Hiszen ez Lagoona! Hogyhogy?! Nem értjük…

Amy csak kivette a zsebéből a követ. Az emberek elámultak. Páran viszont sejtették már ezt, akik tapasztaltabbak és okosabbak voltak.

– Ezt a Hawaii nyaraláson találtam a parton. Én elraktam. Azt hittem akkor, csak egy ártalmatlan kis piros kő. De amikor a szállodai szobában jobban megnéztem, rájöttem. Vissza se tudtam csinálni. Meg ott majdnem lebuktam, amikor nem tudtam a csapból vizet varázsolni. Kénytelen voltam megnyitni! (ó, mily gyötrelem ért) Amanda furcsállta is – nézett egy kissé bűnbánóan a nővérére. A pillantásában minden benne volt. Hogy sajnálja, amiért nem mondta el neki hamarabb.

– El akartam neked hamarabb mondani, Amanda – mondta neki – csak nem igazán mertem. Megbocsátasz? – nézett rá.

– Hát persze! – mondta a testvérének. – Sőt, én is ezt tettem volna a helyedben. Én se mertem volna elmondani, meg hát… Szinte féltem volna tőled! – nevetett.

Amy megkönnyebbült. Félt egy kicsit attól is, hogy esetleg Amanda haragudni fog rá a titkolózása miatt.

– Nekem van a legkedvesebb és legjobb tesóm a világon! – hálálkodott Amy. És tényleg komolyan gondolta. Ekkora megkönnyebbülés!

– Csodálatos volt, Amy! Felfogtad egyáltalán, hogy megmentetted a várost? – mondták neki.

– Nem igazán… – nevetett. – Ez így hülyén hangzik, de tényleg alig hiszem még mindig el, hogy megmentettem egy… várost! Ez hihetetlen… Akkor tulajdonképpen jó, hogy megfogtam azt a követ. Ha az nem lenne…  – És mi legyen a kővel?  –  kérdezte.

– Múzeumban lenne a helye. És te helyeznéd oda, nehogy más hozzáérjen… Vagy ha valaki akar tűz tündér lenni… – nevettek az emberek.

– Akkor én lennék az a régi tündér, aki átváltoztatta az embereket vagy más erejű tündéreket tűztündérré! – mondta Amy. De egy pillanatban, amikor eszébe jutott valami, megijedt.

– És most el kell költöznöm? Ugye nem? Hiszen… tűztündér vagyok! – fakadt ki. Nagyon remélte, hogy a válasz nem lesz…

– Dehogy Amy! Hogy gondoltál ilyet?! – szólt az anyukája. Amanda és apa is ijedten nézett rá. – Mi sosem hagynánk, hogy elmenj, csak ezért!

– Tényleg? Köszönöm! Nagyon féltem! Ha el kellet volna mennem… Belegondolni is rossz…! – mondta Amy.

Fél órával később a város minden tagja egy közös ünnepléssel zárta a sikert (pontosabban Amy sikerét). Amyhez mindenki odament gratulálni, és kérdezgetni.

Amy nem győzött már a sok dicséretre és kérdésre válaszolgatni. Még azok is, akik nem igazán kedvelték őt – persze ok nélkül – azért odamentek gratulálni és hálálkodni. Hiszen mégiscsak neki köszönhetik az otthonuk és saját maguk védelmét! Amy nagyon büszke volt magára. És nem beképzeltségből. Ki ne lenne büszke magára akkor, ha több száz embernek és egy városnak az életét mentené meg? Még a legszerényebbek is azért… megdicsérnék magukat. Amy büszkesége ellenére a dicséreteket, gratulációkat szerényen fogadta, habár tudta a tette jelentőségét. Ráadásul este tizenegy óra volt, mikor harcolt. Akkor az ember (főleg egy gyerek) hullafáradt. Ő mégis megvédte Lagoonát, fáradtsága ellenére is. Bámulatra méltó volt a viselkedése. Már eleve az is, ahogy a dicséreteket fogadta. És otthon büszkeséggel telve aludt el.

10. fejezet
A legjobb hír 

Reggel, amikor Amy és Amanda felébredt, Amy mindent elmondott Amandának. Hogy hogyan lett tűz, hogy miért nem merte elmondani, és a piros kőről is beszélt.

– Senki ne érjen hozzá rajtam kívül, mert az tűztündér lesz! Feltéve, ha mondjuk épp az akar lenni… – mondta Amy.

Nevettek, aztán lementek a konyhába.

 – Jó reggelt! – köszönt anya. Apa még nem volt a konyhában. – Gyertek reggelizni.

– Nektek is! Jó!

A lányok leültek az asztalhoz.

– Gyerekek, majd mondani akarok valamit – mondta anya. – De előbb egyetek.

Az ikrek reggeli közben azon gondolkodtak, vajon anya mit akarhat mondani. Mikor végeztek a reggelivel, anya előbb felküldte őket az emeletre, hogy öltözzenek át.

– Mit akarhat anya? – kérdezte Amy.

– Szerintem… – kezdte Amanda – na jó, nem tudom.

Mikor felrángatták magukra a ruhát, lementek újból a konyhába.

– Szóval mit akartál nekünk mondani? – kérdezte Amy. –Mert valamit akartál.

– Igen – kezdte anya. – Szóval, hogy is mondjam… Remélem, örülni fogtok… Mert lesz egy kistestvéretek…!

A lányok teljesen ledöbbentek. Mi? Kistestvér? Lesz egy kistesójuk? Nem akarták elhinni.

– Öööö… Tényleg? – kérdezték. Hihetetlen, hogy lesz!

– Igen. Azt még nem tudjuk, fiú lesz-e vagy lány. De örültök? – kérdezte anya tőlük.

– Én igen! Olyan jó lesz! – mondta Amanda. Ekkor Amy vette át a szót.

– Csak azért döbbentünk le ennyire, mert hát már megszoktuk, hogy ketten vagyunk csak gyerekek, meg minden… De nagyon örülünk neki!

– De örülök! Azt hittem, hogy nektek is az lesz, hogy kisebb sokkot kaptok… Mert van olyan… – mondta anya kissé zavartan.

– Dehogy, mi nem vagyunk olyanok! –nevetett Amanda –Mi normálisak vagyunk! Nevettek, és boldogok voltak.

– És mikor fog megszületni? – kérdezték az ikrek.

– Olyan április környékén.

– De jó! Lesz egy kistestvérünk! – mondta úgy Amy, mintha csak most esett volna le neki. – Azt hittem, csak ömlengeni fogsz a tegnapi miatt.

– Már ezerszer megdicsértünk érte, szinte már megunnád! – nevetett anya.

– És melyik lesz majd a szobája? –kérdezte Amanda.

– Arra gondoltunk, hogy a ti szobátok melletti kis szoba lesz az övé. A fal színe és a bútorzat meg akkor fog eldőlni, amikor kiderül, hogy lány lesz vagy fiú – felelt anya a kistesóval kapcsolatban az ezer kérdésre.

– Mi van, ha ikrek lesznek? Az vicces lenne! – mondta Amanda.

– Nem, nem hinném – nevetett anya, bár ebben nem lehetett azért annyira biztos…

Nevettek (már megint…). Mindenki boldog volt. Az ellenség nem támadja többé Lagoonát, nyári szünet van, távol még a suli… Ráadásul egy kistesójuk is lesz! Boldogabbak nem is lehettek volna. De tényleg nem. Ugyan nemrég még az életükért kellett izgulniuk, most meg minden dolog jóra fordult. Úgy érezték magukat, mint egy… mesében!